Bogotá

2019. április 07. - Inka Kék Túra

Kolumbia színes történelemmel bír. A spanyolok (sőt, az inkák) előtt a muiszkák itt építették ki az egyik legjelentősebb birodalmat. Rengeteg aranyukat látva a innen indult El Dorado legendája. Nagy ugrás az időben, és megérkezünk a gerillaháborúk, a FARC, a kokain és Pablo Escobar országába. Bogotában járva mindent megtudhatunk ezekről. Szerencsére ma már béke van, így a múzeumok után nyugodtan rácsodálkozhatunk a graffitikre, amelyek simán felveszik a versenyt Valparaiso graffitijeivel.

Bogotá és Kolumbia XX. századi történelme sajnos elég viharos volt. Az évtizedeken át húzódó gerillaháborúk eredménye lett az, hogy Kolumbia egy időben a világ egyik legveszélyesebb országa volt. Bár ebből ma már semmit nem lehet érezni a turisták által gyakran látogatott helyeken, Kolumbiának negyed évszázad alatt sem sikerült megszabadulni kétes hírnevétől.

img_20171119_154311.jpg

Bogotába ismét egy éjszakai busszal érkeztem. A város hatalmas méretei miatt a délelőtt azzal telt el, hogy eljussak a Chocolate Hostelbe, ami később nem is hazudtolta meg a nevét: a reggeli mellé forró csokit adtak. A buszon töltött éjszaka után nem volt sürgős, hogy egyből nekivágjak a városnak, inkább lepihentem egy kis időre.

A muiszkák aranya és El Dorado

Úgy gondoltam, a délután megfelelő lesz az itteni Museo del Oro 55000 darabos gyűjteményének megtekintésére. Igen, ez a harmadik város Kolumbiában, ahol aranymúzeumban jártam. Cartagenában már meséltem El Dorado és a Muiszka Birodalom jelentőségéről, Santa Martában pedig az itt élő népek hitvilágáról és azokról az aranytárgyakról, amiken ezt ábrázolták. Viszont eddig még nem esett szó arról, hogy az őslakosok milyen szertartásokat végeztek az arannyal.

A muiszkák (vagy csibcsák) szerint az arany nem más, mint a napisten megtermékenyítő energiája, a föld tavai pedig Földanya méhe. Időként összegyűjtöttek egy csomó aranyat és drágakövet, és egy tutajon vízre szálltak velük, de előtte a törzsfőnök testét sárral dörzsölték be, majd aranyporral szórták meg, hogy tetőtől talpig aranyban csillogjon. A tó közepén a tutajról az aranyat és a smaragdokat a vízbe szórták. Amikor a rituálé végeztével a tutaj partot ért, óriási ünneplésbe kezdtek, zenéltek és táncoltak. Az arany és a drágakövek felajánlásán keresztül szerződést kötöttek a természettel, hogy az megújítsa a földi életet. Egy ilyen tutajt - természetesen aranyból - a muiszkák meg is örökítettek, ami a Museo del Oroban van kiállítva. Az aranyba "öltöztetett" királyt látva a spanyoloktól indult egyébként El Dorado legendája (arany király, El Rey Dorado rövidült El Doradóvá).

A szertartások legjelentősebb helyszíne a Laguna de Guatavita, egy hatalmas víznyelő volt, ami a spanyolok figyelmét sem kerülte el. Úgy gondolták, az arany megszerzésének a legkönnyebb módja, ha azokat a felszínre hozzák a tavak mélyéről. Akkoriban azonban nem voltak még búvárok, így ez kisebb fejtörést okozott nekik. Azt találták ki, hogy lecsapolják a tó vizét. Először 1545-ben egyszerűen vödrökkel álltak neki, amivel állítólag sikerült is három méterrel csökkenteni a vízszintet, aranyat viszont alig találtak. 1580-ban már sokkal nagyobb volumenű munkába kezdtek. A tó peremén egy hasadékot kezdtek ásni, ahol a víz lefolyhatott. Ezúttal 20 méterrel sikerült csökkenteni a vízszintet. A munkálatoknak a hasadék beomlása vetett véget, ami a munkások közül sokat maga alá temetett.

Pablo Escobar

Másnap a Museo Nacional de Colombiával (Kolumbiai Nemzeti Múzeum) folytattam a múzeumlátogatást. Nem volt túl messze a hosteltől, ezért a sétát választottam. (Valójában a belvárosban minden látnivaló gyalogos távolságra található egymástól.) Nagyon egyszerű eljutni ide, az Aranymúzeumtól el kell sétálni a Carrera 7-n, ami régebben ugyanolyan utca volt, mint a többi, ám az autósok elől elzárták, és most sétálóutcaként funkcionál, a biciklisek pedig az egész úttestet bicikliútként használják. Az utcán különféle árusok is vannak. Nekem a legjobban az a bácsi tetszett, aki ősrégi gépével frissen préselte a cukornádat, és a nádmézet frissítőként árulta.

A Nemzeti Múzeumban az égvilágon minden megtalálható, kezdve az ősi népek kerámiáival és használati tárgyaival, az Amazonas területén át Simón Bolívar eredeti ezüst lószerszámaival bezárólag. Az egyik teremben a Chiribiquete-hegységben élő nép barlangrajzait mutatják be, amiről többet nem is sikerült megtudni, mint amennyit itt a múzeumban.

Délután a Museo Histórico Policia rendőrmúzeumban folytattam. A gyönyörűen felújított épületben rendőrök kalauzolnak végig. A kiállítás egy első világháborús rabszállító kocsi mellett indul. Nem messze ettől Pablo Escobar Harley Davidsonja látható, ami tele van ezüsttel, például az üzemanyagtartály kupakja. Az emeleten sok tárgy között a szintén ezüstmarkolatú pisztolya és egy puskává átalakított gitár van kiállítva. Az 1993-as medellíni rajtaütésről is találhatunk fényképeket, amelynek során végül Escobart lelőtték.

Tovább haladva a mai kolumbiai rendőrség állományát ismerhetjük meg. Ma négyféle rendőrrel találkozhatunk. A disec a legegyszerűbb, őket leginkább forgalomirányításnál és hasonló feladatokra alkalmazzák. Ezután jön a ponalsar, az unipol, majd végül a copes, vagyis rohamrendőrök, akik az alakulat kommandós kiképzésben részesülő elit tagjai. A legfelső szinten vitrinekben kis bábuk mutatják be az egyes országok rendőrruháit, a fegyverkiállításon pedig olyan híres-hírhedt pisztolyokat és puskákat is láthatunk, mint a Luger, a Mauser, a Colt vagy a Winchester.

Külön teremben emlékeznek meg Valdemar Franklin Quinteróról, aki a kolumbiai rendőrség ezredese volt Antioquiában (egyébként Bucaramangában született). Ennek a tartománynak a székhelye Medellín, ahol a Pablo Escobar és a Medellín kartel tevékenykedett. Franklin megvesztegethetetlen volt. Még a hírhedt drogbáróval sem alkudott meg, és nem ijedt meg a fenyegetésektől. Számtalan rajtaütést vezetett és több tonnányi kokaint foglalt le. Egyszer Luis Carlos Galán életét is megmentette, akire RPG-vel lőttek. Galán egy újságíró volt, és kétszer is indult az elnöki székért, és saját magát a Medellín kartel és Escobar ellenfeleként definiálta. Ez annyira szúrta Escobar szemét, hogy elrendelte a megölésüket. Ugyanazon a napon, 1989. augusztus 18-án, amikor Galánt meggyilkolták, Fraklin autójának egy másik autó állta útját, röviddel azután, hogy elhagyta lakását. A kocsiból kipattanó gyilkosok 150 golyót eresztettek Franklinba.

Graffitik Bogotában

Ennyi információ éppen elég volt egy napra. A következő napon egy sokkal könnyebb témával ismerkedtem. Bogotában rengeteg graffiti látható. A készítőik egész szubkultúrát hoztak létre, ismerik egymást ha nem is személyesen, de legalább a munkáik alapján, és kapcsolatban vannak egymással, sokszor még csoportokba is tömörülnek. Mindenkinek megvan a jellemző stílusa, amiről a hozzáértő szem számára a készítő a stílus alapján kitalálható. Egyik-másik graffiti olyan nagy gonddal val elkészítve, hogy akár már műalkotásnak is tekinthetjük, nem egy pedig kifejezetten politikai célzattal készült. Az egyik ilyen többször tíz méter hosszú. Nagy műgonddal tervezhették meg azt a soklábú, gyíkszerű lényt, amelyik egy köríves kerítésen indul, a farka pedig a mellette álló ház merőleges falán folytatódik, de a perspektíva megválasztásával mégis egységet alkot. Egy harmadik pedig egy utcasarkon van felfestve, amit kitakart volna egy villanypózna és két közlekedési lámpa, így ezek is a mű részévé váltak.

Néhány éve Justin Bieber is úgy gondolta, hogy Bogotában járva nem hagyhatja ki, hogy otthagyja kézjegyét az egyik falon. Az ő "alkotása" azonban inkább csak a tagging kategóriába fért bele, ezért a graffitis társadalom kivetette magából, falfirkáját pedig egy valódi remekművel már másnap átfestették.

A graffiti túra a Plaza Chorro de Quevedón ért véget. Ez a tér Bogotá legrégebbi része. Itt található egy apró kápolna, a Capilla San Miguel del Principe, ami a térrel ellentétben csak 1969-ben épült.

A hangulatos kis tér szomszédságában magasodik a Cerro de Monserrate. Felvonóval gyorsan fel lehet jutni a tetejére, hogy madártávlatból vegyük szemügyre Bogotát. A hegytetőn áll a Nuestro Señor de Monserrate templom, valamint gyarmati stílusban épült házakat és egy kis piacot találunk, ahol helyi ételeket lehet enni. A hegy lábánál van a Quinta de Bolívar, amit mindenki meglátogathat, ha velem ellentétben nem hétfőn próbálkozik, ami mindenhol múzeumi szünnap.

Az erőszak évtizede

Minden nagyobb városban találtam olyan sétát, ahol tetszőleges borravaló ellenében körbeviszik az embert a városon, bemutatják a fontosabb látnivalókat, és mesélnek az adott hely történelméről. Ezeket nagyon szeretem, így az utolsó napomat is ezzel töltöttem el.

Az egyik utcasarkon, ahol elhaladt a csoport, kisebb tömeg verődött össze. Öltönyös emberek tárgyaltak egymással, miközben szemmel láthatóan pénz is cserélt gazdát. Megtudtunk, hogy ők a helyi smaragdkereskedők, akik az utcán üzletelnek. A hozzáértők tudnak jó üzletet kötni, de fennáll a veszélye annak, hogy a gyanútlan turistát inkább csak átverik. Ha valaki kolumbiai smaragdra vágyik, akkor inkább menjen be egy ilyen üzletbe, ahol a drágakő eredetét igazoló dokumentumot is kiállítanak.

Bogotá főutcáján, a Carrera Séptimán (7. sugárút) folytattuk a sétát. Ez az egyik legfontosabb utca a belvárosban, mivel számtalan kulturális és történelmi emlék kötődik hozzá. Az Iglesia de San Francisco utáni körüli részt sétálóutcává alakították át, így nyugodtan elidőzhettünk az egyik helyen, ahol a falat számtalan márványtábla borította. A legnagyobb táblán az állt: "Itt esett el Jorge Eliécer Gaitán. 1948. április 9."

1946 után két párt versengett a hatalomért, a Mariano Ospina Pérez vezetésével kormányon lévő Konzervatív Párt, és a Liberális Párt Jorge Eliécer Gaitánnal az élén. Az 1948-as választási kampányban valószínű volt, hogy a liberálisok átveszik a hatalmat. Gaitán ezen a napon egy politikai ebédről távozott, amikor az utcán egy magányos fegyveres több lövést adott le rá. Gaitán nem sokkal később a kórházban belehalt sérüléseibe.

A feltételezett gyilkost, Juan Roa Sierrát letartóztatták és őrizetbe vették. A hírt megtudva a feldühödött tömeg megtámadta a rendőrség épületét, és a foglyot elvitték és meglincselték. Arcát téglával zúzták össze, a testét megcsonkították. Az viszont sosem derült ki, hogy ki volt a tettes valójában. Sierra idegileg kiegyensúlyozatlan volt, ám fegyvert nem tudott használni. Indítékának azt jelölték meg, hogy többször szeretett volna állást kapni Gaitánnál, de szóba sem álltak vele. Állítólag az igazi tettes elmenekült, és Sierrát helyette kapták el. A nyomozás során felmerült, hogy Peréz ölette meg, vagy a Liberális Párt tagjai, de a CIA, a Szovjetunió vagy Fidel Castro is szóba kerültek. Castro abban az időben szovjet ügynökként tevékenykedett.

Gaitán halálát követően lázadás tört ki (El Bogotazo). A lázadás tíz órán át tartott, amely során felgyújtották a belvárost, eközben 5000 ember lelte halálát.

A lázadás leverése után egy tízéves polgárháború kezdődött (La Violencia, Az Erőszak). A Konzervatív Párt és a Liberális Párt paramilitáris erői fegyveres önvédelmi csoportokba és gerillaegységekbe szerveződtek (guerra = háború, guerrilla = harcos). A csapatok főleg vidéken harcoltak egymás ellen, de összetűzésbe keveredtek a Kommunista Párt erőivel is. Az összecsapások milliókat kényszerítettek otthonaik elhagyására, és összesen 200000 életet követeltek.

A kolumbiai polgárháború

A béke sajnos az erőszak éveit követően sem tért vissza Kolumbiába. Félkatonai csoportok, szélsőbaloldali gerillák és egyéb terrorszervezetek harcoltak egymással és a kormányerőkkel. Kolumbián kívül két nemzetközi szereplő is kivette részét. Az egyik csoport multinacionális vállalatokból állt, a másik pedig az Egyesült Államok volt. A gerillák állításuk szerint a szegények jogaiért harcoltak, a kormányerők a rendért és stabilitásért, a félkatonai csoportok pedig a gerillák jelenlétéből fakadó veszélyek ellen. Eközben mind a gerillák, mind a paramilitáris csoportok részt vettek a drogkereskedelemben, és terrorista akciókat hajtottak végre.

Az egyik legjelentősebb gerillaszervezet a FARC volt, teljes nevén Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Ejército del Pueblo (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői – Néphadsereg). A hidegháború ideje alatt vidéki parasztok alapították, mint marxista-leninista, anti-imperialista szervezetet. 1964-ben, miután a kormányerők vidéki kommunista enklávékat támadtak meg, a FARC a Kolumbiai Kommunista Párt fegyveres szervezeteként deklarálta magát. Működésüket a helyiek illegális adóztatásából, emberrablásokból, váltságdíjakból és zsarolásokból finanszírozták. Részt vettek illegális bányászati tevékenységben is, és természetesen fontos bevételi forrás volt a kokainkereskedelem. A harcok során semmilyen eszköz használatától nem riadtak vissza, a terrorizmust is beleértve. 2007-ben a szervezet mintegy 18000 tagot számlált, akik nagyjából negyede kiskorú volt.

Az ELN (Ejército de Liberación Nacional, Nemzeti Felszabadító Hadsereg) a FARC-kal egy időben jött létre. Egy olyan eszmét támogattak, amely a marxista kommunista ideológia és a felszabadítási teológia ötvözéséből keletkezett. Utóbbi a szegény emberek és az elnyomottak felszabadítására helyezte a hangsúlyt. A szervezetet római katolikus papok irányították.

Mind a FARC-ot, mind az ELN-t több ország, valamint az Európai Unió hivatalosan is terrorista szervezetnek nyilvánította.

A polgárháború újabb 220000 ember életébe került, aminek nagy része civil volt, 45000 áldozat pedig gyermek. Több mint ötmillió ember kényszerült otthona elhagyására. Az ENSZ becslése szerint az összes áldozat 12%-a írható a FARC és az ELN számlájára, 80% a jobboldali paramilitáris csoportok bűne, a maradék 8%-ért a kormányerők okolhatók. A polgárháború során mindennapos volt az emberi jogok sárba tiprása.

Egy négy éven keresztül húzódó tárgyalássorozat végén 2016. június 23-án Juan Manuel Santos kolumbiai elnök tűzszüneti megállapodást írt alá a FARC-kal. A kolumbiai nyilvánosság nagy része a megállapodást elutasította. November 24-én egy felülvizsgált és javított megállapodást sikerült tető alá hozni, amit pár nappal később a Kongresszus, majd a szenátus is jóváhagyott. Ezzel egy öt évtizedes polgárháborút sikerült lezárni, amiért Juan Manuel Santost 2016 októberében béke-Nobel díjjal tüntették ki. 2017. június 27-én a FARC átadta fegyvereit az ENSZ-nek. Ezután FARC (Fuerza Alternativa Revolucionaria del Común) néven legális politikai pártként folytatják tevékenységüket,

Az Igazságügyi Palota ostroma

1985-re a második legnagyobb gerilla csoport az M-19 lett (Movimiento 19 de Abril, Április 19. Mozgalom). Több szimbolikus akció fűződik a nevükhöz, mint Simón Bolívar kardjának ellopása a múzeumból, ám a legnagyobb a Legfelsőbb Bíróság épületének (Palacio de Justicia) az ostroma volt. Nagyjából 300 embert ejtett túszul az M-19 35 gerillája. Sok jogász, bíró és ügyvéd volt közöttük, de 100 civil is az épületben tartózkodott. A kolumbiai hadsereg katonákkal és páncélozott járművekkel vette körül az épületet. Rövid eredménytelen tárgyalás után a hadseregre bízták az épület visszafoglalását. A vérontásban több mint 100 ember veszítette életét, köztük a 21 legfelsőbb bíró közül 11. Az összecsapás során az épületben tűz ütött ki, és sok fontos ügy irata is megsemmisült.

img_20171119_141651.jpg

Utóbbi miatt egyesek Pablo Escobart tartották a támadás szellemi atyjának, hogy szándékosan tüntesse el az ellene szóló bizonyítékokat. Mivel ezt nem sikerült bizonyítani, a hivatalos álláspont az volt, hogy a drogbárónak nem volt köze a támadáshoz. Mások szerint az akció a kormány összeesküvése volt. Egyik elméletet sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, így ez az esemény a mai napig Kolumbia történelmének vitatott mozzanata.

Utolsó városnéző sétám is a Plaza Chorro de Quevedón ért véget, de előtte még betértünk egy kávézóba. A kávén kívül chichát is árultak. Ez az a kukoricából készült erjesztett italt, amit évszázadok óta készítenek Dél-Amerika-szerte. Nekem egészen mostanáig kellett várni, hogy megkóstolhassam. A végén ajándékba megkaptuk a totumából készített kis pohárkákat, amiben a chichát szolgálták fel. (Ez egy olyan Dél-Amerikában honos fafajta, amelynek termése lopótökre hasonlít, és felhasználása is hasonló.)

Másra aznap már nem jutott időm. Sietnem kellett a reptérre, hogy elérjem a Madridba tartó repülőt. A Bogotában töltött utolsó nap sajnos egyet jelentett a Dél-Amerikában töltött utolsó nappal. A csúcsforgalomban nem akartam kockáztatni, ezért most nem a tömegközlekedést választottam. A hostel mellett elhaladó összes taxi foglalt volt. Már kezdtem egy kicsit megijedni, amikor megállt mellettem egy fekete autó. Nem, semmi rosszra nem kell gondolni, egy Uber-sofőr volt az, aki véletlen épp arra járt. Gyorsan megegyeztünk az árban, aztán már úton is voltunk a repülőtér felé.

Bucaramanga

A venezuelai határtól nem túl messze található Bucaramanga, ami általában nem szerepel a hátizsákos utazók célpontjai között. Ennek ellenére érdemes meglátogatni, ha egy igazán hangulatos kolumbiai várost szeretnénk megnézni, és meg akarjuk tudni, hogy vajon eszik vagy isszák az obleát és az hormiga culonát. A várostól tíz kilométerre található Girón, ahol ma is eredeti állapotban láthatók a gyarmati kor fehér falú házai.

Bucaramanga egy kicsit más volt, mint az utam korábbi része. Dél-Amerika előtt fogadtam egy pár kanapészörföst, hogy cserébe majd én is kapjak szállást helyiektől. Ez ugyan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis mindegyik nagyszerű élményekkel gazdagított. A legelső vendégem Daniel volt, aki Bucaramangából származik. Mivel akkor már nagyban terveztem az utazást, egyből felajánlotta, hogy amikor eljön az ideje, vendégül lát, és most tartotta is a szavát.

img_20171115_170010.jpg

Cerro de Santisimo

Az éjszakai buszról leszállva ezúttal nem egy hostelbe kellett eljutnom, hanem Danielhez. Mivel neki volt valami dolga, az édesapja engedett be. Daniel szobáját kaptam meg az emeleten, ahol vártam, amíg megérkezik. Amikor megjött, együtt megebédeltünk az egész családdal, aztán átmentünk az egyik barátjához. Andrea Bogotában él, de most épp látogatóban volt a szüleinél. Danielnek délután megint volt valami elintéznivalója, így miután felvitt minket a Cerro de Santisimo felvonóhoz, magunkra hagyott minket.

A kis hegy a tetején álló óriási Krisztus-szoborról kapta a nevét. Bár sokan emiatt jönnek fel ide (Kolumbia is legalább annyira vallásos, mint bármely más dél-amerikai ország), a legtöbben mégis csak kikapcsolódni. Természetesen szép a kilátás a városra, amit a naplementében csodálhattunk meg. Van fent egy pár ajándékbolt és étterem is, természetesen a drágábbik fajtából, és van még egy nevezetes "étel", amit nem sok helyen lehet kapni, de Bucaramangában pont igen. Amikor Andrea megtudta, hogy még nem kóstoltam, gyorsan vett nekem egyet. Ha akartam volna, sem tudtam volna megúszni.

Az hormiga culona az egyik legnagyobb méretű levélvágóhangya-féle. Spanyol neve szó szerint nagyseggű hangyát jelent. Az esős évszakban nagyjából kilenc héten át lehet gyűjteni, a párzási időszakban, amikor a fiatal királynők kirepülnek, hogy a nász után új kolóniát alapítsanak. (A kicsit bizarr párzásról részletesen lehet olvasni a Wikipedián, amiből megtudhatjuk, hogy a királynő élete végéig, akár húsz évig is őrizheti potrohában a hímek spermáját.) Ezeket a hangyákat több száz éve fogyasztják. A hagyomány a Kolumbusz előtti kultúrákig nyúlik vissza, mint például a guane. Hagyományosan nászajándéknak adták, mert afrodiziákumnak hitték. Mint általában a rovarok, ez a hangya is gazdag fehérjében, kevés telített zsírsavat tartalmaz, és úgy általában magas tápértékű. Fogyasztás előtt sós vízbe áztatják, majd kerámia serpenyőben megsütik. A termelés központja San Gil és Barichara, onnan szállítják ide és Bogotába.

A hangyák rágcsálása közben leültünk, hogy megnézzük a szökőkútnál látható fény- és hangjátékot. Amikor vége lett, lementünk a felvonóval, ahol Daniel már várt minket a kocsiban. Délután megígérte, hogy kapok obleát. Pontosabban kijelentette, hogy meg kell kóstolnom. Ez a desszert Dél-Amerika és Közép-Amerika egyes országaiban ismert. Bucaramangában igazi nemzeti ételnek tartják. Az eredeti recept szerint két kerek, jó tenyérnyi ostyalap közé arequipe kerül, ami valójában karamell, és nem keverendő össze a perui várossal, Arequipával. Manapság csakúgy, mint mi a lángosra, ők is képesek mindenféle elvetemült dolgot belerakni. Én megint beleestem egy egzotikus gyümölcs, a guayaba (guava) csapdájába, ami gyümölcslének összeturmixolva fenséges, ám szeletelve elég nehezen fogyasztható.

A Chicamocha Nemzeti Park

Másnap hosszú buszozás várt rám. Bucaramanga a maga félmilliós lakosságával Kolumbia kilencedig legnagyobb városa, ám Budapest egyharmadát elfoglaló területen fekszik. Először is el kellett jutnom a város déli csücskében található Papi Quiero Piña (Apu, ananászt akarok!) buszmegállóig. Ez egy régi ananászárustól kapta a nevét, aki így nevezte el kisboltját. Olyan finom ananászt árult, hogy mindenki ismerte. Később beépült a köztudatba, majd egy kis idő elteltével magát a helyet is ezen a néven kezdték emlegetni. Egyébként egész Kolumbiában ismeretes, hogy a legédesebb ananász a közeli Lebrijában terem (videó itt, személyesen Daniel).

A buszmegállóban el kellett kapni a buszt a Parque Nacional del Chicamocha felé. A névadó folyó mély kanyont vájt a hegyek közé. Itt építettek fel egy szórakoztatóközpontot, ahol számtalan kikapcsolódási lehetőség közül lehet választani. Van itt egy pici templom, mesterséges vízesés, szoborkompozíció, zipline és buggypálya, és még sok más, szóval tényleg minden. A bátrabbak azt is kipróbálhatják, hogy egy óriási katapulttal kilövik őket a kanyon felé a semmibe.

A kanyon túlsó oldalára egy kabinos felvonó visz át. Leereszkedik a mélybe, majd a meredek sziklafalak előtt újra felvisz a magasba. Az út 25 percig tart. A túloldalon nincs sok látnivaló, de ami van, az elég kellemes. A kőburkolatos, hangulatos tér szélén éttermek és ajándékboltok sorakoznak, közéjük ékelődik be egy kicsi kápolna. Az egyikben ettem egy levest, amiben a néni szerint mindenféle hús volt, szerintem viszont leginkább egy pacallevesre hasonlított. Ezeket rendes óvodás módjára szépen kiválogattam, de összességében egyébként ízletes volt. Kértem még egy helyi specialitást, mute-t, ami rizs, avokádó és sült manióka. Mire megtanultam, hogy az avokádó spanyolul palta, itt természetesen ez is új nevet kapott: aguacate. A dél-amerikai spanyol szépségei - új ország, új szó ugyanarra. Desszertet a szemben lévő boltból választottam. Egy féldecis műanyagpohárban (amiben itthon alacsonyabb kategóriás helyeken a felest adják) volt egy lekvárszerű zselé szederből, ami annyira édes volt, hogy többet úgysem bírtam volna megenni belőle.

Délután, miután visszamentem a felvonóval, megnéztem az Avestruzcát. Ez egy mini állatkert, ahol csak madarak vannak. Sajnos elég kicsi ketrecekben tartják őket. Van egy pár strucc (avestruz), amiket lehet etetni. Ehhez kicsi fémtálak vannak a kerítéshez drótozva, abba kell szórni az eleséget. Az egyik srác úgy gondolta, hogy ő majd kézből eteti őket. Ezt nem gondolta így túl sokáig, csak amíg az első strucc le nem csapott a kezére. Én nyilván a tálkával próbálkoztam, és tisztán kivehető volt, amikor a csőrük a tál alján jó nagyot koppant.

Mentem egy kört a buggyval is, amivel majdnem sikerült is fejre állni. Van a parkban egy múzeum is, ahol guane kerámiák, fegyverek, textilmaradványok és egyéb használati tárgyak vannak kiállítva. Ez a nép is szeretettel alkalmazott koponyatorzítást.

A parkba vezető főút másik oldalán van az Acuaparque Nacional del Chicamocha. Az akvaparkban négy apró medence és két csúszda van. Az egészen körbemegy egy kis "folyó", ahol néha az ember fejére ömlik egy vödör víz, ha nincs szerencséje, és pont akkor telik meg, de más izgalmat nem tartogat. Sokkal nagyobb meglepetés volt, hogy az egyik ruhatáros férfi tudott pár szót magyarul. Az idő hamarosan kezdett hűvösre fordulni, és egyébként is ideje volt visszabuszozni Bucaramangába.

Vacsora után még egyszer kimozdultunk. Daniel rendhagyó esti autós városnézésre vitt el. Megmutatta, hogy merre kell majd indulnom másnap, hogy megtaláljam a nevezetességeket. Aztán egyik percről a másikra a város turisták számára nem ajánlott részén találtuk magunkat. Őszintén szólva Dani sem jött volna ide egyedül autó nélkül. Arra is figyelmeztetett, hogy pakoljak el mindent, amit egy jelzőlámpánál állva a kocsiba benyúlva könnyen el tudnának rabolni tőlünk. Ebben a kerületben volt egy utca, ahol transzvesztiták álltak sorban az út mentén. Kicsit arrébb pedig prostituáltakat láttunk, akik egészen biztosan nem töltötték még be a 18-at. Hirtelen világossá vált, miért van Kolumbia-szerte kiplakátolva, hogy mondj nemet a gyermekprostitúcióra. Kolumbia másik, nem annyira csodás arca. Bár az elmúlt két évtizedben óriási fejlődésen ment keresztül, úgy látszik, ezt még mindig nem sikerült teljesen megfékezni.

Látnivalók Bucaramangában

Bucaramanga két becenévvel is büszkélkedhet: La Ciudad Bonita (a csinos város) és La Ciudad de los Parques (a parkok városa). A másodikról egyből saját szememmel is meggyőződhettem. Miután szerencsésen átjutottam egy szegényebb városrészen, ami nem volt valami bizalomgerjesztő, megérkeztem a Parque La Florához. Ez egy igazi kis esőerdő a város közepén. Van itt rengeteg bambusz, meg olyan lapos pengeszerű gyökerekkel rendelkező fák, amiket tényleg Amazóniában láttam, meg még egy csomó másféle növény. Itt sétáltam valamennyit, aztán folytattam utamat.

Bucaramangának nincs a klasszikus értelemben vett belvárosa. A legszebb rész és az elegáns üzletek a Carrera 35 és 36 köré csoportosulnak. Ezeknek a másik végén található a Parque San Pío, ami méreteiben meg sem közelíti a La Florát, és körbe sincs kerítve, viszont itt is vannak hatalmas trópusi növények, de itt van egy játszótér és egy Botero szobor is. Közben megértettem, miért szolgált rá a város az első becenevére. Az utcák tiszták és rendezettek, és mindenfelé fák és bokrok színesítik a városképet, és szerencsére nem csak a Karib-tengernél lehet kapni lulót.

Az utolsó, ahova még sikerült eljutni azok közül, amit este megnéztünk, a Catedral de la Sagrada Familia volt. Már jó sokat sétáltam és elfáradtam, de még haza kellett érjek a megbeszélt időre. Útközben belefutottam egy ananászárusba. Gyorsan vettem is egy pohárnyit. Az ananász egyébként is elég édes, de ez tényleg túltett mindenen! Már-már túlságosan is édes volt.

Daniel sajnos nem volt sehol, és még nagyon sokáig nem is jött. Végül úgy döntöttem, egyedül megyek el Girónba, ami 10 km-re van, de a taxi még megfizethető. Majdnem öt óra lett, mire kiértem, és már kezdett sötétedni.

Girón

Girón arról nevezetes, hogy a belvárosa a gyarmati korszak óta érintetlenül maradt. Még ma is ugyanazok között a fehér, kétszintes házak között lehet sétálni, mint pár száz évvel ezelőtt. A Parque Principal főtéren áll a Basilica Menor, ami amúgy annyira nem is kicsi.

Ismét megéheztem, és mivel volt még valami a listán, amit ki kellett próbálnom, kerestem egy helyet, ahol lehet kapni. Az arepa kukoricából készült kenyérféle, amit egész Kolumbiában ismernek, így valószínűleg ez lesz az első, amivel az utazó találkozik. Viszont szerintem elég száraz és nem igazán van semmi íze. Girónban viszont találtam arepa con queso-t, ami teljesen más élmény volt. Sokkal nagyobb volt, és sajttal sütötték a szemem előtt, kizárt, hogy csalódni lehetett volna benne. Ettem még egy másik ízesítésűt is, mert hogy ebből is többféle van, ami szintén nagyon finom volt. Szóval ha valaki jó arepát akar enni Kolumbiában, akkor irány Bucaramanga (vagy Bogotá)!

A lakoma után visszasétáltam a Parque Principalra, ahol már minden esti kivilágításban tündökölt. Tettem egy nagyobb kört a kis utcákban egy másik terecske felé, ahol a Capilla Nuestra Señora de las Nieves áll, majd vissza a főtérre. A tér egyik oldalát fagyiárusok foglalták el. Gyümölcsökből és jégkásából csináltak friss és igazi mindenmentes fagyit. Vettem egy ilyet is, de akkora volt, hogy a vége kifogott rajtam. Amikor végeztem vele, visszatértem Bucaramangába.

Ez volt itt a harmadik nap, és ennyit terveztem. Ismét éjszakai buszra vettem jegyet, amit el kellett érnem. Daniel és Andrea kikísért a buszhoz, ahol érzékeny búcsút vettünk egymástól. Röviddel később már a Bogotá felé tartó buszon igyekeztem álomra hajtani a fejem.

Santa Marta és a Tayrona Nemzeti Park

Santa Martába egyvalami miatt jön az ember: ez a legnagyobb város a közelben lévő Tayrona Nemzeti Park mellett, ami Kolumbia kettes számú célpontja. Bár fürdeni nem sok helyen lehet, mégis érdemes több napot is a parkban tölteni a festői partokon. Nem szabad megfeledkeznünk azonban Simón Bolívarról sem, aki Santa Martában hajtotta fejét végső nyugalomra. A búvárkodás szerelmeseinek pedig a 15 percnyire található Tagangát érdemes felkeresni.

Santa Marta

Santa Martának nincs akkora jelentősége, mint Cartagenának. Igazából még csak igazi történelmi belvárosa sincs. Az utcákon egy-két emelet magas épületek sorakoznak. Van viszont valami, ami Cartagenában is: a Museo del Oro aranymúzeum, ahová az első utam vezetett.

img_20171111_085940.jpg

Ahogy az Elveszett Városnál írtam, a terület a tayrona nép fennhatósága alatt állt. Építészeti stílusuk jól látható a megmaradt épületeken. A múzeumban kiállított aranytárgyakon keresztül hitüket is jobban megismerhetjük. Mint minden természeti népnél, náluk is észrevehető az állatvilág fontos szerepe. Gondosan megmunkált alkotásaikon láthatunk madarat, aligátort, jaguárt, kígyót, és olyan természetfeletti lényeket, amiket ezekből az állatokból valamint emberekből "kombináltak" össze. Az egyik ilyen egy béka testű, jaguárfejű és kígyófarkú lény. Nagyon nagy erőt tulajdonítottak a denevéreknek, mivel ezek olyan teremtmények, amik a sötétben is kiválóan tájékozódnak, valamint tudnak repülni is. Magától értetődő, hogy ilyen képességgel csak természetfeletti lények bírnak. Alkotásaikon felismerhető, hogy milyen denevéreket ábrázoltak, ugyanis a csak egy adott családra jellemző orrot mindig hűen ábrázolták. Ebbe a családba tartoznak a vérszopó denevérek is, ami még nagyobb bizonysága annak a természetfeletti erőnek, amit ezeknek az állatoknak tulajdonítottak.

img_20171104_152923.jpg

Az emberi és isteni világ között a sámánok teremtették meg a kapcsolatot. Ők át is tudtak változni a személyiségüknek megfelelő állattá (nyilván bizonyos mennyiségű koka használata után). Ezekre olyan szertartásokon került sor, amin csak férfiak vehettek részt. A sámán a poporóból meg is tudta jósolni a résztvevők jövőjét.

Quinta de San Pedro Alejandrino

Most hirtelen ugorjunk egy nagyot az időben, egészen a 17. századig. Santa Marta határában található a Quinta de San Pedro Alejandrino. Abban az időben a cukornád igen fontos növény volt. Barna cukrot, mézet és rumot készítettek belőle. A rumot nem csak saját fogyasztásra állították elő, de cserekereskedelemben fizetőeszközként is használták. Az egykori feldolgozóüzemet ültetvények vették körül, amin Cartagenán keresztül importált afrikai rabszolgákat dolgoztattak.

Az üzem több különálló épületből állt. A cukornádból a présházban sajtolták ki a cukrot tartalmazó lét. Ezt a kemencéknél gyűjtötték össze, ahol a mézszerű folyadék főzés hatására barna cukorrá (panela) alakult. A farmon volt egy lepárló is, ahol a kisajtolt léből rumot készítettek. Ezt a pinceépületben fa hordókban érlelték és tárolták.

A kipréselt cukornád a gyártási folyamat mellékterméke volt. Szárítás után tüzelőanyagként lehetett hasznosítani, ami fedezni tudta az üzem teljes energiaigényét. Később gőzturbinákkal akár még áramot is tudtak fejleszteni. Mivel a megmaradt anyag nagy része cellulóz, papírgyártásra is alkalmas. A trópusi területeken, mint India, Kína, vagy Thaiföld, ma is a cukornádat használják a papírhoz, de így van ez Argentínában és Kolumbiában is.

A főépület nagyon fontos helyszín. 1830. december 17-én itt hajtotta fejét végső nyugalomra Simón Bolívar, több Dél-Amerikai ország felszabadítója. Mindössze 47 éves volt, halálát tuberkulózis okozta. Az épület ma múzeum, ahol láthatjuk az El Libertador néhány személyes holmiját és azt az ágyat, ahol végső álomra szenderült. A korábbi vendégszobákban a Sala de Centenario és a Sala de la Independencia kiállítások kaptak helyet. Az épület többi részében a pékség, a konyha, az étkező és a fürdőszoba korabeli berendezéseit láthatjuk.

Az épületeket ma egy nagyon szépen rendben tartott park öleli körbe. A számtalan madárfajon kívül kígyók is élnek itt, amelyek közül több is mérgező, mint a csörgőkígyó vagy a korallkígyó, ezért a park azon részének a látogatása nem javasolt. Ezen kívül vannak itt hatalmas iguánák is, amik a fűben a napon sütkéreznek, vagy éppen fára mászó tudásukat csillogtatják (persze többnyire ezt ijedtségükben teszik, de csak azután, miután a gyanútlan látogatót is halálra rémítették).

A park egy távolabbi részén a Kortárs Művészetek Múzeuma kapott helyet, ezen kívül egy óriási emlékmű a felszabadulás emlékére, valamint egy szabadtéri színház.

A Tayrona Nemzeti Park

A Cartagena közelében fekvő Parque Nacional Natural Corales del Rosario y San Bernardo-n kívül a Parque Nacional Natural Tayrona a másik természetvédelmi terület, ami turisták ezreit vonzza minden évben Kolumbiába. Ez nem is csoda, hiszen a parkban olyan pálmafás, homokos tengerparton sétálhat az ember, amivel eddig csak számítógépes háttérképeken találkozhatott.

A parkba három irányból lehet bejutni. Az egyik a Santa Marta szomszédságában fekvő Taganga, ahonnan sokszemélyes motorcsónakokon lehet elérni a park nyugati bejáratát és Cabo San Juan del Guia Cape-t. Ha szabad ezt mondani, akkor ez a park fővárosa, és itt a legnagyobb a tömeg. A másik lehetőség a busz, ami a park keleti végében lévő bejáratig visz, de le lehet szállni félúton, és egy többórás túra alatt, az El Pueblito tayrona romok érintésével elérni Cabót. Én a keleti bejáratot választottam.

img_20171110_113136.jpg

Innen még elég messze van a part, ezért kisbuszokkal is lehet menni a park központjáig. Ha valaki igazi háborítatlan nyugalomra vágyik, akkor érdemes félúton letérni Castilletes felé. Hátránya, hogy itt hiába a fehérhomokos tengerpart, a gyilkos hullámok között tilos a fürdés.

A központból indul egy tanösvény, aminek három variánsa van, így 30 perc és egy óra közötti időre van szükség a bejárásához. Az út az esőerdőn keresztül indul, és közben egy kisebb dombon is át kell mászni, mielőtt elérjük a partot. Cserébe olyan állomások mellett lehet elhaladni, amik mindegyike a tayrona nép életének egy-egy aspektusát mutatja be. A parti sziklák tetején egy kilátó van, ahonnan messzire be lehet látni mind a partot, mind az esőerdőt. És ami a legjobb, hogy amikor itt voltam, szinte egy teremtett lélek sem járt erre.

Az ösvény és a part ellenben elképesztő! A sziklákat elemi erővel támadják a hullámok. Emiatt egyébként az egész nemzeti park területén kevés helyen lehet fürdeni. Erre mindenütt figyelmeztető táblák sora hívja fel a figyelmet hat nyelven, mindhiába, amik szerint már több, mint száz ember veszítette életét a habok között. A tengervíz keveredik az édesvízzel, ami egyrészt a mangrove kedvelt élőhelye, másrészt pedig a kajmánoké. A másik féle tábla az, ami a kajmánokra figyelmeztet.

Én szerettem volna egy másik variánst is megcsinálni a tanösvényből, úgyhogy elindultam arrafelé. Az esőzések továbbra sem szűntek, így az ösvény egy része víz alatt volt. Ezen még száraz lábbal átjutottam, és elértem a fapallót, ami a mangrovemocsár felett vitt le a partra. A palló végénél azonban egy pár méteres szakaszon már térdig érő víz állt. Hogy is volt ez a dolog a kajmánokkal? Szerencsére a víz tiszta volt és látni lehetett az alját. Levettem a cipőmet és gyorsan átsétáltam rajta. Ezen a partszakaszon látni és hallani lehetett a hullámokon, hogy tényleg nem viccelnek.

A tanösvény után folytattam az utam nyugat felé a főúton. Innen lehet lejutni az első strandra, ahol fürödni is lehet, ám ez eléggé úgy tűnt, hogy az itteni szállodához tartozik. Újra bevettem magam a fák közé, ahol hol sziklákon kellett fel-le mászkálni, hogy a sárban tocsogni a mangrove vagy a pálmafák között. Közben délután lett, és megint eleredt az eső, mint az évnek ebben a szakaszában szinte minden nap.

Ideje volt szállást keresnem. Errefelé három hely is van egymás mellett, de ehhez egy kisebb és egy nagyobb folyón is át kell gázolni. Ezt a keresgélés miatt többször is megtettem oda-vissza, így a végén már fel sem vettem a cipőmet. A sárban bokáig süllyedve amúgy sem lett volna semmi értelme. Lehet találni bungalót, sátrat vagy egyszerű függőágyat, vagy akár sajátot is használni. Nálam volt, amit a teherhajóra vettem, de szúnyoghálót nem lehetett önmagában bérelni, ezért inkább egy sátor mellett döntöttem. Azt a kempinget választottam, ahol lehetett vacsorát is kérni.

Estére az eső elállt ugyan, és még egy szivárványt is láttam, mégis hamar lefeküdtem, mivel sötétedés után nem nagyon lehetett semmit sem csinálni.

Másnap reggel ragyogó napsütéssel indult a nap. Úgy döntöttem, visszamegyek a kilátópontra, hogy ne csak felhőben lássam a tájat. Közben egy hatalmas kolumbiai csoporttal találkoztam, akiknek az idegenvezetője nagyban magyarázott valamit. Szombat lévén a parkot kezdték elárasztani a helyiek. Miután ezzel végeztem, folytattam Cabo San Juan felé. Félúton van a La Piscina strand. Ez volt az első hely, ahol végre megmártózhattam a vízben. Mivel ekkor már dél felé járt az idő, elég meleg volt, így igazán jól esett csobbanni egyet. Azt nem tudom mondani, hogy a hűsítő habokban, mert a víz is kifejezetten meleg volt.

A fürdés után már csak Cabo San Juan volt hátra. Amikor megláttam a többször tíz sátrat és a bungalókat, tudtam, hogy megérkeztem. Megvettem a jegyem a motorcsónakra Taganga felé, majd körbejártam. Volt egy stand, ahol sznorkelezésre lehetett jelentkezni. Az indulásig volt még annyi időm, hogy elsétáljak a kicsinyke félszigetre, ahol a sziklák a tetejére egy kilátót építettek. A víz elég zavaros volt a sznorkelhez a sok eső miatt, de így is láttunk egy ráját. Egyedül biztosan nem vettem volna észre, ahogy több méter mélyen a tengerfenéken lapult, de a vezetőnk mindenkivel egyesével lemerült, hogy megmutassa. A ráját leszámítva jobban jártam volna, ha elszaladok Pueblito romjaihoz. Talán még belefért volna az indulás előtt.

Négy óra előtt a tömeg elindult a két motorcsónak felé. Már szorosan egymás mellé zsúfolódtunk, de addig nem voltak hajlandóak elindulni, amíg el nem értük a tervezett létszámot. A későn érkezőknek már csak a csónak aljában jutott hely. Elég gyorsan mentünk, a csónak eleje pedig jó nagyokat dobott az elöl ülőkön, köztük rajtam is. Háromnegyed óra múlva kikötöttünk Tagangában.

Taganga

Santa Martába csak azért mentem vissza, mert ott volt minden holmim, és szükségem volt tiszta ruhára. Másnap reggel már jöttem is vissza.

Taganga igazi turista hely. Egy eldugott kis öbölben bújik meg, és csak néhány utca az egész. A parton végig vannak a beülős, kiülős helyek, és van még egy pár hostel. Amiből sok van: a merülésszervező cégek. Taganga ugyanis világviszonylatban is a legolcsóbb helyek egyike, ahol búvárkodni lehet. Így egyetlen feladatom volt aznapra: megkeresni a sok közül a világ legolcsóbb merülését biztosító helyet. Ez nem is tartott túl sokáig (pár utca az egész, ugye).

Megebédelem az egyik partmenti étteremben, ami a búvárkodással ellentétben nem a legolcsóbb hely Kolumbiában, viszont isteni a halleves, a sült hal és a lulo gyümölcslé (quitoi narancs, naranjilla), ami magában nagyon savanyú lenne, úgyhogy valamennyi cukrot muszáj kérni bele. A gyakorlatban ez inkább azt jelenti, hogy szólni, hogy ne cukrozzák el az egészet.

Ebéd után célba vettem a Playa Grandét. Ehhez közben fel kell mászni egy kisebb dombra, a másik oldalon meg le. Közben szép kilátás nyílik előbb Tagangára, aztán a strandra. Mivel még mindig hétvége volt, ezért az összes kolumbiai, aki nem a Tayronában töltötte a hétvégét, az itt volt. Úszkáltam egy keveset a halakkal meg a műanyag poharakkal, aztán visszasétáltam Tagangába.

Másnap korán reggel megjelentem a búvárközpontban. Kicsit izgultam, mert utoljára sok évvel ezelőtt volt lehetőségem merülni. Megkaptam a felszerelést, és a merülésvezetővel átismételtük a dolgokat. A vízben egy másik sráccal együtt meg kellett csinálni a szokásos gyakorlatokat. Nem volt semmi gond, indulhattunk. Életemben először kaptam búvárkomputert is. A legérdekesebb egy hal volt, ami a homokban pihent, amíg rá nem ijesztettük. Ekkor kinyitotta az uszonyait, amik lila szárnyként feszültek ki a teste mellett, majd gyorsan odébbállt.

Estére vissza akartam menni Santa Martába, de nem sikerült. Muszáj volt maradnom még egy napot. Éppen időben szaladtam vissza a központba, hogy feliratkozzak a másnapi merülésre. Utolsóként még pont befértem a csónakba. Ez a nap is elég izgalmas volt. Beúsztunk az egyik szikla alá, ahol egy csomó hal volt, és onnan integettünk kifelé. Délután elromlott az idő, és most már tényleg ideje volt visszatérni. Mintha eddig nem lett volna elég a vízből, megint eleredt az eső. Santa Marta utcái ismét patakokká változtak át.

 

A Karib-tengerből ez a két hét jutott. Nem volt hova tovább menni északnak. Visszafordultam hát dél felé. (Ez csúsztatás, mert a kontinens legészakibb pontja a La Guajira-félsziget, de oda már nem tudtam elmenni.)

Cartagena és a Karib-tenger kalózai

Cartagena, „a körbefalazott város”. Igazi gyöngyszem a Karib-tenger partján, ahol remekül megfér egymás mellett régi és új. Egykor innen indultak útnak a mesebeli El Dorado aranyáért a kalandvágyók. A városfalakon belül a gyarmati kor színes házai között sétálhatunk, a San Felipe erőd tetején állva pedig láthatjuk a homokos tengerpart fölé tornyosuló felhőkarcolókat. A várost elhagyva képeslapokra illő strandokon pihenhetünk.

Medellín

Manizales előtt és után Medellínben töltöttem egy-egy éjszakát. Az útleírásokban semmi olyat nem találtam, ami miatt tovább akartam volna maradni.

Manizalesből visszaérkezve még előttem volt a délután. Az egyik dolog, amit érdemesnek tartottam arra, hogy időt szánjak rá, a Cerro Nutibara volt, ami a város közepén álló párszáz méter magas domb. A Nutibara tetejéről körben be lehet látni egész Medellínt számtalan felhőkarcolójával együtt, a pedig tetején egy régi város másolata van felépítve. Ezek a színes házak és a kis templom tényleg nagyon hangulatos. Elég sok ember volt, a helyiek is ide járnak kikapcsolódni.

img_20171029_160850.jpg

Másnap délelőtt a Museo de Antioquiát néztem ki magamnak. Ennek legnagyobb részét a kolumbiai festő és szobrász, Fernando Botero alkotásai tetté ki. Medellínben született, így nem csoda, hogy a neki szentelt múzeum is itt található, és az előtte taláható Plaza de Botero is tele van a szobraival. Kolumbiával kapcsolatosan a legtöbbet emlegetett ma is élő művész. Szobrai New Yorkban és a párizsi Champs Elyseén is ki vannak állítva. Stílusával új műfajt is teremtett, a boterismo-t. Mit ne mondjak, egyik terem után a másik tele ugyanabban a stílusban készült alkotással... több, mint unalmas.

A maradék egy órámat a Jardín Botanicoban, a botanikus kertben töltöttem. Van trópusi és sivatagi növényekkel berendezett rész, de leginkább az orchideák érdekeltek. Kolumbia az egyik fontos orchideatermesztő ország. Sajnos nem volt szerencsém, egy rendezvény miatt az orchideás rész zárva volt. Ezt követően már sietnem kellett, hogy elérjem a repülőmet Cartagena felé.

Ennyi idő alatt Medellín egyáltalán nem tudott a szívemhez nőni. Amikor ezt később elmeséltem, mindig csodálkozó pillantásokkal találkoztam. Aki tervezi, hogy meglátogatja Medellínt, mindenképpen tájékozódjon más forrásból is. A következő állomás, Cartagena viszont alapjaiban más élmény volt.

Cartagena

A várost 1533-ban alapították a spanyolok. Neve eredetileg Cartagena de Indias volt, amit a spanyolországi Cartagena közvetítésével a pun Karthágóról kapott. Elhelyezkedése a Magdalena és a Sinú folyók között hamar stratégiailag kiemelt fontosságú kikötővárossá tette. Ma a régi városfalak és a történelmi belváros színes házai adnak erről tanúbizonyságot.

img_20171031_112639.jpg

Sok nagyvárossal (pl. Limával) ellentétben Cartagenában a régi városrész és a szomszédos Getsemani negyed a legbiztonságosabbak. Az utóbbiban foglaltam szállást, így minden látnivaló gyalog is megközelíthető volt. A kikötő és a Muelle de los Pegasos mellett elsétálva elértem a régi városfalat és az egyik főkaput, ami a Torre del Reloj óratoronynál volt. A kapun átjutva a Plaza de los Coches-en, vagyis a kocsik terén találtam magam. A háromszög alakú tér közepén áll Pedro de Herediának, a város alapítójának a szobra.

img_20171031_111642.jpg

A 17. századra Cartagena fontos rabszolgapiaccá vált, köszönhetően a spanyol asiento rendszernek. Az őslakosokat érintő demográfiai krízis után új munkaerő után kellett nézni. Abban az időben Spanyolország volt az egyetlen, amely nem tudott Afrikában rabszolgákhoz jutni. Ezt ellensúlyozandó, bizonyos összeg megfizetése ellenében a spanyol korona licencet adott külföldi rabszolgakereskedőknek rabszolgák árusítására az újvilági gyarmataikon. A mai afroamerikai lakosság ősei ebben az időszakban érkeztek a Karib-térségbe. Cartagenában a kereskedés központja a Plaza de los Coches volt.

img_20171031_112529.jpg

A tér túlsó oldalán szűk utcákon lehet barangolni a színes házak között. Minden turista eljön ide, ennek ellenére mégsem találtam tömeget vagy nyomasztó zsúfoltságot az utcákon. Itt sétálgatva elég könnyű megtalálni a katedrálist, majd egy sarokkal arrébb a Plaza de Bolívart. A közepén természetesen van egy Bolívar-lovasszobor, hiszen ő Kolumbia függetlenségének kivívásáért is sokat tett. A tér egyik oldalán áll a Palacio de la Inquisición, ami ma a helyi történelmi múzeum.

A múzeumban az idegenvezetők elég borsos áron kínálták magukat. Ettől sokkal jobb megoldásnak tűnt egy audio guide kölcsönzése, amit már többször is csináltam. Volt ilyen lehetőség, de az eddigiektől merőben eltérő: a múzeum wifijén le kellett töltenem a SoundWalkrs alkalmazást, majd a megfelelő hanganyagot. Pár dollár ellenében számtalan más is letölthető rá, amivel egy komplett bemutatót kaphatunk Cartagenáról.

img_20171031_174147.jpg

A múzeum nem hazudtolta meg magát. A földszinten a spanyol inkvizíció módszerei kerültek bemutatásra. A látottakat az audio guide-ban egy boszorkányságért elítélt lány kommentálta. Valóban különleges élmény volt. Az idegenvezetést sajnos túl gyakran zavarták meg az ordítozó amerikai turisták hordái, akik sajnos nem az intelligensebb fajtából valók voltak, így elég nagy blődségeket bírtak mondani, de legalábbis nyilvánvaló dolgokra rácsodálkozni. Az idegenvezetőik derékra szerelhető hangszórókkal jártak, hogy az ő hangjuk egészen biztosan túlharsogja a csoportét.

El Dorado földje

Szintén a Plaza de Bolívaron, a történelmi múzeummal szemben található a Museo del Oro, azaz az aranymúzeum. Itt a Kolumbia területén élő őslakos népek aranyművességét lehet megismerni. Számtalan aranyfigura látható, ami a hitük szerint létező lényeket, isteneket mintázza, amiket a sámánok a ceremóniák során használtak. Ékszereket öntőformákkal, sorozatgyártásban készítettek, így százával vannak kiállítva az orrdíszek, fülbevalók és mellvértek.

img_20171031_153604.jpg

A ma elfogadott elmélet szerint őseink az amerikai kontinenst a Bering-szoroson keresztül népesítették be Ázsia felől, amikor a legutolsó jégkorszak során alacsonyabb volt a tengerek vízszintje, és a két kontinens között egy földhíd megnyitotta az utat az Újvilágba. Értelemszerűen Dél-Amerikát Kolumbián keresztül népesítették be az emberek. Az itt felfedezett legrégebbi kerámiák i.e. 4000-ből származnak.

img_20171031_153309.jpg

A későbbi Muiszka Konföderáció az aztékok, maják és inkák mellett a negyedik jelentős birodalom volt az egész amerikai kontinensen. Gazdagságuk híre sokkal hamarabb eljutott a spanyolokhoz, mint hogy egyáltalán betették volna a lábukat ide. Hallottak egy arany királyról, az El Rey Doradóról. Az elnevezés El Doradóra rövidült, majd később a nevet egy egész várossal, királysággal, végül egy egész birodalommal azonosították. A következő két évszázadban számtalan expedíció indult az esőerdő mélyére a mesés kincsek reményében. Mendemondákra épülő próbálkozásaikat természetesen kevés siker koronázta. Az aranyról szóló hírek viszont igaznak bizonyultak. Santa Martában is van egy aranymúzeum, a bogotái pedig egy 55000 darabból álló gyűjteménnyel büszkélkedhet. A muiszkák szokásairól és a spanyolokról majd egy későbbi bejegyzésben még írok.

img_20171031_161047.jpg

A térségnek van egy másik kincse is, a smaragd, a Museo de la Esmeralda pedig az aranymúzeum mellett található. (Igen, kedvenc mexikói szappanoperánk hősnőjének neve smaragdot jelent.) Megtudtam, hogy a smaragd zöld színét a berilliumban található króm, vanádium és vas-oxid okozza. A szennyezőanyagoktól függően lehet még áttetsző, sárga, rózsaszín, piros és kék, amit pedig akvamarinnak hívnak. A Kolumbiában kitermelt drágakő a világon a legzöldebb és a legjobb minőségű.

img_20171031_161823.jpg

A Karib-tenger kalózai

A spanyolok hatalmas területekre tettek szert Dél- és Közép-Amerikában, ezáltal pedig nagy gazdagságra is. Cartagena hamar nagyon fontos kikötőváros lett. A spanyolok a Potosíban kitermelt ezüstöt Cartagenában rakták hajókra, hogy az anyaországba szállítsák. A vizeket ebben az időben az angolok, franciák és a hollandok támogatta hivatásos kalózok uralták. Cartagena gazdagsága az elszaporodó kalóztámadások nyilvánvaló célpontjává tette. A támadásoknak köszönhetően Amerikában elsőként itt állítottak fel szervezett tűzoltóbrigádot.

Az Újvilágban megszerzett arany és ezüst megszilárdította a spanyol király uralmát, ami nagyon szúrta az angolok szemét. Az 1585-ben kirobbant angol-spanyol háború Cartagenáig is elért. Sir Francis Drake kapitány, hivatásos kalóz (privatér) és rabszolgakereskedő, I. Erzsébet parancsára 29 hajóval és 1800 emberrel indult Plymouth kikötőjéből. Több kisebb város és Santo Domingo kifosztását követően 1586. február 9. délutánján érkezett meg Cartagenához. Híre megelőzte őt, így volt idő Cartagena evakuálására és erősítést kérni. Ez hiábavalónak bizonyult, ugyanis 11-e hajnalra a várost elfoglalták. Csodával határos módon az angolok csak 28 embert veszítettek, de a spanyolok még ennél is kevesebbet, mindössze kilencet.

img_20171031_163041.jpg

Mivel az újvilági spanyol birodalom közepén nagyon költséges lett volna egy angol gyarmat fenntartása, tárgyalásokba kezdtek. Drake 600000 pesos válságdíjat követelt, de a spanyolok csak 25000-et ajánlottak. Drake 250 ház felgyújtásával adott nyomatékot követelésének. Ezzel a lépéssel sikerült 107000 pesora feltornázni a váltságdíjat (mai értéken 34 millió dollár). Az angolok elfogadták az ajánlatot. A többi részt a foglyok magánvagyonából szedték be, valamint magukkal vitték a város harangját, 500 rabszolgát és minden hadi eszközt, amit a hajóikra fel tudtak pakolni, amivel összességében mintegy 500000 peso értékű nyereségre tettek szert. A várost két hónappal később, április 12-én hagyták el. A Sevillából érkező spanyol flotta két nap késéssel érkezett.

Cartagena elfoglalása után a legénység több tagja megbetegedett. Orvosság után kutatva Drake követeket küldött Kubába, hogy tanácsot kérjenek az őslakosoktól. A küldöttek egy rumból, lime-ból és mentából készült itallal tértek vissza. Ez nem volt más, mi a manapság igen népszerű mojito első változata!

Castillo San Felipe de Barajas

A spanyolok a sorozatos támadások kivédésére már Drake előtt is több erődítményt építettek a város körül, mint az El Boquerón, a Castillo Grandea, a Fuerte San José, a Fuerte San Luis de Bocachica (később San Fernando), vagy a San Juan del Manzanillo. A legimpozánsabb ezek közül talán a San Lázaro-hegyre épített Castillo San Felipe de Barajas. Valójában nem a domb tetejére épült, hanem inkább bele úgy, hogy a falakhoz kihasználták a sziklák természetes alakzatait. Ez az oka annak, hogy a falak viszonylag nagy szögben dőlnek befelé. Az építkezéshez a korallok meszes vázát is felhasználták.

img_20171101_104740.jpg

Az építkezést 1536-ban kezdték, és akkor még Castillo de San Lázaro volt a neve. Később IV. Fülöp spanyol király tiszteletére keresztelték át. Jelentősen kibővítették először 1657-ben, majd 1763-ban. Ma szinte teljes épségben áll Getsemanin kívül, és tárt karokkal fogadja a látogatókat. A bejáráshoz elég sok időre van szükség, hogy végigsétálhassunk minden szinten, az átjárókon és az újabb szárnyakon. (Az erőd tetejéről remek kilátás nyílik a Bocagrande negyed felhőkarcolóira.) A szárnyak között föld alatti járatokat is ástak, amik szintén fontos szerepet töltöttek be a védekezésben. Amikor az egyik részt fel kellett adni, ezeken keresztül vonulhattak vissza egy másik részbe. A járatok falából sok kis kamra nyílik, amelyek rejtekéből kiválóan lehetett támadni a betörő ellenséget. Az egyik járat a tengerhez vezet, amin keresztül legrosszabb esetben el is hagyhatták az erődítményt.

img_20171101_113255.jpg

img_20171101_124545.jpg

Drake támadása után a várost egy erős fallal is elkezdték körbevenni, amit megfelelő távolságonként bástyák szakítottak meg. A szárazföld felől egyetlen bejárat volt, amit a Santa Teresa és a Santa Barbara bástyák között felállított ütegek védtek. A Santa Clara és a Santa Catalina bástyák között pedig a Las Bóvedas barakkot építettek a falba (1798). A kaszárnyában 24 egyforma terem található. Ezeket ma kisebb üzletek foglalják el.

img_20171101_154701.jpg

Karib-tengeri korallzátonyok

Gondolom, az nem újság, ha azt mondom, a déli féltekén az északival ellentétesen vannak az évszakok. Az utazást az itteni nyár végén, ősz elején kezdtem, a júliusi telet pedig Peruban töltöttem. Ugyan a tél a száraz időszak, és Machu Picchuhoz ideális, a leghidegebbek is ilyentájt vannak. A cuscói éjszakák azonban meg sem közelítették a Salar de Uyuni és az Atacama-sivatag hidegjeit, ahonnan epekedve néztem az otthoni kánikulában szenvedő honfitársaimat. Felüdülést csak az esőerdőben töltött napok nyújtottak, és nagyon vágytam már egy kis melegre.

Végre nyár! És ennek nem máshol örülhetek, mint a Karib-tenger homokos partján!

Cartagenától 45 km-re található a Parque Nacional Natural Corales del Rosario y San Bernardo. A nemzeti park teljes egészében víz alatt fekszik. Azért hozták létre, hogy megvédjék a korallzátonyok élővilágát. Cartagena falain kívül ez az első számú látványosság. Több hajó indul minden reggel, és szállítja utasait a homokos tengerpartokra. A legnépszerűbb a Barú-félszigeten fekvő Playa Blanca strand. Ezt természetesen én sem hagyhattam ki.

img_20171102_091120.jpg

A hajó a felhőkarcolók és az előttük horgonyzó hadihajók látványával futott ki a nyílt vízre. Átszeltük a Bocachica-sziget mögötti öblöt. aminek a bejáratát két oldalról még ma is őrzik a San Fernando de Bocachica és a San José erődök. A hajó többször is kikötött, és kirakta azokat, akik az egész napot a semmittevéssel akarták tölteni a Playa Blancán, vagy az Oceanario akváriumot akarták megnézni az egyik kis szigeten. Én inkább természetese körülmények között szerettem volna látni az élővilágot, így annak a különítménynek lettem a tagja, akik a legmesszebbre hajóztak egy kis sznorkelezésért.

img_20171102_110837.jpg

A Rosario és San Bernardo 2009-ben a leglátogatottabb nemzeti park volt Kolumbiában. Sajnos ez nem múlt el nyom nélkül. A döbbenet akkor ért, amikor beugrottunk a vízbe. Mindenki a halott korallok megszürkült mészvázán taposott. Az ipari turizmus árnyoldala, amiről senki sem beszél. A halak egyébként így is ott voltak, várták az etetést, és teljesen elvegyültek az emberekkel.

A sznorkelezés után minket is visszavittek a Playa Blancára. Megebédeltünk, és még mindig maradt egy pár óra fürdeni. A parton sétáló helyi asszonyok ajánlgattak masszázst, a férfiaktól pedig jet-skit lehetett kölcsönözni.

img_20171102_151813.jpg

A hajó délután indult vissza Cartagenába. Figyelmeztettek, hogy jól pakoljunk el mindent, ami nem bírja a vizet. A hajó végében kaptam helyet. Amikor mindenki felszállt, elindultunk. Itt már nem volt semmi látnivaló, ezért teljes "gőzzel" haladtunk. A hajó orránál felcsapó hullámok beterítették a hátulját. Hát mit mondjak... szem nem maradt szárazon. De ruha és táska sem. A mellettem ülő férfi még a teljes arcát elfedő sznorkelmaszkját is felrakta. Vicces volt, de mindenki nagyon élvezte.

Az El Totumo sárvulkán

Volt még egy dolog, amit ki akartam próbálni, mielőtt elhagyom Cartagenát. A közelben van a Volcán de Lodo El Totumo, de annyira azért nem közel, ide is buszozni kell. Ez egy természetes vulkán, aminek a kráterében láva helyett langyos iszap van. Mind minden ilyen, állítólag ez is jó hatással van az egészségre. A kis kupac tetejére falépcső vezet fel. A kráterben fából építettek egy medencefélét, amibe létrán lehet leereszkedni.

img_20171103_103807.jpg

Az egész teljesen szürreális élmény volt. Azt nem tudni, milyen mély az iszap, mert még nem sikerült elérni az alját, de nem kell félni: elmerülni teljesen lehetetlen. Igazából még a vállam is kint volt, akkora a felhajtóerő. A fürdőben már vártak a segítők, akik mindenkit bekentek iszappal, és két perc alatt egy kicsit megmasszíroztak. Lebegtünk egy kicsit, és próbáltunk helyet változtatni, ami szintén nem egyszerű. Lehet egy helyben rúgkapálni, de haladás nem nagyon lesz belőle, pedig az iszap viszonylag híg.

img_20171103_105820.jpg

Egy idő után elkezdtek feltorlódni a várakozók, így ideje volt kikászálódni. A túlsó oldalon egy ugyanolyan falépcsőn kellett lemászni, mint amin feljöttünk. Mászni, mert haladni tiszta életveszély volt. Az emberekről lecsorgó iszaptól annyira csúszós volt az egész, hogy a korlátot teljes erővel kellett markolni. Odalent még mindig óvatosan, de már biztonságban eljutottunk a vízhez, ahol néhány nő segített lemosni az iszapot.

 

Cartagenát és a Karib-tengert nagyon megszerettem. (Micsoda meglepetés!) Még éppen csak kezdtem belejönni, amikor ideje volt továbbállni. Szerencsére nem kellett lemondanom a tengerpartokról. Az igazi vakáció Santa Martában és Tayrona Nemzeti Parkban folytatódott.

Zona Cafetera

Látogatás egy kolumbiai kávéültetvényen

Kolumbia középső részén fekszik a Zona Cafetera, ahol a híres Arabica kávét termesztik. Az Andok utolsó vonulatai között sok helyen még ma is kézzel szüretelik és dolgozzák fel a piros bogyókat. Utazásunk során érdemes meglátogatni egy ilyen farmot, ahol a kávé történetével és a feldolgozással is megismerkedhetünk.

img_20171028_123200.jpg

Manizales

Leticiában végleg búcsút vettem az esőerdőtől. A repülő másnap Medellínbe repített, és ezzel egyben a dél féltekétől is búcsút vettem. Azonban itt is csak egy éjszakát töltöttem, másnap reggel indultam is tovább busszal Manizales felé. Az Andok Kolumbiában ér véget, és itt ágazik szét három kisebb hegyvonulatra. Manizales a középsőben található, és ennek megfelelően tele van dombokkal és meredek utcákkal. Ráadásul sikerült a legcsapadékosabb időszakban, októberben érkezni, így most is szakadt az eső. Szerencsére a felvonók itt a tömegközlekedésnek éppúgy szerves részét képezik, mint La Pazban, így a hegymászást a két hátizsákkal megúsztam. Fent a hostelhez már egyszerűen odataláltam, ami az utazás egyik legjobb szálláshelyének bizonyult. Egy vadonatúj hostel kényelmes matracokkal és színes, modern belsővel. Talán az esős időszak az oka, hogy ennek ellenére rajtam kívül senki más nem volt ott, így Paula és Mauricio teljes figyelmüket nekem szentelték.

img_20171027_173708.jpg

Manizales az egyik legkisebb kolumbiai tartomány, Caldas székhelye, de nem emiatt fontos. A kolumbiai kávétermelő vidék, a Zona Cafetera legfontosabb városa. Én pontosan ezért utaztam ennyit, hogy megnézhessek egy kávéültetvényt. Mauricioék két lehetőséget ajánlottak, amiből állítólag pont az olcsóbb volt a jobb választás. Miután telefonon egyeztettem az ottani tulajjal, megnéztem magamnak a kifőzdét, amit Mauricio ajánlott. A helyi specialitás egy leves, amibe mindenféle húst, de akár halat is lehet kérni. Ezen kívül krumplit és egy vastag tortillaszerű valamit raktak még bele.

img_20171027_184908.jpg

Hacienda El Sinai

Reggelire rántottát kaptam kakaóval, ami elég furcsa kombináció volt, de sok időm nem volt ezen töprengeni. El kellett érnem a Chinchinából az hacienda felé tartó tízórás menetrend szerinti... dzsipet (tényleg Jeepek). Szóval gyorsan vissza kellett menni a felvonóhoz, azzal le a buszállomásra, onnan Chinchinába, majd gyorsan megkeresni a terepjárómat. Mivel ezt egy kicsit nehezen találtam meg, éppen csak hogy sikerült. Ezeknek az autóknak a platóján két oldalon vannak ülések. Amikor ezek megtelnek, egy páran még fel tudnak állni a kocsi hátuljába, viszont ott nagyon kell kapaszkodni, mert az utak helyenként nagyon ráznak. Chichinából kiérve az út végig kávéültetvények között vezetett.

img_20171028_100157.jpg

img_20171028_101048.jpg

A megbeszélt időben megérkeztem az Hacienda El Sinaira. Cesar már kint várt. Okozott némi meglepetést, ugyanis arra nem számítottam, hogy kerekesszékben fog fogadni. Miután beinvitált, rögtön megkínált kávéval, amit inkább egy cappuchinóra cseréltem. Közben megint eleredt az eső, és bezavart minket az épületbe. Bent Cesar mesélt a családjuk és a farm történetéről. A vállalkozást a nagyapja indította, és a mai napig a család kezében van. A modern kávégép mellett számos régi használati tárgy is ki volt állítva, ami a nagyapjáé vagy az apjáé volt.

img_20171028_124726.jpg

Ezután kezdődött a farm bemutatása. Kimentünk a hátsó kertbe, ahol a fiatal kávépalánták voltak. Egy ideig itt nevelgetik őket, és csak egy bizonyos méret elérése után ültetik át végleges helyükre. Ezután ugrottunk egy párat a folyamatban, és egyből a szárítóba mentünk, ahol a már megmosott és megtisztított kávészemeket szárítják. Ez tulajdonképpen egy jól szellőztethető nagy üvegház volt. A kávészemek a betonpadlón voltak szétterítve. Ezt egy nyeles falappal (mint egy fogak nélküli gereblye) többször át kell forgatni, hogy minden szem teljesen megszáradjon. Igyekeznek minden kávét itt szárítani. Csak a főszezonban indítják be a szárítókemencét, amikor ennek a kapacitása önmagában már nem elegendő.

img_20171028_111831.jpg

A szárító után a felnőtt kávécserjékhez mentünk, ahonnan "szüretelhettem" egy néhány piros kávécseresznyét. Közvetlen mellettük volt egy másik épület, ahol a mosó- és hámozógépek dolgoztak. Itt is volt egy legalább százéves darab, ami a mai napig kiveszi a részét a munkából. Mivel Cesar nem tudta kezelni ezeket a gépeket, nekem kellett felmászni az állványzatra a hámozóhoz és bekapcsolni. Most éppen nem nem a feldolgozás, csak a szemléltetés volt a cél, így a gépet is felnyithattam, hogy belenézzek. A hámozás után a kávészemeket egy kanyargós vályúban mossák meg, mielőtt a szárítóba kerülnek. Elhagytuk ezt az épületet, és átsétáltunk a harmadik épületbe, ahol a pörkölő, a daráló és a fóliahegesztő volt. Itt is saját kezemmel készíthettem és hegesztettem le egy zacskó igazi kolumbiai kávét, és egy zacskó nyers kávébabot is hoztam haza egy kávéőrültnek, aki már a pörkölést sem bízza másra.

img_20171028_113032.jpg

Itt tanultam meg, hogy a kolumbiai Arabica kávét mi teszi a világon egyedülállóvá. Cesar mutatott egy rövid videót, amin bemutatták, hogyan zajlik Brazíliában a kávé szüretelése. Az egyenes sorokba ültetett kávécserjékre ráeresztenek egy gépet, ami nem válogat. Megy bele zöld kávészem, levél és esetleg ágak is. A szemeket nem mossák és nem hámozzak, hanem egyből kiteszik száradni. Végeredményben egy sokkal keserűbb kávét kapunk. Az alapanyag is a kevésbé igényes és alacsonyabb területeken is termő Robusta fajta.

A kolumbiai Arabica mindennek az ellentéte. Eléggé érzékeny a magasságra, a hőmérsékletre és a megfelelő napfény-eső egyensúlyra, és itt Kolumbiában megtalálja a legjobb kombinációt. Ahogy mondtam, a folyamat minden lépését kézzel végzik. Csak a teljesen érett, piros kávészemeket szedik le (így 2-3 szüret is van egy évben). A kávéba semmilyen felesleges ág, levél vagy éretlen termés nem kerülhet bele. A minőséghez ugyanilyen fontos a körültekintő hámozás és mosás.

img_20171028_112652.jpg

img_20171028_112730.jpg

Amikor lehegesztettem a két csomag kávét, elhagytuk az haciendát, és tettünk egy rövid sétát Alto de La Mina egyetlen utcáján. Két dolgot lehetett látni: néhány másik farm ültetvényeit, és a település gyönyörűen felújított, színes házait. Mivel ezek a házak a világörökség részét képezik, a kormány rengeteg pénzt adott a felújításukra. Valahogy ezt a rengeteg pénzt itt nem lopták el félúton, hanem oda került, ahova szánták. Több háznál is megálltunk, hogy Cesar váltson néhány szót az emberekkel. Az idősek már visszavonultak, de régebben sokan a farmon dolgoztak, így Cesar sokukat ismeri, és jó kapcsolatot ápol velük.

img_20171028_122835.jpg

img_20171028_123428.jpg

img_20171028_124203.jpg

A kávé története

A legenda szerint a kávé felfedezése egy etióp kecskepásztorhoz, Kaldihoz köthető. Kaldi észrevette, hogy miután a kecskéi egy élénkpiros gyümölcsű bokorról legelésztek, sokkal élénkebbé váltak. Ezt látva maga is kipróbálta a gyümölcsöt. Az eredményen fellelkesülve elvitte egy közeli kolostorba egy szufi szerzeteshez, akinek azonban nem tetszett, és rögtön a tűzbe dobta. A pörkölődő kávészemek illata azonnal megváltoztatta a véleményét. Teához hasonló módon leforrázták, és ezzel megszületett az első bögre kávé.

A kávét ezután sokszáz éven keresztül csak a Közel-Keleten, Arábiában és Egyiptomban termesztették. Európába csak a 17. században jutott el. Az első szállítmány Velencébe érkezett, és 1624-ben az első kávéház is itt nyitotta meg kapuit La Bottega del Caffé néven. Hamarosan a hollandok is felfedezték maguknak, majd Franciaországba, Nagy-Britanniába és Németországba is eljutott. A világ többi részén az ő közreműködésükkel terjedt el. A Karib-térségből Brazíliába 1714-ben, Kolumbiába 1720-ban érkezett meg.

img_20171028_114041.jpg

Ha már a kávé történeténél tartunk, akkor talán itt érdemes megemlíteni, hogy milyen extrém kávékkal lehet ma találkozni. Biztosan sokan hallottak már a Kopi Luwakról, ami sokáig a legdrágább volt a világon. Indonéziából származik, ahol a maláj pálmasodrónak, egy cibetmacskafélének köszönhetjük ezt a kuriózumot. A pálmasodró megeszi a kávécseresznyét, de csak a gyümölcsös részt tudja megemészteni. A kávébab a végén sértetlenül távozik. A gondos válogatás (a cibetmacska finnyás egy állat) és a hámozás megoldva, már csak meg kell keresni és felszedni. A végeredmény állítólag nagyon zamatos, viszont nehéz előállítani és hozzájutni. Nos, van egy rossz hírem. A Kopi Luwak lecsúszott a harmadik helyre. A vezetést a Black Ivory vette át. Ahogy a neve sugallja, a pálmasodrót elefántra "cserélték", de egyébként az eljárás ugyanaz.

Manizales

A séta után kaptam még egy eszpresszót. Kolumbiai kávé ide vagy oda, nekem ez nagyon keserű volt, így americano lett belőle. Hiába, a világ legjobb kávéja is kevés volt ahhoz, hogy megszeressem.

Az eddig csak szemerkélő esőből nagyon rövid idő alatt kiadós zuhé lett. A visszafelé tartó dzsipet a házban vártuk meg. Ez hozta az utánam kövező csoportot, én pedig ezzel tudtam visszajutni Chinchinába. Örültem, hogy most nem a platón kaptam helyet, hanem a sofőr helyett, bár elég kényelmetlenné vált, amikor beszállt mellém még egy utas. A plató fölé felkerült egy ponyva, amit esőben használnak, így hátul sem kellett senkinek nagyon elázni.

img_20171028_143850.jpg

Manizalest nagyon szerettem. A belváros tele van felújított épületekkel. Szombat délután lévén a Museo del Oro aranymúzeum egy pár órával ezelőtt zárt be. Helyette a Catedral Basílica Metropolitana de Nuestra Señora del Rosario katedrálist tudtam megnézni, ami 113 méteres magasságával egész Latin-Amerika harmadik legnagyobbja. Itt épp istentisztelet folyt, ezért nagyon óvatosan jártam csak körbe.

img_20171028_155815.jpg

A hostelbe visszatérve kaptam egy kis társaságot. Mauricio három egyetemista ismerőse volt ott. Beszélgettünk egy keveset, én gyakorolhattam a spanyolt, ők meg gyakorolhatták volna az angolt, de valahogy elég szégyenlősek voltak. Hamarosan el is mentek bulizni, és újra hármasban maradtunk, Paula, Mauricio és én. Zárásként meghívtak vacsorázni. Ugyanabba a kifőzdébe mentünk, ahova előző nap egyedül. Most húsgombócot kértem, ami szintén elég jó volt, de az előző esti levessel nem vette fel a versenyt.

img_20171028_154157.jpg

Perui gasztronómia

A perui gasztronómiában sokféle étellel találkozhatunk az kifőzdék egyszerű ételeitől kezdve a lomo saltadon át az olyan helyi specialitásokig, mint a rocoto relleno vagy a causa rellena. Aki igazán egzotikus fogásokra vágyik az esőerdőben az is megtalálhatja számítását.

Egyszer már írtam egy rendhagyó cikket, ami nem kifejezetten az utazásról szólt. Chilében elég sok időt töltöttem el ehhez, és az ottani ételek ki is érdemelték, hogy egy önálló bejegyzésben mutassam be a konyhájukat. Mivel Peruban ettől sokkal több időt töltöttem, itt is bőven volt lehetőségem megismerni az ételeiket. Ebből született meg a következő gasztronómiával foglalkozó bejegyzés. A tematika ugyanaz lesz, mint korábban: az egyszerűbbtől haladunk a specialitásokig.

Alacsony költségvetéssel

Ahogy Chilében rátaláltam, és ahogy Bolíviában folytattam, Peruban már egyértelmű volt, a napi menükre fogok lőni. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Peruban az emberek sokkal szerényebb körülmények között élnek, ami ezeknek a kifőzdéknek a színvonalán is érezhető volt. A legolcsóbb helyeken a menü két fogásból állt, viszont minden helyen adtak hozzá valamilyen innivalót, mondjuk chicha moradát (erről a végén írok), ami Chilében nem volt a menü része.

img_20170623_141405.jpg

Sokféle levesük van, legalábbis sokféle néven futnak, mint például a chairo, a menestron vagy a fideos. A valóság az, hogy mindegyik nagyon hasonló alapra épül, valamilyen zöldségleves berántva, tésztával és kevés hússal. Előszeretettel tesznek a levesbe kukoricát és sütőtököt. Bátran állíthatom, hogy Peruban valószínűleg az utóbbiból többet ettem, mint előtte egész életem során. A hús többféle lehet. Legrosszabb esetben csirkenyak egy darabja, a legjobb esetben pedig egy viszonylag jó marhahús.

Errefelé előszeretettel használnak maniókát vagy tápiókát. Itt yuca néven fut, de semmi köze a jukkához (pálmaliliom). Megfőzve is elég kemény marad, íze pedig nem sok van.

img_20170629_071923.jpg

A főételt sem bonyolítják túl. Valamilyen hús vagy hal plusz köret, ami kivétel nélkül mindig rizs és sült krumpli, vagy csak rizs. A sertés itt is hamar kiesett, mivel az összes helyen, ahol próbálkoztam, legalább a fele ehetetlenül rágós volt (ez nyilván összefügg az árkategóriával). Sokszor adtak még hozzá egy kevés salátát, ami persze nem tartott ki a végéig. A legjobb az, amikor az egész mellé egy kevés lencsét, vagy ritkábban babot kaptam, ami sokat dobott ezeken az ételeken. Ha valaki biztosra akar menni, kérjen egy milanesa de pollo-t, aminek semmi köze a milánói makarónihoz. Egy sima rántott hús, de kerülhet rá egy szelet sonka és sajt is.

img_20170625_145232.jpg

Egyszer találtam egy kapchi de habas nevű ételt, ami limababból és egyéb zöldségből készítenek, és rizzsel tálalják. Kicsit érdekesebb még az olluquito, amit egy gumós növényből készítenek.

Ebben a kategóriában a rekord 4 sol (nagyjából 320 forint) volt Cuscóban, de az általános inkább 5, ritkábban 6 sol. Nem csoda, hogy ezekre a helyekre leginkább a helyiek járnak. Magamhoz hasonló utazót szinte sosem láttam, aminek az az oka, hogy sok backpacker inkább főz (pedig ilyen árak mellett egyáltalán nem éri meg), a "rendes" nyugati turisták az itt töltött 1-2 hét alatt pedig inkább a drága éttermekbe mennek.

Nagy divatja van még a pollería-knak, vagyis grillcsirkézőknek. Egész, fél és negyed csirkét lehet kapni, és néha nyolcadot is, de az valójában már csak egy csirkecombot jelent. Itt a köret mindig sült krumpli.

Erre a kosztra, leginkább a rizs és a sült krumpli miatt, nem csak viszonylag hamar rá lehet unni, de kifejezetten egészségtelen is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a derekam körül növekedésnek indult zsírpárnák. Sok-sok hét után végül én is újra főztem magamnak. Elegem lett a rizsből, enni akartam végre valami jó kis hazait.

img_20170722_133828.jpg

Néhány fogással egyenesen befürödtem. Időnként próbáltam megtudni, hogy egy adott étel mi lehet, de sokszor a nyelvi nehézségek miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek az lett az eredménye, hogy elkezdtem vezetni a telefonomban egy "nem szabad enni" listát. Az első, ami erre felkerült, a chicharron de pollo volt. Ez, mint neve is mutatja, csirkéből készül. Hogy hogyan, azt valahogy a következőképpen tudnám elképzelni. A csirke egészben megy a bárd alá, aztán a kapott darabokat kisütik. A tányéron előre nem lehet tudni, hogy az adott darab eredetileg a csirke melyik része volt, így könnyen előfordulhat, hogy egy finom mell vagy comb után valami éles csontra harap rá az ember.

A listán van még két "klasszikus". A patita con maníról, a fent említett nyelvi nehézségek miatt, annyit sikerült kideríteni, hogy sertésből van. Kiderült, hogy a disznó lábán lévő bőr (hús híján) van fél centis kockákra feldarabolva és megfőzve, és rizzsel (mi mással?) tálalva. A mogyoró (maní) porrá őrölve kerül bele, így ennek az ízét sem lehet érezni. A cau cau de pancita pedig leginkább olyan, mint egy jó (rossz) pacal, minthogy valóban gyomorból készül.

A pastel de choclo egy kukoricából készült piskóta. Nincs hozzá semmilyen krém vagy csoki vagy egyéb dolog. Olcsó, mégis egészen finom. Chilében is van egy étel, amit így hívnak, de az egy kukorica alapú sült étel jó sok hússal. A neve alapján egyébként is inkább a perui változatra tippelne az ember (kukoricatorta).

A perui konyha hype

A perui konyha híre mára - számomra teljesen érthetetlen módon - messzire eljutott, és mindenfelé ódákat zengenek róla. Szerintem pedig egy ország konyhaművészetét nem az jelenti, amit híres mesterszakácsok készítenek felkapott éttermeikben, mert az bizonyosan bármelyik országban megállná a helyét, hanem amit fent írtam.

A kifőzdéknél eggyel magasabb kategória a normál étterem (egy főétel 20-30 sol), amiből elég sok van, és a pincérek az utcán állva, kezükben az étlappal próbálják becsábítani az arra járót. Minden étlap úgy kezdődik: lomo saltado. Nagyon úgy tűnik, hogy ez a perui gasztronómia zászlóshajója, olyannyira, hogy később Bogotában is ezzel hirdették magukat a perui éttermek.

img_20170822_180604.jpg

img_20170822_183300_1.jpg

A lomo saltado elkészítése meglehetősen egyszerű. Annyira egyszerű, hogy Arequipában az egyik este egy főzősuli keretein belül nekem is volt szerencsém készíteni. Felkockázott marhahúst kell egy serpenyőben nyílt lángon megsütni, majd hagymát és egy kevés paradicsomot dobni mellé. Sütés közben természetesen kerül bele olaj és egy-két fűszer, és amitől egy kicsit különlegesebb lesz, az a pisco. Ezt óvatosan a serpenyőbe kell önteni, majd rázogatás hatására az egész belobban. Gyakorlatilag flambírozásról van szó. Ki nem találnátok, ezért inkább elmondom: rizzsel és sült krumplival tálalják.

img_20170822_183925.jpg

Szintén nagy híre van a chifa-knak. Ezeket kínai bevándorlók hozták létre először Limában, de hamarosan az egész országban elterjedt. Ma már szinte minden sarkon találni egyet, és közelebb állnak a kifőzdékhez, mint az éttermekhez. A kínai konyhát ötvözték perui alapanyagokkal és hagyományokkal. A gyakorlatban egy chifa mégis inkább tűnt tisztán kínai étteremnek, a berendezést és az ételeket is értve ezalatt. Egy chifában a menü kivétel nélkül a sopa wantan-nal (wonton leves) kezdődik. Utána olyan hangzatos nevű ételeket lehet választani, mint például az arroz chaufa con pollo chijuantay. Az arroz chaufa rizs, amibe apró csirkedarabokat és zöldségeket tesznek. Köretnek természetesen lehet kérni tésztát is a rizs helyett. Egyébként pedig olyan ételeket lehet kapni, mint az édes-savanyú, ananászos vagy barackos csirke/marha. Szóval leginkább sima kínai éttermek ezek.

img_20170810_195457.jpg

img_20170810_200902.jpg

Peruban is igen népszerű a ceviche, amiről már számtalanszor írtam. Ez ugyebár pácolt nyers halból vagy tenger gyümölcseiből készült étel, amit elsősorban valamilyen citrusfélével ízesítenek. Szinte mindig van benne hagyma és más fűszer. Peruban sokszor sült kukoricát (canchas) is raknak bele, de az mindig nagyon kemény, száraz és ízetlen volt, ezért szinte sosem ettem meg. A ceviche egész Dél-Amerikában kedvelt étel, és eredete vitatott, de leginkább Peruhoz szokták kötni.

img_20170905_142008.jpg

Általában erre specializálódott cevicheriában lehet enni, főételként vagy más halétellel kombinálva. A chicharron de polloval ellentétben az egyik legjobb, amit ettem, egy chicharron de pescado, vagyis rántott hal volt. A különbség, hogy Peruban a halat is apróra vágják és filézik, mielőtt megsütik.

img_20170905_143055.jpg

Ami tényleg jó...

Egy-két különlegességhez azért tényleg volt szerencsém. Az Andok magaslatain teljesen megszokott a lámák és az alpakák látványa. A másik két tevefajjal ellentétben ezeket háziasítani is sikerült, így az alpaka húsa a konyhába is bekerült (az alpakagyapjú pedig a világon a legjobb minőségű). Elég hosszú időt töltöttem Cuscóban, és úgy döntöttem, a búcsúzásnak megadom a módját. Utolsó estémen betértem egy elegáns étterembe, és alpakasteaket kértem tésztával. Az élményben nem kellett csalódnom. Jól átsütve kértem, ahogy szoktam(?). Nagyon jól volt elkészítve, egyáltalán nem volt kemény vagy rágós, és az íze is különleges volt. Igazából nem tudnám semmilyen más húshoz hasonlítani.

img_20170807_195703.jpg

Legközelebb különleges ételekkel Arequipában találkoztam. Ez a város tényleg egyedülálló gasztronómiát mondhat magáénak, ami nem csak Peruban egyedülálló, de talán tényleg megüti azt a világszínvonalat, amire eleinte számítottam. Ezeket a különleges ételeket a rájuk specializálódott picanteríákban lehet enni. Az egyik ilyenben, a La Nueva Palominoban soha nem látott biztonsággal találkoztam. A bejáratnál marcona őrök vigyáztak arra, hogy még csak véletlenül se léphessen be kétes alak az étterembe, kimenni pedig egy másik ajtón át lehetett. Az igazság az, hogy erről a helyről az étlap átfutása után nagyon gyorsan távoztam. Az árszínvonal közelíti a megfizethetetlent (50-60, esetleg 70 sol egy főétel, plusz a leves, a desszert és az innivaló), vagy legalábbis éppen elég ahhoz, hogy az ember ne picanteríába járjon minden nap. Már kezdem lemondani a helyi specialitásokról, végül az egyik nap véletlenül megláttam egy cevicheríát, ahol lehetett kapni például rocoto rellenot is.

A rocoto relleno szó szerint töltött paprikát jelent. A különlegességét a rocoto adja, ami egy viszonylag kicsi, ám annál csípősebb paprikaféle. Nyers formájában állítólag tízszer erősebb, mint a jalapeño. Mivel a spanyolok által kedvelt édes paprika itt nem állt rendelkezésre, kénytelenek voltak rocotot használni. Hogy az erejét elvegyék, a paprikát előbb sós-ecetes vízben megfőzik. A töltelék egy darált marhahús alapú keverék, tetejére pedig sajt kerül, és így az egészet megsütik. Köretnek tojást, salátát és burgonyát adnak. A híre miatt kicsit tartottam a paprika erejétől, de elkészítve pont kellemesen csípős volt.

img_20170824_133221.jpg

A főzősuliban egy előételt, causa rellena-t is készítettünk. Ehhez főtt krumplit kellett egy nagyobb pogácsaformába nyomkodni, majd egy réteg csirkehús következett, aztán megint krumpli, aztán avokádókrém, majd a tetejére megint krumpli. Az avokádóba még egy kevés zöldség is került. Íme a végeredmény, ami a kezeimből került ki:

img_20170822_174249.jpg

A tequeño egy másik előétel, ami Venezuelából származik. Eredetileg tésztába tekert sajt, de a perui változatban sonka is lehet, és gyakran guacamoléval fogyasztják.

A végére pedig legyen egy desszert, ahogy illik. Az utcán több helyen árulnak queso helado-t. Ez szó szerint fagyott sajtot jelent, de semmi köze a sajthoz. Ez a kézműves fagyi elsősorban tejből és tojássárgájából készül, és a végén kerül bele egy kis fahéj. A kézművesre nem a szó itthoni elcsépelt értelmében kell gondolni, ahogy már egy koktél is lehet kézműves, hanem tényleg. Az utcai árusok frissen készítik. Van egy nagy vödör vagy dézsa, ami tele van jégkockával. Ebbe rakják az edényt, amiben a fagyit keverik ki, épp csak annyit, amennyire tényleg szükség van, az pedig az alatta álló jégtől fagy meg. Ebben tényleg nincs semmi tartósítószer (legfeljebb az alapanyagokból), és nagyon finom!

...és ami egzotikus

A legegyszerűbb egzotikus étel talán a tamale. Ez banánlevélben párolt kukoricakása és valamilyen hús. A Tambopatában sikerült ezt is annyira leegyszerűsíteniük, hogy a kukoricakása helyett is rizs volt.

img_20170729_134238.jpg

Talán nem mondok újat azzal, hogy az Európában házi kedvencként tartott tengerimalacot Peruban is szeretik. Megenni. Nos, hát ez van. Ha valaki semmiképp nem szeretné kipróbálni, akkor a cuy szót kerülje el messzire, itt így hívják. Húsa egyébként kifejezetten egészséges, fehérjében gazdag, és alacsony zsír- és koleszterintartalmú. Cuscóban az Inti Raymi alatt az egyik főteret elárasztották az egészben sült tengerimalacot kínáló árusok. Én épp ekkor érkeztem ide, és ez volt a legelső élmény, ami a városban fogadott.

img_20170622_133214.jpg

A tengerimalactól sokkal különlegesebb az Iquitos környéki dzsungelben kapható suri. Ez egy hatalmasra nőtt, kövér kukac, amit pálcikára húzva, megsütve fogyasztanak. Nemrég az Amazonasról szóló bejegyzésekben részletesen írtam róla, és ott képek is vannak.

Az esőerdőben a folyókban számtalan halfaj él. Szintén Iquitosban találkozhattam a tányéromon pirájával, valamint az Amazonas óriás fenevadjával, az arapaimával, amit errefelé paiche néven tisztelnek, és grillezve tálalják. Sajnos ma már ez is veszélyeztetett faj, ezért elvileg csak tenyészetből származót szabad fogyasztani, de ennek a betartásáról nincs információm. A két hal közül a paiche volt az ízletesebb.

Italok

Chicha morada: az eredeti chicha lila kukoricából készült, erjesztett, enyhén alkoholos ital. Ennek a kistestvére a chicha morada, ami alkoholmentes. Kicsit édeskés íze van.

Chilében találkoztam először a piscóval és a belőle készült koktéllal, a pisco sour-ral, ami nagy kedvencem lett. A két ország között azóta is vita folyik, hogy hol találták fel a piscót. Én afelé hajlok, hogy ez mégis inkább Peruból származik, az Ica környéki bortermelő vidékről, ahonnan aztán Pisco város kikötőjében rakták hajókra a nemes árut.

Arequipában ennek is megcsinálták az ottani változatát. Citrusféle helyett a sancayo kaktusz gyümölcsével ízesítik, a savanyú ízt ez adja. A Colca-kanyonban egészen biztosan meg lehet kóstolni.

Az Inca Kola szintén helyi specialitás. A tutti-frutti (valójában citromverbéna) ízű, sárga színű, agyoncukrozott, szénsavas italt a Coca-Cola a mai napig nem tudta legyőzni. A peruiak sokkal többet isznak meg ebből, mint az amerikai kólából.

 

A végére maradt a perui konyha nélkülözhetetlen kelléke: a tévé. Teljesen mindegy, hogy milyen helyre megy az ember, tévé mindig van. Vagy foci, vagy bugyuta vetélkedő, vagy valamilyen mozicsatorna a választék, és általában jó hangosan szól, hogy ne is lehessen másra figyelni. Tévé még abban az étteremben is volt, ahol az alpakasteaket fogyasztottam el, csak itt sokkal nagyobb és halkabb volt.

Hajóval az Amazonason II.

Az amazonasi hajóútról szóló négyrészes sorozat záró bejegyzésében az utolsó állomásról, Leticiáról lesz szó, ami a Peru-Kolumbia-Brazília hármas határ kolumbiai oldalán fekszik. A csónakon történő határátkelés után még volt egy napom a továbbutazás előtt, hogy átugorjak Brazíliába, este pedig a többezer papagáj repülését csodáljam, miközben a lármájuktól alig lehetett hallani.

Iquitostól az utolsó délután búcsút vettem. Az Itaya-folyó torkolata az Amazonas előtt kiszélesedik. Mellette fut a Jirón Malecón sétálóutca, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Van itt egy pár étterem és bár. Ezek közül néztem ki az egyiket magamnak, ahol lehetett pisco sourt kapni. Gyanús volt, hogy utoljára lesz lehetőségem ilyet inni. Kiültem az emeleten lévő kis teraszra, és onnan szemléltem az eseményeket. Már a második koktélt ittam, amikor hirtelen a vér meghűlt az ereimben. A korláton alattomosan a hátam mögül odasétált egy kékszakállú amazon (nagy zöld papagáj), és én már csak akkor vettem észre, amikor ott volt tőlem néhány centiméterre. Ezután átmászott az asztalomra, és elkezdte tépni a szalvétát. Amikor el akartam venni tőle, még nekiállt veszekedni velem.

img_20171023_171135.jpg

img_20171023_172355.jpg

Megvártam a naplementét, aztán indultam vissza a hostelbe. Nem ártott korán ágyba kerülni, mert a hajó reggel hatkor indult, de a kikötőbe már négyre oda kellett menni. Sorban állás és a kikötői illeték megfizetése után felszállhattunk a hajóra. Ez teljesen más volt, mint a teherhajó, amivel Iquitosba érkeztem. Ez egy modern katamarán volt, amit valamelyik skandináv országból selejteztek le. A tájékoztatók az ő nyelvükön kívül angolul voltak feltüntetve, sehol egy spanyol szó. Volt kulturált WC, légkondi és büfé is.

img_20171024_040510.jpg

Az úton sok említésre méltó dolog nem történt. Néha kikötöttünk, emberek szálltak le és fel, és a felszállókat színes ruhás biztonsági emberek és katonák ellenőrizték, mivel ez a hajó a határ felé tartott. Az Iquitos-Leticia távolság csak egy kicsit nagyobb, mint a Yurimaguas és Iquitos közötti, ám ezt a katamarán mindössze tíz óra alatt teszi meg. Szinte percre pontosan délután négykor meg is érkeztünk a Peru-Kolumbia-Brazília hármas határra.

A határátkelés

A hajó a Peruhoz tartozó Santa Rosa szigeten rakott ki az Amazonas közepén. Itt kellett megszerezni a perui kilépő pecsétet. Ehhez csónakokba szálltunk, ami átvitt minket egy kisebb kikötőbe, onnan pedig tuktukkal mentünk a hivatalos szervekhez. A pecsétet hamarosan megkaptuk, eközben a tuktukos és a csónakos vártak ránk. A nap már kezdett nyugovóra térni, amikor átmentünk Leticiába.

img_20171024_172305.jpg

Megérkeztem Kolumbiába.

Hátra volt még a kolumbiai pecsét megszerzése, de erre aznap már nem került sor. Pecsétet csak a repülőtéren adnak, ahova taxival lehet eljutni, vagy fél óra alatt akár ki is lehet gyalogolni. A határátkelő viszont csak hatig van nyitva, amit nem értem volna el. Ez egyébként nem probléma, a pecsét megszerzésére 24 óra áll rendelkezésre.

img_20171025_154608.jpg

Leticia teljesen meglepett. Poros kisvárosra számítottam, ahol semmi nincs. A település tizenegynéhány háztömbből áll, amit abból is könnyű észrevenni, hogy az utcákat csak számozzák, és Calle 3-tól Calle 15-ig van a nevük (nem tudom, hogy az 1 és a 2 hova tűnt), a keresztutcákat pedig carreráknak hívják, szintén számozottan, de azokból még kevesebb van. A főutca a Calle 8, ami a folyóhoz közel tele van pénzváltókkal, kicsit beljebb pedig üzletekkel, éttermekkel és hostelekkel. Az enyém is itt volt, a Pirañita (kis pirája).

A recepciós srác nagyon rendes volt, adott kölcsön pénzt, hogy tudjak venni ennivalót, mivel estére az összes pénzváltó is zárva volt már. Az utcán akkora volt az élet, mintha valami felkapott tengerparti városban lennénk. Aznap nem engedtem a csábításnak, a szupermarketben vásároltam be.

img_20171024_173836.jpg

Másnap reggel a pénzváltás volt az első dolgom, utána pedig a repülőtér. Egy köztes megoldással annyira közel vitettem magam egy tuktukkal, amennyire csak lehet, a maradékot meg legyalogoltam (tuktukokat nem engednek be a reptérre). Az egész repülőtér itt az isten háta mögött egyébként nem valami nagy. Az épület nagyjából száz méter hosszú lehet, és itt az egyik szoba a határőrség irodája. Az egész helyen ez volt az egyetlen légkondicionált helyiség, cserébe annyira be volt hűtve, hogy az egész épületre is elég lett volna.

img_20171025_105656.jpg

Tabatinga

A repülőm indulásáig volt még egy teljes napom. Úgy döntöttem, ha már itt vagyok, megnézem magamnak Brazíliát. A hostel melletti saroktól a Carrera 6 egyenesen oda vitt. Lényeges dolog, hogy Leticia és Tabatinga teljesen összenőtt, és mindenféle ellenőrzés nélkül lehet átjárni. Van egy 20-30 kilométeres zóna, amin belül útlevél nélkül lehet közlekedni. A hatóságoknál csak akkor kell jelentkezni, ha valaki ettől beljebb akar menni valamelyik országba. Ezt a lehetőséget használtam én ki.

img_20171025_114851.jpg

img_20171025_115212.jpg

Ana Iquitosban azt javasolta, hogy Tabatingában vegyek cipőt az ellopott helyett, mert itt a legolcsóbb. Ez így is volt, de valahogy mégsem akartam egy látványosan teljesen műanyagból készült cipőt venni. Inkább Lecitiában vettem egy valamivel drágábbat. Tabatinga (már amennyit láttam belőle) nem volt nagy szám. Az egésznek inkább az volt a lényege, hogy elmondhassam, hogy itt is jártam. Egy utcai árustól vettem viszont valami lime-os üdítőt, amit helyben facsart. Bár ők a kontinensen egyedüliként portugálul beszélnek, a spanyollal is lehetett boldogulni. A frissítő elég jól esett. Ne feledjük, hogy továbbra is az Egyenlítő közelében voltam.

img_20171025_120545.jpg

Leticia

Ebéd után megnéztem az Etnográfiai Múzeumot. Belül hasonló volt az iquitosihoz, viszont volt egy szabadtéri része is, ahol az amazóniai esőerdőt és az egykori felfedezőket mutatták be, majd a gumiláz korát és a gumibárókat. Ez a szabadtéri rész a Parque Santanderrel szomszédos, ahonnan már láttam, hogy elkezdtek gyülekezni a dzsungelből éjszakára a városba visszatérő papagájok. A múzeumból átsétáltam a parkba.

img_20171025_172644.jpg

Ahogy egyre több madár érkezett, a ricsaj is úgy vált egyre fülsiketítőbbé. A papagájok a fák tetején pihentek, időnként pedig nagy rajokban húztak el az emberek feje felett. A tér másik oldalán áll az Iglesia Nuestra Señora de La Paz, aminek - jelképes belépő ellenében - fel lehetett menni a tornyába. Felülről még jobban lehetett látni és hallani őket. Sokszor a templomtoronyhoz egészen közel repültek el. (A Facebookon van is erről egy videó. Jó hangosan kell nézni, mint amilyen a valóságban volt.)

img_20171025_174442.jpg

Már kezdett besötétedni, amikor úgy döntöttem, elég lesz a papagájokból. Előző este kiszúrtam egy utcai árust, aki érdekes kaját csinált. Még szórólapja is volt, amin címnek az volt megadva, hogy melyik kereszteződésben lehet megtalálni. Szerencsére aznap este is ott volt. A lényeg a következő: kukoricadarát szór egy serpenyőbe, amire egy kis olajat csepegtet. Ez a serpenyőben, számomra meglepő módon, elég jól összeáll, és egy tortillalaphoz hasonló valami lesz belőle. Ebbe lehet kérni aztán mindenféle dolgot ízlés szerint. Volt egy "egzotikus" névre hallgató töltelék is, ami suriból készült. Mivel ezt Iquitos mellett már kipróbáltam, most megmaradtam valami hagyományosabbnál. Amíg ettem, elég nagy volt a forgalom, ami egyáltalán nem meglepő, mert nagyon finom volt. A vacsorát egy fagylaltkehellyel zártam a közeli gyorskajáldában.

 

Ezzel az amazonasi kalandjaim véget értek. Többször már nem tértem vissza az esőerdőbe. Várt rám Kolumbia, amiről kizárólag annyi jól hallottam hátizsákos utazóktól.

Iquitos közelében

Nézzünk folyamidelfineket, aztán együnk surit a helyi piacon

Iquitos közelében két állatmenhelyet is működtetnek, ahol a sokféle állat között manátuszokat is lehet látni. Bellavista piacán mindennapos dolog a suri hernyó, amit megsütve fogyasztanak. Innen kirándulásokra is be lehet fizetni, ahová a helyiek hosszú motorcsónakokkal viszik el a turistákat.

Látnivalók Nauta felé

Az első teljes napomon egyből elhagytam Iquitost. Nauta felé indultam, amerre aszfaltozott út vezet, és számozott "menetrend szerinti" buszok járnak. A számozás Dél-Amerikában (az igazi metropoliszokat leszámítva) egyébként önmagában is kuriózum, de itt a buszok is. A felépítmény fából készül. Fából van a padló és ablakok is, de az utóbbi nincs beüvegezve. Felesleges is lenne, így legalább lehet levegőt venni.

img_20171019_101805.jpg

img_20171019_102410.jpg

Iquitostól 40 percnyi buszozásra van a Manatee Rescue Center, ahol, ahogy a neve is mutatja, dél-amerikai manátuszok megmentésével foglalkoznak. Ez így biztos nem mond semmit, de ha azt mondom, hogy ez a tengeritehenek egyik fajtája, akkor már valószínűleg érthetőbb. Lamantinnak is szokták hívni, de az inkább a karibi változatot jelenti. Sajnos az ellenőrzés nélküli vadászat ezeket az állatokat is a kihalás szélére sodorta. Szerencsére itt még időben kapcsoltak, és ma már növekvőben van a számuk. A központot egyébként egy amerikai úriember hozta létre, és a támogatásaik jelentős részét most is onnan kapják. A befolyó összegekből arra is futja, hogy az esőerdőben élő törzsekhez is elmenjenek, és megtanítsák nekik, hogy miért és hogyan kell ezekre a békés óriásokra vigyázni.

img_20171018_104808.jpg

Belépés után nekem is meg kellett nézni egy rövidfilmet a manátuszokról és a központ tevékenységéről. Csak ezután jött az idegenvezetőm, aki körbevezetett a parkban. Kiderült, hogy sokféle állattal foglalkoznak. Más veszélyeztetett fajt is szaporítanak, például kígyókat, kajmánokat és folyami vidrákat, de láthattam teknősoket, majmokat és sérült arákat is. Az egyik medencében arapaima (vagy pirarucu, vagy errefelé leginkább paiche) is volt, ami az egyik legnagyobb édesvízi hal. Érdekessége, hogy az Amazonas alacsony oxigéntartalma miatt 10-20 percenként a felszínre jön, és levegőt vesz. Szintén veszélyeztetett faj, de húsa nagyon ízletes, és helyi specialitás, ezért az éttermekben meg kell bizonyosodni, hogy az adott hal tenyészetből származik, és nem egy vadon élő példányt fogtak be (bár a megbízhatóságot illetően vannak kétségeim). A manátuszmedencéhez utoljára mentünk. Ezek a méretes emlősök jámborul úszkáltak a medencében, közben pedig a bedobált növényeket legelészték.

img_20171018_110458.jpg

img_20171018_111408.jpg

Az állatmentő központot elhagyva tudtam, hogy ha még egy kicsit továbbmegyek a főúton, akkor a Laguna Quistocochához érek, ahol fürödni is lehet. Azt nem tudtam, hogy ehhez viszont csak egy állatkerten keresztül, belépőjeggyel lehet bejutni. Az állatkert elég nagy volt, tele mindenféle, európai szemmel nézve egzotikus állattal. Volt egy medence, amiben egy folyamidelfint tartottak. Lelátó is volt, amit éppen akkor hagyott el egy népesebb csoport. A delfin gondozója egy polifoamot dobott a vízbe, amit a delfin többször is eldobott. Nem tudom, hogy csak játszani akart-e vele, vagy ingerültségében dobálta. Sajnos az volt az érzésem, hogy az utóbbi. A delfinek fontos szerepet töltenek be a helyiek mondavilágában. Szerintük varázserővel bírnak, és képesek arra, hogy átváltozva elhagyják a vizet, és az éj leple alatt megrontsák a szüzeket.

img_20171018_115036.jpg

img_20171018_120929.jpg

Alig múlt el dél, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Iquitos mindössze három fokkal van az Egyenlítő alatt. Ekkora hőséget talán még soha nem éreztem. Nem volt kétségem afelől, hogy sapka nélkül a napon lenni itt tényleg elég nagy felelőtlenség lett volna. Kedvem sem nagyon volt már sétálgatni, így hát elindultam visszafelé.

Estig ki sem tettem a lábam a hostelből. Iquitosban van viszont a Museo de Culturas Indigenas Amazonicas, vagyis az amazóniai indián kultúrák múzeuma. Nem túl nagy, mégis elég jól bemutatja az indiánok életét. A falakon egy csomó ismertető szöveg is volt. Bizonyosságot szerezhettem arról, amit már eddig is sejtettem, hogy amit itt yuca néven előszeretettel tesznek mindenféle ételbe, az valójában nem jukka. Most az is megtudtam, hogy ez valójában a manióka. Természetesen volt mindenféle használati tárgy is. Fegyverek (balta és fúvócsövő), fonott kosarak, kisszék stb. Volt dob, amit fatörzsből készítenek úgy, hogy hosszában egy rést vágnak rajta. A hangszerhez két darabra van szükség, amit egy állványra helyeznek. A dobot csak férfiak szólaltathatják meg. Az emeleten textileket, tollas fejdíszeket és jaguárfog nyakláncokat lehetett látni. A tollakat aráktól vagy egyéb színes esőerdei madaraktól szerezték be.

img_20171018_183228.jpg

img_20171018_185504.jpg

img_20171018_185607.jpg

Az Allpahuayo-Mishana Természetvédelmi Rezervátum

Bár a többnapos esőerdei programokról lemondtam, az esőerdőről azért nem. A legközelebb a Reserva Nacional Allpahuayo-Mishana található, amihez még vezetőt sem kell fogadni, és tömegközlekedéssel is elérhető. Ugyanazzal busszal kell Nauta felé menni, mint a Manatee Rescue Center felé, csak egy kicsit távolabb. A meglepetés akkor ért, amikor a busz egy Los Delfines nevű településnél letért a főútról. Ezt volt a végállomás, és az Allpahuayo-Mishana még nem volt közel (nagyjából félúton jártam). Közben a sofőr nem értette, hogy hova akarok eljutni. Hiába mondogattam a park nevét, nem értette, meg azt is mondta, hogy túljöttünk. Nekem kellett meggyőzni, hogy nem, mert az majd csak a 26. kilométernél lesz. Furcsa volt, hogy egy helyinek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélek. Szerencsére épp arra járt egy colectivo, amivel simán eljutottam a parkig.

img_20171018_140823.jpg

A bejáratnál kaptam térképet, ami a tanösvényeket ábrázolta, aztán útba igazítottak, hogy hol érdemes majmokat keresni. Először sima volt a haladás, de hamarosan keresgélni kellett, hogy merre az út. Végül sikerült megtalálni az itt már egészen keskeny ösvényt. Itt már nem volt annyira kellemes szandálban sétálni (mivel a cipőmet a teherhajón ellopták), majmoknak pedig errefelé még nyoma sem volt. Tettem egy nagy kört az erdőben, ahol később szerencsém lett, a kör legtávolabbi pontján találtam egy majomcsapatot.

img_20171019_125627.jpg

A séta végeztével már csak vissza kellett jutni Iquitosba. Megint kezdett szemerkélni az eső, de ekkor még semmit nem sejtettem. Délután háromra visszaértem a bejárathoz, nehogy itt ragadjak, de egyetlen kocsi sem járt erre. Nemsokára jött két tuktuk, és az egyiket leintettem. Javában haladtunk Iquitos felé, amikor az eső bedurvult. Ha eddig bármi kétségem lett volna az esőerdő elnevezést illetően, azt most mind elmosta volna a víz. Esőben két rúd közé kifeszítve egy nejlont szoktak a tuktuk elejére akasztani úgy, hogy a sofőr épp kilásson felette. Na ez most semmit nem ért. Néha szinte látni is alig lehetett, és az eső egyébként is 45 fokban ömlött szemből. Miután a pólóm már teljesen elázott, arra eszméltem, hogy hideget érzek az ülésen. Befolyt alám a víz. Mire visszaértünk Los Delfinesbe, mindketten tocsogtunk a vízben.

img_20171019_141514.jpg

A faluban épp elkaptam egy buszt, és az eső is elállt. Most tudtam csak meg, hogy az ablakkeret alsó széle felnyitható. Az alattuk található rekeszekben rejtőznek az ablakok, amiket az oldalt lévő sínekben fel is lehet húzni. A rekeszt visszazárva az ablakok megállnak a rekesz tetején, és íme... máris vannak ablakok. Menet közben a sebváltóval gondok voltak. A nő, aki normál esetben a pénzt szedi (jegyről senki ne álmodjon), most minden indulás előtt a sebváltó rögzítését taposta. Ez sajnos nem segített, a váltó megadta magát, is kijött a helyéről. Pánikra semmi ok. A busz elgurult a legközelebbi útmenti műhelyig, és beállt. Az utasok velem együtt már azt nézegették, hogy jön-e másik busz, amire gyorsan át lehet szállni. Ez az út úgysem volt még kifizetve. Másik busz nem jött, viszont a miénkre felpattant egy ember, kezében egy ívhegesztő pisztollyal. Ott helyben elkezdtett hegeszteni, én pedig reméltem, hogy nem lesz gond abből, hogy minden csupa víz. A sebváltó egy negyed órán belül visszakerült a helyére. A sofőr a kezébe nyomott vagy 10 solt (800 Ft), aztán ment mindenki a dolgára. Aznap több izgalom már nem ért Iquitosig.

Bellavista Nanay kikötőváros és a Pilpintuwasi pillangófarm

Iquitiostól észak felé indulva is vannak látnivalók. Bellavistába ugyanolyan számozott buszjáratokkal lehet eljutni, mint a másik irányba. Ez a település egy másik folyó, a Nanay torkolatánál fekszik. Itt is van egy piac, ám a beléninél sokkal kisebb, és a vízhez közeli házak itt is cölöpökön állnak. A parton, vagy inkább a vízen van egy-két úszó étterem, és természetesen a mólók, amikről hajóval lehet továbbutazni. Egésznapos programra is be lehet fizetni, ahol több állomásra is elviszik az embert, és meg lehet nézni, ahogy a Nanay fekete és az Amazonas barna vize találkozik (és sokáig nem keveredik el). Engem két dolog érdekelt: folyamidelfineket nézni, valamint a Pilpintuwasi pillangófarm és állatmenhely.

img_20171021_112942.jpg

Itt megint elég nehéz volt alkudozni és találni valakit, aki hajlandó csak delfinnézőbe elvinni, de végül csak sikerült. A srác többször is mutatta, hogy merre vannak, de először nem láttam semmit. Később a szemem megszokta, hogy mit kell keresni, és akkor már egyedül is megtaláltam őket. Olyan szerencsém nem volt, hogy testközelből figyelhessem meg őket. Nem tudom, hogy ennek a nagy forgalom volt-e az oka, vagy egyszerűen sosem jönnek közelebb.

img_20171021_123114.jpg

Amikor kikötöttünk, úgy döntöttem, éppen ideje valami ehető után nézni. A piac mellett volt egy pár faház, ahol egyszerű éttermek üzemeltek, de inkább a piacot céloztam meg. Itt leginkább három dolgot árultak: a Nanayból kifogott mindenféle halat és gyümölcsöket. A harmadik pedig a helyi specialitás, a suri, amit már jövetben kiszúrtam. Ez nem más, mint egy jó nagyra nőtt, dagadt kukac, ami fapálcára felhúzva és megsütve árulnak. Vettem még egy banángombócot, aminek a tetején egy sertéshúsdarab volt, és egy camu camu gyümölcslevet. A húsról evés közben derült ki, hogy valójában teperő, amit nem is szeretek. Most már mindenki biztos nagyon izgatott, hogy milyen volt a suri. Nos, a három étel közül ez volt a legjobb, mégpedig annyira, hogy a banángombócot meg sem ettem. Száraz és ízetlen volt. A kukac belül a "héja" alatt krémszerű volt, nagyjából mint egy májkrém vagy pástétom, és sós ízű. Mivel ezzel nem laktam jól, most már biztosra menve vettem még egy egészben sült piráját.

img_20171021_123351.jpg

img_20171021_124451.jpg

Ebéd után már tele hassal indulhattam a Mariposario Pilpintuwasi felé. A pillangófarmra is el akartak vinni kirándulóhajóval, de én inkább megkerestem a helyi járatot. Ezek a pequepeque-nek nevezett motorcsónakok pont olyan szisztéma alapján működnek, mint a colectivok, vagyis akkor indulnak, amikor megtelnek utassal. Emiatt itt ezeket is colectivonak mondták. Egy ilyennel a kirándulóhajók árának tizedéért lehet utazni.

img_20171021_161055.jpg

Pilpintuwasihoz Padre Cocháig kell menni, ahol a parton sorakoznak a tuktukok. Szinte senki nem gyalogol, mindenki ezekkel megy tovább. Én is így tettem, és hamarosan meg is érkeztem. Útközben világossá vált, hogy gyalogolni egyébként is túl sok lett volna. A farm nevezetessége, hogy itt a látogatók vannak ketrecben. Az állatok szabadon járkálhatnak, mégis visszajárnak ide. A bejárat után egy drótfolyosón át lehetett eljutni a pénztárig. A drótháló külső oldalán egy, mostanra már megszokott látvánnyá vált sárga-kék ara kúszott-mászott.

img_20171021_143311.jpg

A pénztárnál ott kellett hagyni a hátizsákomat, és megvárni az idegenvezetőt. Csak én kértem angol nyelvű vezetést, így az itt önkénteskedő holland lány egyedül vitt körbe. Elmesélte néhány állat történetét, miért vannak itt, mikor engedik vissza őket, vagy ha nem lehet, akkor miért nem. Volt egy kismajom, amit háziállatként tartottak, és annyira megszokta az embert, hogy a vadonban már nem maradna életben. Ő a kerítésen keresztül is a gyerekekkel akart játszani. Az egyik ketrecben néhány törpe selyemmajom volt, ami a világ legkisebb majomfaja. Ezeket ténylegesen ketrecben tartották. Mivel egyedül voltam, bemehettem hozzájuk a ketrecbe, de előtte meg kellett ígérnem, hogy nem fogdosom őket. Ezeken kívül volt még néhány madár, például tukán, aztán egy ocelot, amit szintén nem lehet már elengedni, valamint tapírok és két lajhár. Legvégül pedig a jaguárt néztük meg. Etetés címszóval kapott egy darab húst is, amit először csak unottan nézegetett, de végül csak méltóztatott felkelni és megenni.

img_20171018_120023.jpg

img_20171021_145418.jpg

Ja és a pillangók. Mivel ez egy pillangófarm, természetesen volt egy ketrec, ahol ezek voltak. Ide mindenkinek be lehet menni. Megnéztük a hernyókat is, amik közül az egyik alig felismerhető alakú volt, a másikról meg kiderült, hogy életének hernyó szakaszában mérgező. Amikor végeztünk, ide még egyedül vissza lehetett jönni egy pár fényképet készíteni.

img_20171021_145152.jpg

Amikor végeztem, visszamentem a kikötőbe, aztán a pequepeque-vel Bellavistába, onnan pedig Iquitosba.

img_20171021_160002.jpg

Iquitos és Belén úszó falu

Iquitos a legnagyobb város, amit szárazföldön nem lehet megközelíteni. Ennek ellenére meglehetősen nyüzsgő élet folyik errefelé. A tőszomszédságában lévő Belén úszó falu a cölöpökre épített házaival és egzotikus piacával tűnik ki. A piacon bájitalokat olyan különleges ételeket lehet kapni, mint a suri, ami egy óriási kukac.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy egy teherhajó fedélzetén eltöltött két teljes nap hajózás után megérkeztem Iquitosba. Mivel ezelőtt már két alkalommal voltam többnapos dzsungelkalandon, itt már nem annyira izgatott a dolog, hogy egy harmadikra is befizessek. Az egyik, amiért ide is el akartam jönni, azok a rózsaszín delfinek voltak, de Iquitos maga is számtalan látnivalót tartogatott még.

img_20171017_124232.jpg

Iquitos

Ahogy azt már írtam, Iquitos a legnagyobb olyan város, ami szárazföldi úton nem közelíthető meg, csak hajóval vagy repülővel, és Peruban a hatodik legnagyobb város. Mérete miatt a "Perui Amazónia fővárosa" és az "Amazóniai Sziget" becenevekkel is illetik. Jezsuiták alapították 1757-ben, de a területet már régóta indiánok népesítették be. 1866-ban emelték városi rangra, és onnantól kezdve Loreto tartomány székhelye lett.

Az igazi fellendülést a 19. század végén a gumiláz hozta meg. Miután feltalálták a vulkanizálást, a terület kaucsukfái lettek az új aranybányák. Számtalan üzletember és munkás indult meg Iquitos felé, hogy itt alapozza meg szerencséjét. Néhány üzletember elképzelhetetlen mértékű vagyonra tett szert, amihez természetesen szükség volt az őslakosok kizsákmányolására. Az embereket rabszolgasorhoz közeli körülmények között dolgoztatták, aminek a híre végül Nagy-Britanniáig is elért, és nagy visszhangot keltett. A gumibárók a busás nyereségből fényűző villákat építtettek, amelyek falát Európából hozatott csempével burkolták (el lehet képzelni, mennyibe került a dzsungel közepére szállítani azokat). Ezek a házak ma is láthatók, mint például a Casa Cohen vagy a Casa Morey. Szintén ilyen stílusban épült 1908-ban a Hotel Palace, ami akkoriban a legfényűzőbb szálloda volt Iquitosban. Ma katonai helyőrségként működik.

img_20171022_142153.jpg

img_20171022_144337.jpg

A fényűzés itt nem állt meg. A Plaza de Armas mellett még ma is áll a Casa de Fierro ("Vasház"), amit Gustave Eiffel tervezett. Az egyik gumibáró Párizsból szállíttatta ide. Az épület túl nagynak bizonyult, ezért kettéosztották. Másik felét a folyóparton építették fel, de megfelelő gondozás hiányában állapota leromlott, végül ócskavasnak adták el.

img_20171022_144816.jpg

A gumiláznak köszönhető, hogy az Amazonason beindult a folyami hajózás. Az erős sodrás miatt korábban lehetetlen volt folyásiránnyal szemben haladni a folyón. A gumiiparral együtt azonban megjelentek a gőzhajók is, amik már képesek voltak felfelé is haladni. Az egyik gőzhajó az Ayapua volt, ami ma az Itaya-folyón van lehorgonyozva, és fedélzetén egy múzeumot rendeztek be, ahol a gumiipar aranykorából láthatunk tárgyakat és fényképeket. A hajó farában lévő gépházba is le lehet menni a kazánhoz és a gőzgéphez.

img_20171023_164924.jpg

img_20171023_161312.jpg

A gumiiparnak Henry Wickham vetett véget. A brit felfedező és bio-kalóz 1876-ban Brazílián keresztül 70000 kaucsukfa-magot csempészett ki. A magokat a brit Királyi Botanikus Kertbe, majd onnan Sri Lankába, Malaysiába, Szingapúrba és Indonéziába szállították tovább. Az ázsiai ültetvényekkel és ipari módszerekkel szemben az Amazonas-medence gumitermelése, ahol kézi munkával csapolták a kaucsukot a vadon élő fákból, nem tudta felvenni a versenyt. A gumiláz hivatalosan 1912-ben ért véget. Henry Wickhamnek nemes cselekedetéért "sir" címet adományoztak.

Belén úszó falu

Iquitosba kora délután érkeztem meg, és előttem volt még az egész délután. Hamarosan Louis is feltűnt a hostelben, akivel a hajón ismerkedtem meg. Nem talált jobb hostelt attól, ahol én foglaltam szállást. (Az egyikben azt ajánlották neki, ha megázik a szobában, amikor beesik az eső, adnak neki kedvezményt.) Azt javasolta, hogy egy barátjával együtt menjünk el Belénbe, és nézzük meg a híres piacot. Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy a könyvek szerint ide nem tanácsos egyedül elindulni. Mivel úgy gondoltuk, hármunknak csak nem lesz baja együtt, hagytam magam rábeszélni.

A piac természetesen teljesen kihalt volt, mivel valamire való piachoz méltóan leginkább a reggeli és délelőtti órákban üzemel. Cserébe zavartalanul szemlélhettük az úszó falut. Csak a térképapplikáció alapján tudtuk, hogy melyik saroktól vagyunk Belénben, meg persze az út szélén sorakozó üres asztalok is árulkodóak voltak. Ezek között zavartalanul sétáltak a keselyűk, és a szemétből próbáltak valami ehetőt előbányászni. Szemétből pedig nem volt hiány. Kezdett világossá válni, hogy ez nem egy falu, hanem leginkább csak Iquitos nyomornegyede, és most éppen nem is úszott, mert száraz évszak és alacsony vízállás volt.

img_20171022_084535.jpg

Miután letértünk a betonozott utcáról, utunkat egy deszkából épített "utcán" folytattuk. Hamarosan ez egy keskeny, rozoga fapallóvá alakult, amiről elég nagyon lehet esni. Aztán semmi. Vissza kellett menni a palló elejéhez, és ott a lépcsőn lemászni a cölöpök és a szemét közé. Hamarosan egy (félig) füves focipályára értünk, amit minden oldalról ezek a lábakon álló házak öveztek. Kaptunk egy-két pillantást, hiszen fehér ember nyilván nem nagyon jár erre, de egyébként nem volt semmi gond. Az emberek tették a dolgukat, és élték tovább a maguk életét. Hamarosan visszakanyarodtunk a kiindulópontunk felé. Egyszer csak hatalmas tömegben találtuk magunkat. Errefelé az árusok még javában árulták portékáikat. A folyópartról csónakosok közelítettek felénk, hogy rávegyenek egy kirándulásra. Szinte semmibe nem került volna hármunknak, de valahogy nem volt hozzá kedvem.

img_20171017_154303.jpg

Visszafelé egy olyan úton mentünk, ahol végig kint voltak az árusok. Több helyen is árultak egy rózsaszín gyümölcslevet, amit camu camu-nak hívnak. Ezt muszáj volt megkóstolni, és egy olyan nő előtt álltunk meg, aki a leghangosabban kínált minket. "Mi amor!" (szerelmem), gyere, kóstold meg! A camu camu finom volt, édes, és jól is esett a hőségben. Jó nagy pohárban kaptuk, a végét alig bírtuk meginni, de amikor elfogyott, kaptuk a második adagot. Elgondolkodtató, hogy az itt élő emberek a szegénységük ellenére is mennyire jókedvűek és önzetlenek tudnak lenni. Végül csak továbbindultunk, magunk mögött hagytuk a kavalkádot, aztán Belént is.

Ana, a hostel tulajdonosa, aki egyébként horvát, egy brazil sráchoz ment hozzá, és most Iquitosban él, ismert egy helyi férfit Belénből, aki turistáknak tart idegenvezetést angol nyelven. Gondoltam, hogy akkor erre befizetek, és másnap megnézem a piacot rendesen is, amikor nyitva van, közben meg lesz valaki, aki mutatja, hogy merre kell menni és mit kell nézni. Másnap reggel aztán hiába vártam egy órát, emberünk nem jött. Végül úgy döntöttem, aznapra keresek más elfoglaltságot.

img_20171022_084019.jpg

A következő néhány napban nem is került újra szóba a dolog, viszont utána Ana szólt, hogy lenne egy pár jelentkező, ha van kedvem, tartsak velük. Persze volt kedvem, meg kétségeim, hogy talán mégsem másnap kellene menni, amikor népszámlálás lesz, és az égvilágon minden zárva tart. Miután a férfi garantálta, hogy minden nyitva lesz, megegyeztünk. A következő reggelen elsétáltunk, és... láttuk az utca szélén álló üres asztalokat. A falut azért körbejártuk. Megnéztük Belén főterét, amit az esős évszakban teljesen ellep a víz, és láthattuk a házak falán, hogy meddig szokott érni a víz. A házak között olyankor csak csónakokkal lehet közlekedni, és az alsó szintet egyáltalán nem lehet használni. A házakba bepillantva láttuk, hogy most sem volt voltak nagyon vendégmarasztalóak. Érthető módon ezeket teljesen felesleges lenne rendbe rakni, hogy aztán újra elmossa a víz.

img_20171022_084527.jpg

A programnak egy csónakázás is a részét képezte. A csónakból láthattunk olyan házakat, amik valóban a vizen úsznak, és a parton vannak lehorgonyozva. A wc egy különálló kis bódé volt a házon kívül, ami szintén a folyón úszott. Használatakor minden végtermék közvetlenül a vízben köt ki. A partot "természetesen" itt is vastagon borította a szemét, köztük rengeteg PET-palackkal. Gondolom, majd az esős évszak úgyis kitakarít mindent. A parti szemétben vagy a házak mellett gyerekek játszottak. A házak közötti póznák tetején is keselyűk ücsörögtek. Megtudtuk, hogy a folyóban piráják élnek, amiből többször fordult már elő baleset. Sajnos volt már rá példa, hogy egy csecsemő vagy kisgyermek a vízbe esett, és mire észrevették, már késő volt.

img_20171022_085058.jpg

img_20171022_085109.jpg

img_20171022_092951.jpg

A népszámlálás miatt a piacból megint nem sokat láttunk. Ígéretet kaptunk arra, hogy másnap visszajövünk, és végre megnézhetünk mindent. Szeremcsére harmadszorra tényleg így is lett. A piac egyik része teljesen normális. Zöldségeket, gyümölcsöket és rengeteg friss halat lehet kapni. A halakat reggel fogják ki a folyóból, és ott pucolják a helyszínen. Viszont ne felejtsük el, hogy Iquitos bármekkora város is, mégis csak a dzsungel szívében található.

img_20171023_092606.jpg

img_20171023_093050.jpg

A népi hiedelmek itt szerves részét képezik az életnek. A piacon egy egész utca, a boszorkányok utcája csak azt a célt szolgálja, hogy az esőerdő növényeiből (és állataiból) készült termékeket árulják. Megszámlálhatatlanul sokféle szert lehet kapni, ami lehet csak egyszerű bőrápoló, naptej vagy szúnyogriasztó, de a sor másik végén megtalálhatók a potencianövelő szerek és bájitalok. Ezekből külön vannak nőknek és külön férfiaknak való szerek. Kicsivel arrébb többféle ízesítésű dohányt lehetett kapni, amit szintén a dzsungel növényeiből készítenek.

img_20171023_093322.jpg

img_20171023_094814.jpg

img_20171023_095650.jpg

Az állatok sora sem merül ki a halakkal. Az óriási amazonasi hal, az arapaima húsát feldarabolva, feltekerve és összekötözve, szárítva árulják. Több helyen láttunk teknőst, amik már "elő voltak készítve", ami annyit jelent, hogy a páncél nélkül és feldarabolt állapotban árulták. Lehet kapni krokodilhúst, szintén előkészítve, de krokodilfarkat egyben is találtunk. A lábukat ereklyének adják el, a fejüket pedig dekorációnak. Voltak ezen kívül csigák és kukacok is, amiről majd később részletesebben írok.

img_20171023_100825.jpg

Sajnos a piac az illegális állatkereskedelemnek és csempészetnek is otthont ad. Mi csak papagájokat láttunk, de állítólag tőlük egzotikusabb állatok is beszerezhetők.

Iquitos és Belén a látottak miatt utazásom egyik meghatározó élményévé vált, és sokat tanultam ezekből a tapasztalatokból. Remélem, hogy ez a rész nem lett túlságosan nyomasztó, de megígérem, hogy a folytatásban békésebb vizekre evezünk (még mindig Amazonas)!

Hajóval az Amazonason I.

Utazás az Amazonas barna vizén egy teherhajó fedélzetén. A hajón töltött két nap és két éjszaka után érhető el Iquitos, a perui esőerdő közepén. Ez a nyüzsgő város a legnagyobb azok közül, amik nem is közelíthetők meg szárazföldi úton. Egyik látványossága a tőszomszédságában lévő Belén úszó falu a cölöpökre épített házaival és egzotikus piacával.

Ahol az út véget ér

Peru területének több mint a felét az amazóniai esőerdő teszi ki. A közlekedés meglehetősen nehézkes errefelé. Az utak a dzsungel szélén véget érnek. Az északi esőerdei területekre hajóval vagy repülővel lehet eljutni.

img_20171016_162909.jpg

Chachapoyasból Yurimaguas felé vettem az irányt. Pucallpán kívül ez a másik város, ahol kénytelen az ember hajóra szállni, ha el akar jutni Iquitosba. Eddigre már kiderítettem, hogy arrafelé rendes buszok sem járnak. A colectivo-terminál már ismerős helyszín volt, ahol megvettem a jegyem a hajnali mikrobuszra. Közvetlen járat négy órakor indult volna, de helyette inkább a hatórai indulást választottam Tarapotóig. A jegyet két nappal előre megvettem, így még tudtam válogatni az ülőhelyek között. Mivel tisztában voltam vele, hogy egy ilyen kis Toyota mikrobuszon mennyire nincs hely, egy különálló ülést választottam a jobb oldalon. A hely rendben is volt, de az utazóközönség hagyott némi kívánnivalót maga után. Már elhelyezkedtem, amikor felszállt egy idős asszony meglehetősen koszos ruhában. A vele felszálló szag egyértelműen jelezte, hogy, hadilábon állt a tisztálkodással. A helyzetet nehezítette, hogy időnként előrébb csúszott, és az ülésem támlájába kapaszkodott. Ilyenkor a kellemetlen szag csak fokozódott. Sajnos nem is utazott egyedül. Volt vele egy fiatalabb férfi is, akinek hiányos és ápolatlan fogazata adott magyarázatot erős szájszagára.

img_20171014_082429.jpg

Ők szerencsére félúton leszálltak. Itt egy hosszabb pihenőt is tartottunk, hogy meg tudjunk ebédelni. Mivel ezek a megállók elég kiszámíthatatlanok, én inkább mindig előre készülök valamilyen ennivalóval. Az út hátralévő részében több említésre méltó dolog nem történt. Tarapotóba a menetrendnek megfelelően pontosan 10 óra múlva érkeztünk meg. Leszálltam, és elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor és honnan indul a következő colectivo tovább Yurimaguas felé. Szerencsém volt, mert az első, amit találtam, pont oda indult, és már pakolták a tetőcsomagtartóra a csomagokat. Ez a mikrobusz teljesen tele volt. Még a pótüléseket is lenyitották, így négyen kerültünk egymás mellé egy sorban, aztán a járműből se ki, se be. A test-test kontaktus elkerülhetetlen volt.

Tarapotóból Yurimaguasba elég kacskaringós út vezet. A szerpentinek között viszont a legszebb esőerdei tájat láttam. Lassan nyugovóra tért a nap is, és mire újabb 2,5 órával később megérkeztem Yurimaguasba, teljesen besötétedett. Indultam volna a hostel felé, amikor egy nagydarab férfi kérdezősködni kezdett, hogy van-e szállásom. Először azt hittem, csak egy nyomulós tuktukos, de hamar kiderült, hogy a hostel tulajdonosa, Wilson volt. Tudta, hogy mikor érkezhetek, ezért kijött elém a buszhoz! Nem is volt nehéz kiszúrnia a tömegből, mivel én voltam az egyetlen gringó a buszon. Mondta, hogy másnap nem megy hajó, utána viszont valószínűleg igen. Ez pont jó volt nekem. Azt gondoltam, legalább tudok egy napot pihenni a fárasztó utazás előtt.

A teherhajón

Reggel kilenckor ébredtem. Wilson azzal fogadott, hogy délben mégis indul egy hajó, az Eduardo társaságé. Az Interneten sokat lehet olvasni a hajóútról, és mindenki ezt tartja a legjobbnak, de Wilson szerint nem is nagyon közlekedik már más. Ezek szerint mégsem volt muszáj egy napot várnom, de gyorsan kellett dönteni és összepakolni. Ő már tudta, hogy megy ez, ennek köszönhető, hogy tartott a hostelben ötliteres ásványvizet és függőágyat is. Mindkettőt vettem tőle, ami valószínűleg nem a legolcsóbb lehetőség volt, de az biztos, hogy a leggyorsabb. Hívott nekem egy tuktukot is, ami késett, úgyhogy már kezdtem aggódni. Kiderült, hogy a kikötőt, ami korábban egy kőhajításra volt a hosteltől, áthelyezték a városon kívülre. Egy fél óra alatt értünk oda.

img_20171015_105756.jpg

A kikötőben rögtön megjelent egy fickó, felkapta a csomagjaimat, és meg sem álltunk az Eduardo X fedélzetéig. A narancssárga láthatósági mellénye miatt azt gondoltam, hogy vagy a hajó, vagy a kikötő személyzetéhez tartozik. Ez valószínűleg így is volt, de miután a függőágyat is felkötötte nekem, tartotta a markát. Egy ilyen teherhajón az alsó szintet a motor és a szállítmány foglalja el. A középső szinten utaznak a helyiek, ahova olcsóbb a jegy, de hangosabb a motor, és sokkal többen vannak. Mondjuk azt, hogy ez a másodosztály. Ide most még egy nagy halom tojás is került. A külföldiek az előzőek miatt általában a felső szintre váltanak jegyet, ahogy én is tettem. Itt vannak kabinok is, de amikor megérkeztem, az egész fedélzet teljesen kihalt volt. Mindössze egy másik függőágyat találtam, de annak a gazdája is valahol máshol volt.

img_20171015_110441.jpg

Ezekről a teherhajókról a legfontosabb, amit tudni kell, hogy nincs menetrend. Egy hajó akkor indul el, amikor megtelik áruval, és a kapitány úgy dönt, hogy kihajózik. Délben természetesen nem indultunk el. Amikor megkérdeztem, már valamikor kettő és három közöttre mondta az indulást. Közben érkezett egy német lány, majd egy idősödő, szintén német férfi is. Nagyon örültem, hogy nem leszek teljesen egyedül két napon és két éjszakán keresztül. Hamarosan elkezdett szakadni az eső.

img_20171015_151937.jpg

Délután háromkor végre megmozdult a hajó. Az indulásunk megriasztott néhány rózsaszín amazonasi folyamidelfint, amik a hajó mellett úsztak biztonságosabb vizekre. Örömünk nem tartott sokáig, mert a hajó csak átállt a kikötőben a beton móló mellé, hogy itt egy darusautóval folytathassák a rakodást. Fél ötkor végül tényleg elindultunk, nekem azonban egy szavam sem lehet. Várakozás közben feljött hozzánk a középső szintről egy kolumbiai srác, aki nem volt ennyire szerencsés. Előző nap szállt fel a hajóra, és egy napon keresztül hallgatta, hogy most már hamarosan elindulnak. Kétségbe esni ekkor sem kell, a kikötőben van egy néhány asztal, ahol főtt ételt és gyümölcsleveket árulnak a helyi nők.

A hajó komótosan úszott lefelé a folyón. A parton néha feltűnt egy-egy fából készült épület vagy inkább csak menedék. Ez jelezte, hogy az esőerdőnek még ezen az elzárt részén is élnek emberek. Fél hat előtt megkaptuk a vacsoránkat is, ami csirkemell volt rizzsel, egy szem krumplival és egy kevés répával. Itt minden étkezés elég korai időpontra volt ütemezve. A konyha a középső szinten volt, ami elé egy asztalt is raktak, de ide leginkább csak a személyzet ült le, viszont a következő zuhé engem is lezavart, mert ez a részt legalább ponyva védte. Ők a vacsorához innivalót is kaptak, amiből meg is kínáltak.

img_20171015_170113.jpg

img_20171015_170556.jpg

Később elállt az eső, és egy kevés fény is átszivárgott a felhők között. A napnyugtát ugyan a felhők miatt nem láthattuk, viszont a táj egészen szürreálissá vált. Mintha egy festmény vásznára léptünk volna. A vörösesbarna víz felett a felhők kék, szürkéslila és rózsaszín árnyalatok között váltakoztak. Hamarosan besötétedett, és mivel jobb dolgunk nem volt, elmentünk aludni. A sok eső miatt az éjszaka kifejezetten hűvös volt, amire egyáltalán nem számítottam.

img_20171015_180341.jpg

img_20171015_180415.jpg

Az ilyen teherhajók folyamatosan haladnak, és akkor kötnek ki, amikor egy lakott településhez érnek. Az első nagyobb megálló Lagunas volt. Sokan itt szállnak le vagy fel, mivel innen közelíthető meg a Pacaya-Samiria Természetvédelmi Rezervátum nyugati széle. A Marañon és az Ucayali folyók által közrezárt háromszög alakú park 20800 km2, de még mindig csak Peru második legnagyobb védelem alatt álló területe. 94 közösségben 42000-nél is több ember él a rezervátum területén. Az Amazonast a két folyó találkozása után hívják Amazonasnak. Lagunas az egyik legnépszerűbb hely, ahol többnapos esőerdei utakra lehet befizetni.

Hajnali negyed ötkor kötöttünk ki, és szinte pontosan egy órával később indultunk tovább. Az ilyen megállók alkalmával a helyi emberek feljönnek a hajóra, hogy mindenféle dolgot, leginkább gyümölcsöket és egyéb élelmiszert adjanak el az utasoknak. Én minderről megpróbáltam egyáltalán nem tudomást venni, és a lehető legtöbbet aludni, már amennyire a motorzúgás, a világítás és a függőágyban alvás ezt egyáltalán lehetővé tette. Itt jegyezném meg, hogy egy függőágy nagyon menőnek tűnik, és egy tengerparti semmittevésre a pálmafák árnyékában tényleg tökéletes, ám alvásra már annál kevésbé. Nincs olyan pozíció, amiben az ember ne lenne valamilyen irányban kiflibe hajtva. Amikor hetekkel később valaki kérdésére szemléltettem, hogy milyen lehet benne hason aludni, nagy nevetés lett a vége.

Lagunas után nem sokkal megszólalt a reggelit jelző csengő. Kikászálódtam a függőágyból, és lementem a középső fedélzetre. Azaz csak mentem volna, ha a cipőm még mindig ott lett volna a függőágyam alatt, ahova este tettem. Miután átkutattuk a cuccokat, megnéztük a szemeteseket is, és sehol nem volt, szóltam a kapitánynak. Elég kínos volt, amikor mindenkivel kipakoltatta a holmiját. Ez persze csak egy futólagos ellenőrzésre volt jó, és nem is lett meg, de nem is gondoltam, hogy a cipőm még a hajón van. Valaki Lagunasban emelhette el. Egy biztos, háromkor még megvolt, hétkor meg már nem. Egyébként ki volt már szakadva, meg voltak számolva a napjai, és hamarosan úgyis kidobtam volna. Aki elvitte, nyilván nem ért rá vizsgálódni. Ami jobban zavart, hogy mégis itt kell majd időt tölteni vele, no meg a váratlan kiadásnak sem örültem. Ja, a reggeli egyébként egy gyümölcslevesre hasonlító helyi étel volt két apró cipóval.

img_20171016_080722.jpg

Reggel még kétszer kikötöttünk. Az első alkalommal elég sok, cölöpökön álló ház sorakozott a parton. A második településen egy egészen nagy területen voltak a fák eltüntetve, és a helyén szabadon hagytak egy füves teret. A házak szintén cölöpökre épültek, de sokkal alacsonyabban voltak, mint az előző helyen. A parton az agyagos talajba ásott lépcsőkön kívül már fából készült lépcsők is láttam. Délutánra végre a nap is kisütött, és lehetőségünk nyílt megtapasztalni az egyenlítői napsütés erejét. A nap többi része eléggé eseménytelenül telt, és kezdett unalmassá válni. A partot borító sűrű növényzet és a néha ezek között feltűnő egy-két faház sem volt már igazán érdekes. Izgalmasabb perceket csak a naplemente előtt a hajó körül felbukkanó delfinek jelentettek. Ennél a kikötésnél egy csomó új utas is felszállt, aminek egyáltalán nem örültem. Mindegyik feljárkált a felső fedélzetre, nekem pedig egytől egyik mind gyanús volt. A legjobb, hogy az egyik a függőágyát is hozta, és persze, hogy jó perui szokás szerint a telefonján nézett mindenfélét jó hangosan.

img_20171016_083421.jpg

Harmadnap hajnalban az ég vörösbe fordult, aztán a napsütés hamarosan ismét teljes gőzre kapcsolt. Negyed ötkor értünk Nautába. Ez az utolsó város a Marañon partján, és szintén népszerű hely, mivel a Pacaya-Samiria keleti része innen érhető el. Nautától 15 km-re a Marañon találkozik az Ucayalival, és attól a ponttól kezdve hivatalosan is az Amazonason hajóztunk. Nautától már van út Iquitosba, és sokan itt le is szállnak, hogy az út hátralévő részét busszal tegyék meg, megspórolva ezzel egy pár órát. Én is gondoltam erre előző nap, de miután a kormányossal megbeszéltem a várható érkezési időket, inkább maradtam a hajón. Örültem is, hogy hajnalban nem kellett kapkodni a pakolással.

img_20171017_051237.jpg

img_20171016_154213.jpg

Érkezés Iquitosba

Iquitosig már tényleg semmi említésre méltó nem történt. Délután egykor (két órával korábban a tervezettnél) kikötöttünk, ahol egy csónakkal kivittek a partra. A belváros még elég messze volt, de segítőkész "majd én viszem a hátizsákot" emberből és tuktukosból nem volt hiány. Persze azt is mindenki pontosan tudta, hogy hol és mennyiért lehet jegyet venni a következő hajóra Leticia felé, de mint később kiderült, elég nagy hiba lett volna bedőlni nekik. Az egyik tuktukossal megegyeztünk, hogy olcsón bevisz minket a városba.

Mivel előre sosem lehet tudni, hogy mikor mennek a hajók, nekem pedig pont szerencsém volt, nyolc teljes napom volt odaérni Leticiába. Erről a bő egy hétről fog szólni a következő bejegyzés.