Vissza a nagyvárosokba

2017. május 23. - Inka Kék Túra

Ahogy említettem, Pucónnal együtt Patagóniát is elhagytam. Egy újabb hosszú éjszakai buszozás után egy esős reggelen érkeztem meg Valparaiso-ba. Egy buszvezető lelassított és intett, hogy nem akarok-e felszállni. Meglepett a kedvessége, és mivel jó irányba ment, felszálltam. A busztól kellett még egy keveset gyalogolni a hostelig, és itt már rögtön találkoztam is az első festményekkel a házfalakon. Ez az egyik dolog, amiről Valparaiso ismert.

img_20170508_152127.jpg

A hostelben letelepedtem az egyik kanapéra, és rögtön elkezdtem az ismerkedést a várossal. Mint kiderült, szakadó eső ide vagy oda, muszáj lesz még aznap elindulnom, mert másnap zárva lesz a La Sebastiana, Pablo Neruda egyik háza (túl sok időt nem akartam itt eltölteni).

img_20170507_151811.jpg

Valparaisoról azt kell tudni, hogy több különféle méretű dombra épült. Az egyik ilyen dombon áll a ház, ahonnan remek kilátás nyílik a városra és a tengerre. Nem csoda, hogy Neruda az itt álló félbehagyott házat szemelte ki lakhelyéül. A ház természetesen múzeumnak van berendezve, ahol adnak egy audio guide-ot a ház bejárásához, és levetítenek egy rövidfilmet is a költő életéről. Ugyan a neve nagyon is ismert volt számomra, de be kell valljam, az életéről és munkásságáról nem igazán tudtam semmit. Itt megtudtam, hogy nem csak költő volt, hanem nagykövetként több országban is szolgált.

img_20170508_120023.jpg

A ház egyébként nagyon egyedi módon van berendezve. Az öt szint közül mindegyik más funkciót lát el. Az egyik természetesen a nappali és étkező, aminek a közepén egy kandalló áll. Van itt egy külön bárpult is, ahová kizárólag a mesternek volt bejárása. A felső szinten van a dolgozószoba, ami egy hajóskapitány kabinját utánozza. Neruda ugyan nem hajózott, de furcsa módon vonzódott a tengerész életformához. A házban pedig minden szinten rengeteg értékes dolog található, festmények, színes poharak, amiből az egyik Miklós orosz cáré volt, kanapék, székek, kínai festmények és egyéb műalkotások... lehetetlen mindent felsorolni, de az könnyen észre lehetett venni, hogy Neruda nem volt egy hétköznapi ember. Külön figyelmet fordított az étkezésekre, amit sosem egyedül csinált, ezért az étkezőben mindig több személyre volt megterítve. Itt a házban kicsit meg lehetett ismerni az embert is a név mögött. Sajnos bent nem lehetett fényképezni, csak az ablakokon át kifelé. A ház végeztével a még mindig szakadó esőben visszasiettem a hostelbe, és aznap ki sem tettem már a lábam onnan. Ja igen, Valparaisoban gumicsizma erősen javasolt, amikor esik. Szemmel láthatóan a városban nincs egyetlen csatorna sem, a víz pedig (szó szerint) patakokban ömlik lefelé az utcákon és a lépcsőkön.

img_20170508_143930.jpg

Másnapra szerencsére megjavult az idő. Reggel tízkor csatlakoztam a főtérről induló városnéző sétára. Először felszálltunk egy buszra, és azzal mentünk az egyik domb tetejére, hogy sétálni majd lefelé kelljen. Elsétáltunk egy felvonó és pár nevezetesség mellett, ahol az idegenvezető srác mindig mondott egy-két dolgot, de szinte sehova nem mentünk be. Annyira nem volt jó, hogy a délutánira is velük tartsak. (És az sem tetszett, hogy megmondta, hogy mennyi borravalót kellene adni.) A végén volt egy meglepetés. Visszamentünk vele az irodájukba, ahol kaptunk jote-t, mint chilei jellegzetességet. Ahogy ezt az előző posztban írtam, sima 1:1 boroskóla volt. Nem rontottam el az örömét azzal, hogy eláruljam, nálunk ez egy elég kommersz italnak számít.

img_20170508_150056.jpg

Ebéd után újra nyakamba vettem a város, most már egyedül. Kipróbáltam a felvonózást is, amik szintén Valaparaiso nevezetességei, mivel nagyon régóta üzemelnek. Több éppen felújítás alatt állt, mint az Ascensor Concepción, ami a legrégebbi, de volt még helyettük elég sok, ami működött. Közben pedig a festményeket nézegettem. Ezek tényleg nagyon szépek, és sok közülük valóban felér egy művészeti alkotással. Egyszer az egyik domb tetején álló temetőt valahogy elöntötte a víz, és a koporsókat a holttestekkel együtt lemosta. Az egyik festmény ezt az eléggé morbid eseményt örökíti meg egy több emeletnyi házfalon. Ezekből egy pár háztömb szabadtéri múzeumnak van kinevezve (Museo a Cielo Abierto). Tudva, hogy Chilében legális a marihuána fogyasztása, nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy egyes képeken mit láthatunk. Harmadnap délután megnéztem még egy pár utcát, aztán átbuszoztam Santiagoba.

img_20170508_121753.jpg

img_20170508_164507.jpg

img_20170508_164426.jpg

Santiagoban újabb esős nap várt rám, de az előrejelzés még rosszabbat mutatott a következő napokra. Az itteni kezdés kísértetiesen hasonlított Valparaisora. Az esőben elmentem megnézni Pablo Neruda házát. Itt is van egy, ezt La Chascona-nak nevezte el, legutolsó felesége hajfürtjei után. Itt először csak egy kisebb házat tudott megvenni. Később megvette a két szomszédos telken álló házat is, és a három házat egy kerttel és lépcsőkkel kötötte össze. Minden másban nagyon hasonló a másikhoz, sok értékes tárgyat gyűjtött, itt is volt bár, és ennek a háznak is ő volt a szárazföldi hajóskapitánya.

img_20170510_120915.jpg

A ház után folytattam a városnézést. Megnéztem a Casa Colorada-t, ami a város közepén az egyedül megmaradt gyarmati kori épület. Utána meglátogattam az Iglesia de San Francisco-t, ami a város legrégebbi temploma, utána pedig elsétáltam a Paris y Londres negyedbe. Ez valójában csak a két utca kereszteződése körüli négy háztömb, viszont itt helyreállították a régi épületek eredeti állapotát. A Londres 38 alatt található az az épület, ahol a Pinochet-rezsim alatt vallatták és kínozták az embereket. Ekkorra elállt az eső, úgyhogy felvonóval gyorsan felmentem még a San Cristóbal-hegyre, ahonnan az egész várost belátni (amikor éppen nem felhők telepednek rá).

img_20170510_140532.jpg

img_20170510_152151.jpg

img_20170513_144545.jpg

Másnap valóban még rosszabb lett az idő. Ideális múzeumlátogatásra. Az első a Museo Chileno de Arte Precolombino volt, azaz a Kolumbusz előtt itt élő népek művészetét bemutató múzeum. Természetesen voltak itt inka, nazca, maja és azték művek, de több volt a korábban itt élő nemzetektől származó munka, mint például a warik, tiwanakuk, vagy a Chile területén élő mapuche-k. Az első teremben az összes kultúrától származó válogatott mesterműveket állítottak ki. A többiben földrajzi elhelyezkedés szerint, azon belül pedig időrendben haladva voltak kiállítva a tárgyak. A bejáratnál egy hatalmas térkép is volt a falon, és többfelé pedig idővonalak mutatták az időben egymás mellett vagy egymás után következő kultúrákat. A múzeum nagyon jól összefogta az egész amerikai kontinens őslakos kultúráját. Össze is lehetett hasonlítani, hogy míg az egyik nép monokrómban dolgozott, addig mások színesben szerettek gondolkodni (azon belül is megvoltak a jellemző színek). Az egyik kultúra kerámiákban jeleskedett, a másik fémmegmunkálásban. Míg voltak, akik Egyiptomot 2000 évvel megelőzve mumifikálták halottaikat, és ez mindenkinek kijárt, addig mások hatalmas edényekbe gyűjtötték össze a halottjaik csontjait. És így tovább.

img_20170511_114711.jpg

img_20170511_125238.jpg

img_20170511_133604.jpg

Délután egy időben és témában nagyon távol álló múzeumba mentem. Ez egy másik nagyon ismert, de inkább hírhedt névhez kapcsolódik: Augusto Pinochet. A múzeum az ő "munkásságát" mutatja be az 1973-as katonai hatalomátvételtől kezdve. Korabeli felvételeket is lehet nézni, és van rengeteg újságcikk és fénykép a világ minden tájáról. Meg lehet hallgatni az egykor megkínzott, de túlélő emberekkel készített riportokat is. Ez nem valami vidám élmény, de megint csak azt tudom mondani, sokat megtudtam egy emberről, akiről a nevén kívül nem nagyon tudtam szinte semmit. És itt össze is kapcsolódik a két híresség élete. Neruda ekkor már prosztatarákkal küzdött. A kórházból hazatérve öt nappal később meghalt. A hivatalos álláspont az, hogy rákban halt meg, de egy 2015-ben kiadott állami közlemény szerint halálát könnyen előidézhette egy külső fél általi beavatkozás. Állítólag a hozzá kirendelt orvos Pinochet parancsára méreginjekciót adott be neki.

A két városról nekem az átlagtól eléggé eltérő véleményem alakult ki. Mindenki odáig van Valpo-ért (ahogy itt nevezik), Santiago nevének említésekor pedig mindenki csak hümmög. El kell ismerni, hogy Valpo falfestményei lenyűgözőek, de valahogy senki sem beszél a várost elárasztó szemétről. Mégis csak egy kikötőváros, és azok nem a tisztaságukról híresek. Ezzel szemben Santiagot nem tartják kifejezetten szépnek. Szerintem viszont nagyon sok szép épület van, a belváros is nagyon szép, több széles sétálóutcával, és parkokból sincs hiány. A Santa Lucia meghittséget és egy nyugodt szigetet biztosít a 12 milliós város szívében.

img_20170513_161734.jpg

A harmadik nagyváros, amit szerettem volna meglátogatni, Mendoza... lett volna. A napokon át szakadó eső azonban közbeszólt. Santiago és Mendoza között át kell kelni az Andokon, a 3000 méteren lévő Los Libertadores hágón. Ez több alagutat és 28 hajtűkanyart jelet a chilei oldalon, amit a hó maga alá temetett, ezért a hágót lezárták. Tudom, hogy miről volt szó, egyszer ugyanis már jártam erre. Mindenképpen el akartam jutni az Aconcagua nemzeti parkba, ami április végéig volt nyitva.

img_20170426_144246.jpg

Fogtam hát magam, és Chiloé-ról gyorsan "elugrottam" ide (Ancud-Santiago-Mendoza röpke 24 óra egyirányban). Itt ért egy kellemetlen meglepetés. Húsvét után lezárták szinte az összes ösvényt a parkban is. Amikor ott voltam, ragyogó napsütés volt, és egy héten keresztül az előrejelzés sem mutatott mást. Ennek ellenére még az egynapos túraútvonalak is le voltak zárva, mindössze egyetlen rövid kis sétát engedélyeztek. A parkban rajtam kívül egyetlen spanyol srác volt, és miénk volt az egész! A látvány még így is lenyűgöző volt, ahogy a kevés hó közül még átlátszott a fű, az égen pedig egyetlen felhő sem volt.

img_20170425_114122.jpg

img_20170425_114900.jpg

Santiagoban viszont több napos kényszerpihenő következett. Először csak két plusz éjszaka. Akkor megnyitották a hágót, de kellett még egy éjszaka a buszjegy miatt. Kimentem a buszterminálra, és vártam a buszt. Nem jött, úgyhogy rögtön néztem is a hágó Twitter-oldalát. Igen, reggel ismét lezárták. Lehetett volna folytatni ezt a rulettet, de semmi kedvem nem volt hozzá. Az extra napok egyébként is idegeskedéssel és tervezéssel teltek. Többször szinte ki sem mozdultam a hostelből. Úgy döntöttem, Mendoza és az utána következő pár helyszín kimarad. San Pedro de Atacama felé vettem az irányt. Talán ott nem esik semmi.

Chilei gasztronómia

Avagy mit eszik egy utazó

Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz, ugyanis az eddigiekkel ellentétben ez nem arról fog szólni, hogy merre jártam vagy mit csináltam. Egy utazás nem lehet teljes anélkül, hogy az ember meg ne kóstolná az adott ország jellegzetes ételeit.

img_20170429_131110.jpg

Az első három hetet Argentínában töltöttem, ahol nagyon nagy élmények nem értek (és később sem). Eddig annyit sikerült megtudni, hogy nemzeti ételük a steak. Ezek kívül pedig számtalan helyen lehet venni hamburgert, hotdogot és hasonló remek ételeket. Ezt próbálta egy kicsit színesebbé tenni a choripan és társai, ami hotdogszerű dolog, csak ebben sült kolbász van (chorizo + pan). Mindezek fejébe minden nagyon drága.

Természetesen úton-útfélen lehet kapni empanadas-t. Én azt mondanám, ez egy töltött péksüti. Többféle ízű van, a leggyakoribb a sajtos, sajtos-csirkés, csirkés és a napolitano (milánói szósz töltelék). A lényeg, hogy az alapíz általában nem édes, hanem sós.

Ilyen tapasztalattal, új élményekre "kiéhezve" érkeztem meg Puerto Natalesbe. A városban mászkálva és az első nagy túrára készülve az egyik étterem elé kirakott táblán erre figyeltem fel: menú del día, háromfogásos ebéd, $4000 (1750 Ft). Rögtön bementem, és kértem is egyet. Nagyon kellemes meglepetés ért. Húsleves volt valamilyen vörös húsból, de számomra ismeretlen fűszerezéssel. Ettől egy kicsit savanyú ízt kapott, de csak annyit, hogy éppen jó legyen. A főétel sült csirkeszárny volt krumplival, ami ugyan nem volt annyira különleges, de szintén finom volt, desszertnek pedig valami zselés gyümölcsös édességet adtak. Ez az ebéd annyira bejött, hogy természetes volt, hogy másnap is ide jöjjek. A későbbiekben ez a napi menü biztos pont lett, és folyamatosan figyeltem, milyen lehetőségek vannak.

img_20170427_145022.jpg

A chilei ételek egyébként nekem nagyon hasonlónak tűntek az európaihoz (egyelőre tekintsünk el a tenger adta lehetőségektől). Ahogy korábban már írtam, Chilébe elég sok német bevándorló jött, és kétség nem fér hozzá, a kuchen-en kívül hozták magukkal egyéb ételeiket is. Így fordulhatott elő, hogy az egyik nap a szokásos savanykás leves után kihoztak nekem egy pár hurkát spagettivel. Finom volt egyébként ez is, mint (majdnem) minden más, de nem erre számítottam, amikor a pincérfiú azt mondta, hogy valami kolbászféle a kaja. A desszert egy teljesen átlagos kompót volt.

Külön tetszik egyébként, hogy minden menü előtt automatikusan hoznak egy kis étványgerjesztőt. Ez egy pár apró cipó vagy kenyér, vaj, és hozzá apróra vágott zöldségek bepácolva.

img_20170509_132606.jpg

Az első igazi specialitás egy leves volt, a cazuela de vacuno. Mint a neve is mutatja, ebben van egy nagy darab marhahús (vacuno), aztán teledobálják még mindenfélével, mint sütőtök, rizs, és egy kevés kukorica is kerül bele csövestől. Elég sűrű és kiadós, nem is szoktak mellé mást adni, főételként fogyasztják.

Mivel Chile egy nagyon hosszú és keskeny ország egy nagyon hosszú tengerparttal (óceán), természetesen a halak és a tenger gyümölcseiből készült ételek szerves részét képezik a gasztronómiájuknak. Van természetesen sült hal, többnyire valamilyen krumplival. Kétféle van általában, az olcsóbb merluza, és a drágább congrio, ha valaki nem éri be az olcsóbbal. Mivel a merluza is nagyon finom, én beértem ezzel.

img_20170508_132617.jpg

Paila marina: ez egy tengeri herkentyűkből készült pörkölt vagy leves. Bár mindenfelé lehet kapni, ezt nem próbáltam, így ettől pontosabban nem tudom.

Bár eredetileg Peruból, a moche indiánoktól indult, egész Latin-Amerikában népszerű a ceviche. Ez vagy halból, de inkább egyéb tenger gyümölcseiből készült egyszerű étel. Mivel ezek nyersen kerülnek bele, frissen kell elfogyasztani. Fontos, hogy valamilyen citrusfélével izesítik, ez közös mindegyikben. Ezen kívül kerülhet bele többféle fűszer is, akár csípős is, egyéni ízlésnek megfelelően.

img_20170508_131415.jpg

A cevichén kívül sok egyéb étellel is megismerkedtem Chiloé szigetén. Akkor részletesen írtam a curanto-ról és a milcao-ról. Nem írtam viszont a papas rellenas-ról. Ez szó szerint töltött krumplit jelent, és nem is cáfolt rá a nevére. A krumpliból először valami pürészerűt készítenek, ebbe kerül a hús, amit aztán bebundázva kisütnek. Ezt már inkább gyorséttermekben vagy piacon lehet kapni, ennek ellenére meglepően (nagyon) finom, és jól is lehet lakni eggyel.

Nagyon sokáig vadásztam a pastel de choclo-ra. Végül Santiagoban sikerült találni. Ennek alapja a csirkehús és a kukorica. Először a kukoricából kását csinálnak, ezzel terítik be a csirkehúst, adnak még hozzá egy pár dolgot, például hagymát, majd az egészet egy kerámia tálban megsütik. A kukorica miatt egy kicsit édes íze van.

img_20170511_150154.jpg

Édességek

Szintén írtam már korábban az óriási szeletekben árult kuchen-ról és torta-ról (igen, így hívják itt is). Természetesen ezekből is minél többet ki akartam próbálni, ami sikerült is. Mind nagyon finom volt, kivéve talán a mixta változatot, de a csokitorta és a gyümölcstorta mind nagyon jó. Az egyik legjobb talán az a csokitorta volt, aminek a tetejét áfonyával és málnával szórták tele.

És akkor még egy néhány helyi specialitás.

Manjar (Argentínában dulce de leche): Nutellára hasonlító karamellás krém. A boltban nagy és óriási között többféle méretben kapható, egy fél polcsort elfoglalva. A Dél-Amerikában töltött harmadik nap reggelén unod meg. A tipikus argentin hostelreggeli ugyanis valami kenyérféle, vaj, lekvár, dulce de leche és kávé/tea. Ennyi. Chilében ezen kívül egy normális hostelben van müzli, tej, gyümölcslé, friss gyümölcs, sajt, esetleg még sonka is.

A legmegrázóbb élmény egy argentin fagyi volt. A háromféle csokifagyi közül valami hangzatos nevű csodacsokit kértem. Ennek az egyik fele finom volt, a másik fele meg dulce de leche.

Alfajores: két kör alakú linzer közé töltött valami. A valami lehet csoki, többféle gyümölcsből készült lekvár (pl. málna vagy szeder), és... manjar. Opcionálisan az egész be lehet vonva csokival.

Cuchuflí: egy ostyából készült vékony cső, megtöltve... igen, manjarral. Opcionálisan be lehet vonva csokival.

Mote con huesillos: na ez egy furcsa valami. Búza van beáztatva valami édes barna lébe, és ebbe megy még egy egész barack.

img_20170427_191245.jpg

Gyümölcsök

Errefelé elég sok olyan gyümölcs megterem, amit eddig még csak képen láttam, amikor a kolumbiai couchsurfer-em megmutatta. A mangót még simán felismerem (ezt hogy kell megenni úgy, hogy az ember ne legyen csuklóig maszatos?), a kaktuszgyümölcsöt pedig rövid nyomozás után, de a többivel gondban vagyok.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik napi menü mellé kértem gyümölcslevet. Mivel a két lehetőség közül a málnát ismertem, a másikat kértem, pedig annak a nevét sem értettem. Ez a másik egy fehér színű lé formájában érkezett, és annyira finom volt, hogy nem értem be azzal, hogy a "másik", hanem kiderítettem, hogy ez chirimoya. Függő lettem, ami nem csoda, hiszen Mark Twain szerint ez "the most delicious fruit known to men". Ettem már ilyen joghurtot, de frisset azóta sem sikerült találni. Ennek a következményei az alábbi elkeseredett próbálkozások.

img_20170414_144759.jpg

Pepino dulce: azaz édes uborka, de leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított.

Kiwano (tüskés dinnye): kívül narancssárga, belül kocsonyás állagú zöld gyümölcs. A pepino dulce-nél eggyel jobb, de ez sem lett a kedvencem.

img_20170501_204859.jpg

Italok

Ehhez még nem volt túl sok szerencsém. A chilei borok tudtommal nemzetközi szinten is elismertek. Én is megkóstoltam egyet, és nem kellett csalódnom benne. Mivel nem különösebben értek a borokhoz, ennél többet nem is mondanék.

Pisco sour: Igen népszerű ital Chilében. Kellemes ízű, nem túl erős koktél.

Jote: a Valparaiso városnéző túra végén felespohárban nagy lelkesen felszolgált "helyi specialitás". Ki kellett találni, hogy miből van. 1:1 arányú boroskóla. A jote ezen kívül még keselyűt is jelent, szlengben pedig csajokra vadászó férfit. Ha túl sok jote-t iszol egy buliban, könnyen jote lehet belőled.

Ezen kívül egyszer desszert helyett egy kis digestive-et választottam (többször nem volt lehetőség, azért csak egyszer). Háromféle íz közül lehetett választani, én a mentásat kértem. Ez is egy likőr volt, az íze pedig olyan, mintha Ouzo-t kevertünk volna össze gyermekkorunk kanalas orvosságával. Nem volt rossz egyébként.

img_20170508_140636.jpg

 

Ennyire futotta a gyűjtögetésből. Lassan végleg elhagyom Chilét, így több jellegzetes étel valószínűleg nem kerülne már fel a listára.

A chilei tóvidék

Puerto Varas

Chiloé szigetét elhagyva tovább folytattam az utamat észak felé. A következő megálló Puerto Varas volt, amiről már szintén többször, több helyen csak nagyon jókat hallottam. Egy tó partján fekszik, és legfőképp a tó túlpartján található Osorno vulkánról híres. Ez egy teljesen szabályos kúp alakú vulkán, ami minden irányból messziről látszik. (És nem szabad összekeverni a kicsit északabbra fekvő Osorno várossal.)

img_20170503_151109.jpg

(A képen a Villarica látható.)

Puerto Varasba reggel érkeztem meg. Az ágyam szerencsére már készen volt, és mivel elég fáradtam érkeztem, megragadtam a lehetőséget, és ledőltem pihenni. Délután sétára indultam felfedezni a várost. Nem okozott csalódást, tényleg nagyon hangulatos hely, az outdoor sportok rajongóinak pedig nagyszerű kiindulópont. Természetesen meg lehet mászni az Osorno-t, de csak szervezett út keretében, amit elég borsos áron kínálnak, de lehet kajakozni vagy raftingolni is.

A hosteltől, amit választottam, nem is lehetett volna jobbat választani. Egyrészt a Lonely Planet is ajánlja, másrészt saját outdoor "ügynökséggel" rendelkeznek (egyiket sem tudtam előre). Az egyik szervezett útjuk természetesen az Osornora vezet. Ez a túra nem megy a csúcsig, ezért kicsit gondolkodtam, hogy menjek-e, hiszen túrázni egyedül is tudok. Végül meggyőztek, hogy egy sima túrával nem jutnék ilyen magasra, úgyhogy befizettem.

img_20170427_090836.jpg

Másnap délelőtt ott állt egy hétüléses terepjáró, ami meg is telt a hostel lakóival. Egy vízesésnél kezdtünk, ám az előző esti heves eső mindent elmosott. Továbbindultunk hát a vulkán felé, ahol a felhők is kezdtek szakadozni. Egy síközpontban ért véget az út, itt álltunk meg. Egy kráterhez gyalogoltunk el, ami a színe miatt a vörös kráter nevet kapta, amit a kőzet magas vastartalma okoz. Ezután mentünk tovább felfelé, egészen a hóhatár kezdetéig. Itt a kötelező fényképek után hamarosan visszafordultunk. A kocsiig egy nagy kört tettünk meg. Itt Enrique (a túravezető) teával és egy kis keksszel kedveskedett a társaságnak.

img_20170428_150654.jpg

img_20170428_152022.jpg

A kocsiban egyébként megint elég jó csapat gyűlt össze. Volt két cseh lány, akik Santiagoban tanulnak egy fél évig, három francia (egy fiú, két lány) és egy chilei lány. Főleg spanyolul beszéltünk, mert ez rajtam kívül senkinek nem okoz gondot, de Enrique mindig elmondta angolul is, ha valamit nem értettem. A chilei lány az mp3-lejátszójáról végig latin zenéket játszott. Hazafelé megálltunk még a Llanquihue-tó partján fényképezni a naplementét. Jól sikerült a nap, örültem, hogy eljöttem.

img_20170428_184849.jpg

Másnap délelőtt rövid felfedezőútra indultam a városban, délután pedig átmentem a közeli Frutillarba. Itt a tánc napja alkalmából egy egész napos rendezvényt tartottak. Megtaláltam a színházat a tóparton, ahol volt is egy kisebb csoport. Egy nő mutatta nekik a koreográfiát, amit csináltak, de ez nem volt túl izgalmas, az ismétlődő mozdulatok hamar unalmassá váltak, így inkább a parton sétáltam tovább. Ha Chiloén érezni a német befolyást, akkor nem tudom, erre mit mondjak. Van itt német étterem, múzeum és Puppen Haus (babamúzeum) is, és egymást követték a kuchent kínáló éttermek és cukrászdák. Ez egyébként Puerto Varasra szintén jellemző, ott találtam strudelt is. A sok bolt között megbújt (na jó, nem annyira bújt) egy kézműves csokikat árusító üzlet is. Engedve a kísértésnek vettem egy adagot, ami elég jó döntés volt. Ez volt eddig a legjobb kézműves csoki, amit az utazás alatt találtam. Mivel az igazi műsor csak este lett volna a színházban, inkább visszatértem Puerto Varasba, hogy a másnapi túrára készüljek.

img_20170429_151121.jpg

A következő napon az Osorno túloldalát néztem meg. Itt a vulkán szó szerint másik arcát mutatta (az északkeletit egész pontosan). Az alacsonyabb részeken erdőben vezetett az út, de magasabban is sokáig volt fű, fent pedig kevesebb hó és gleccser látszott. Ezzel a túrával az egész napom el is telt.

img_20170430_141248.jpg

Az utolsó nap, amit itt szándékoztam tölteni, május elseje volt. Sok mindent erre a napra már nem terveztem. Megnéztem a helyi kis parkot, ahol találtam egy rövid downhill pályát is, aztán a tóparton sétálgattam egy keveset. Természetesen nem maradhatott el egy újabb kuchen megkóstolása sem. Ez a mixta nevű nem volt a legjobb. Nagyjából úgy nézett ki, mintha három tortából rakták volna össze. Az alja dulce de leche-vel volt megkenve, a közepe egy rendes gyümölcstorta volt, a teteje pedig mákos.

img_20170501_160416.jpg

Úgy gondoltam, hogy az esti busszal megyek tovább Pucón felé. Ezt a chileiek is így gondolták, így reggel már egyetlen jegy sem volt. Nem volt mit tenni, mint még egy éjszakát itt tölteni.

Pucón

Pucón hasonló adottságokkal rendelkezik, mint Puerto Varas. A Villarica-tó és a Villarica-vulkán közé ékelődött be (Villarica városa pedig - teljesen természetes módon - a tó túlpartján, a vulkántól távolabb található). Pucónnak nyugodtan oda lehetne ítélni az outdoor sportok Mekkája címet. Egymást érik az ügynökségek, amik mind ugyanazokat a programokat kínálják: a Villarica megmászása, rafting, kanyoning, hidrospeed, mountain bike, lovaglás, valamint fürdőzés valamelyik közeli természetes hőforrásban.

Mivel a Villarica egy aktív vulkán, a megmászása természetesen nem maradhatott el. Egyedül is meg tudtam volna csinálni, de az elkövetkező hétben egyedül a másnap látszott alkalmasnak a mászásra, így most nem nagyon volt időm logisztikázni. Gyorsan befizettem hát egy vezetett mászásra, ami olcsónak ugyan nem mondható, de biztosabb eredményt ígért.

img_20170503_081850.jpg

Másnap reggel két másik sráccal és a hegyivezetővel elindultunk. A kocsiból láttuk, ahogy a kráter felett vörösen izzik az ég. A felhők tükrözték vissza a kráterben fortyogó magma fényeit. A napfelkelte már a hegyen ért minket. Kis létszámú csapatunk elég gyorsan tudott mozogni, vezetőnk pedig elég kemény tempót diktált. Sorra előztük meg a népesebb csoportokat.

img_20170503_092848.jpg

Hamarosan előkerültek a jégcsákányok, a havas részhez érve pedig felcsatoltuk a hágóvasakat is. Feljebb a hó keményre fagyott jégre váltott. Hegymászóélménynek sem volt egy utolsó a felfelé menet.

img_20170503_102813.jpg

A kráter alatt a szél is elég erős volt, de annyira nem, hogy megakadályozza a feljutást. Egy óra körül értük el a csúcsot. Itt gázálarcot is fel kellett tennünk a vulkánból előtörő gázok miatt. Az enyém nem is zárt jól (ezt persze nem próbáltuk fel előző nap), a kezemmel kellett az arcomra szorítani, úgyhogy akaratlanul is szembesültem a gázok hatásával. A kráter alján sok-sok méter mélyen ott izzott a láva, és a vulkán időnként "köpött" apró lávaszökőkutakat. Azt hiszem, mi voltunk a második csapat, aki felért. Nem mindenki ért fel, és akik felértek, azok sem mind láthatták a lávát a begyűlő felhők vagy füst miatt. A gázok miatt a kráter szélén csak 10-15 percet lehet tölteni, így hamarosan el kellett indulni lefelé. Délután háromkor visszaértünk a terepjárónkhoz, és visszazötyögtünk a városba.

img_20170503_120020.jpg

img_20170503_115809.jpg

Fentről egyébként látszik a Llaima kettős krátere, ami a környéken a legaktívabb és legveszélyesebb vulkán, valamint látszik a Lanín impozáns kúpja, ami a maga 3776 méterével a legmagasabb errefelé. Pucón felé visszatekintve látszik a régi kráter maradványa, ami leginkább egy félkör mentén kanyarodó kis hegységre hasonlít.

A következő napot valami könnyedebb elfoglaltsággal akartam elütni, amire tökéletesnek látszott egy kis rafting. Ennek megvolt az az óriási előnye, hogy reggel lehetett akármeddig aludni. Délután a mikrobusz ott várt az ügynökség előtt. Elvittek minket a neoprénért és egyéb felszerelésért, na és persze egy utánfutón vittük magunkkal a raftot is. Mivel a csapatból valami csoda folytán még senki sem próbálta a raftingot korábban, egy kis oktatással kezdtünk, milyen parancsokat adhat a kormányos, aki a túravezető volt, és hogy ilyenkor mit kell csinálni. Az első zúgó könnyebb volt, tökéletes bemelegítésre. Volt még egy pár, aztán újabb parancsot tanultunk. Egy olyan zúgó jött, aminél könnyen a vízben lehet végezni, ha nem csináljuk pontosan vagy elkésünk. Először csónak közepére kellett ugrani, aztán volt egy rész, amikor a bal oldalnak jobbra kellett ugrani, hogy elkerüljük a borulást. Ügyesek voltunk, az egész utat megúsztuk borulás nélkül. Egy izgalmat tartogattak még számunkra. Volt egy kisebb vízesés, amin nyilván nem jöhettünk le. Ki kellett szállni, és gyalogolni egy kicsit. A gyaloglás után a szikla tetejéről lehetett beugrani a habokba. Mivel Bernie, az ausztrál öregúr gondolkodás nélkül ugrott elsőként, majd sorban követte mindenki, ciki lett volna nem ugrani. Mit mondjak, a víz nem volt meleg.

img_2230.JPG

Mivel nagyon rég ültem már biciklin, úgy gondoltam, épp itt az ideje. A harmadik itt töltött napra béreltem egy mountain bike-ot, és tekertem egy jót. Az út egy vízeséshez vezetett, majd tovább egy tóhoz. Az elején nagyon élveztem, a végén - mivel rég nem csináltam - már nem annyira. Talán meglepő, de a három nap közül ez volt a legfárasztóbb.

img_20170505_131718.jpg

Az itt töltött időt jó lett volna egy kis termálfürdőzéssel zárni. A vulkanikus vidéknek köszönhetően a környék tele van természetes hőforrásokkal, ahol fürdőket alakítottak ki. Ahogy az elején írtam, ezekhez szerveznek utakat. Sajnos már megvolt a jegy a következő buszra, amikor kaptam a tippet, hogy ide szervezett kereteken kívül is el lehet jutni. Mivel egyik hőforrás sincs közel, és elég kevés időm lett volna, amit a vízben tölthetek (plusz az eső is egész nap szakadt), ezért ez most kimaradt.

img_20170506_173659.jpg

Ezzel egy időre a túrák és egyéb outdoor kalandok véget is érnek. Újból nagyvárosok felé veszem az irányt. Az új úticélok Valparaiso, Santiago, majd Mendoza, ahol a városnézés és egyéb kulturális programok várnak majd (pl. borozás).

[Miközben pedig ezt írom a Valparaisoba tartó éjszakai buszon, Kylie Minogue, Madonna, és a Roxette után most egy olyan megamix szórakoztat, amiben az imént a New Kids On The Block dallamai csendültek fel.]

Chiloé

Avagy Chile egy kicsit másképp

Ahogy említettem, változás állt be a tervemben. Rengeteget hallottam Chiloéről, és szinte mindenki el akart menni ide. Én is úgy döntöttem hát, hogy Argentína helyett itt folytatom az utam. Ez a dél-amerikai kontinenstől különálló szigetvilágot, valamint a legnagyobb szigetet is jelenti. Értelemszerűen csak vízi vagy légi úton közelíhető meg.

Húsvét vasárnapján hajnali hatkor indult a komp a Chiloé felé. Lett volna két nappal korábban is egy éjszakai járat, de direkt nappali járatra vettem jegyet, hogy láthassak is valamit. A nap csak nyolc után kelt fel, így egy keveset be tudtam pótolni az elmaradt alvásból. A napfelkelte még a fjordban ért minket azelőtt, hogy kifutottunk volna a nyílt vízre. Bár párszor még visszatértem a fedélzetre, ahhoz nem volt elég nagy szerencsém, hogy bálnákat is lássak (vagy nem voltam elég kitartó). A komp egy fél órával korábban érkezett meg Quellón-ba, így sikerült elkapni egy korábbi buszt a sziget "fővárosa", Castro felé. Az elkövetkező néhány napra ez a város lett a főhadiszállásom.

img_20170418_121457.jpg

Másnap nem maradtam a városban, hanem korán reggel elutaztam a sziget nyugati oldalán lévő nemzeti parkig. Itt csak egy pár rövid ösvény található, amit egy nap alatt végig lehet járni (az egyetlen valamire valóhoz két nap kell, amihez már nem volt elég motivációm). Összefutottam viszont egy ausztrál nővel, aki javasolta, hogy menjünk még 13 km-t dél felé, ott van a Muelle de las Almas. Ezt a mólót a mapulche indiánok mitológiája ihlette. A halott lelkének ide kell eljutni, hogy innen Tempilcahue (Tempilkawe) hajóján elszállítsa a túlvilágra. Ez a hajós azonban nem dolgozik ingyen, és az a lélek, aki nem tudja megfizetni, örökké ezen a vidéken kell bolyongjon. Ezeknek az elveszett lelkeknek a hangját hallani az óceánból és a sziklák felől. (A történetnek több változata is létezik, érdemes elolvasni).

img_20170417_130917.jpg

Ugyan akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az, mivel elég időm volt, vele tartottam. Az ösvény emelkedni kezdett, és egy idő után nagyon szép kilátást biztosított a tengerre. Vagyis... a Csendes-óceánra! Itt láttam először a Csendes-óceánt.

A nemzeti parkban van pár rövid ösvény, amik közül az egyik homokdűnéken vezet keresztül, és levisz egészen a partig. Visszatérve természetesen ezt választottam. Ez egyfajta tanösvény volt inkább, és azt mutatta be, hogyan telepednek meg az egyre nagyobb növények a tengerparton. Magukból a dűnékből nem is lehetett már sokat látni. Viszont a végén ott volt az óceán. Lenyűgöző látvány volt! A teljes szélcsendben is hatalmas hullámok érték el a partot. Vajon milyen lehet, amikor fúj a szél? Azt hiszem, ettől rosszabb nevet nem is kaphatott volna.

img_20170417_163432.jpg

A sziget egyébként több dologról is híres, de a nemzeti park nem tartozik ezek közé. Az egyik a palafitos, vagyis a cölöpökre épült házak. A part felől nézve közönséges házaknak látszanak, csak a víz felől látható, hogy valójában cölöpökön állnak. Castroban több helyen is vannak ilyenek. Ezek közül nekem csak két csoport tűnt autentikusnak, a harmadikban pedig minden ház vadonatújnak látszott. Legtöbbjükben valamilyen hotel vagy egyéb szállás vagy étterem üzemelt, az egyik pedig egy edzőterem volt.

img_20170418_174439.jpg

A másik, ami a cölöpökre épített házaknál sokkal fontosabb, az a sziget középső keleti részén mindenfelé elszórtan található több, mint 150 templom és kápolna, amelyek közül 16 az UNESCO világörökség része. A különlegességük, hogy nem a spanyol építészeti stílusban épültek, hanem a szigetre jellemző chilote stílusban. Ezt azt jelenti, hogy kizárólag fa felhasználásával készültek, egyetlen szeget sem használtak fel az építésükhöz. A Castroban töltött három napból jelentős időt fordítottam a legközelebbi négy meglátogatására.

img_20170418_115952.jpg

img_20170417_085610.jpg

A legnagyobb talán nem véletlenül Castroban található. Itt akartam kezdeni, de mivel ez akkor épp zárva volt, gyorsan úgy döntöttem, hogy elmegyek a közeli Chonchi-ba, és azzal a templommal kezdek. A templom nem okozott csalódást. Érdekes volt, hogy a kialakítása olyan volt, mint egy átlagos templomnak bárhol máshol, de a padlótól a mennyezetig tényleg minden fából volt. Miután ezzel végeztem, megnéztem visszatértem Castro-ba. A két templom között elég sok különbség van, mindegyiknél más színeket alkalmaztak, és kicsit más a dizájn is, így egyáltalán nem volt egyhangú a dolog.

img_20170418_163812.jpg

Másnapra az észak felé található Dalcahue és a mellette lévő Quinchao-szigeten található Achao volt a terv. Itt azonban kényszerpihenőt kellett tartsak, mert aznap népszámlálás volt Chilében. Az utolsó étteremig bezárólag minden zárva volt, ide értve még a templomokat is. Erre a napra terveztem azt is, hogy eredeti curanto-t eszem a dalcahue-i ételpiacon. Helyette még egy rendes ebéd is lehetetlen küldetéssé vált. A hostelben viszont kaptam egy tippet, hogy a tengerparti halpiacon még ilyenkor is lehet kapni halból és tenger gyümölcseiből készült ételeket. Az aznapi - meglehetősen későn elfogyasztott - ebédem végül egy lazacból és egy kagylóból készült ceviche lett. Aki ismer, az tudja, hogy a tengeri herkentyűknek nem vagyok nagy rajongója, de ha már egyszer itt vagyok, akkor csak ki kell próbálni mindent. Na jó, majdnem mindent. A kagylókat még bevállaltam, de a tengeri sünből készül elfogyasztására már nem mertem vállalkozni. Közben a tengerparton úszkáló oroszlánfókákat is megtaláltam. Nem sok mindent csináltak, csak úszkáltak fel-le, meg lemerültek és újra felbukkantak, viszont gondoskodtak az ebédemhez járó megfelelő szórakoztatásról.

img_20170419_154850.jpg

A következő napon újra megpróbálkoztam a Dalcahue-Achao párossal, és ezúttal sikerrel is jártam. Az Achaoban található templom a legrégebbi a szigeteken, 1730-ban kezdték építeni. Ez látszott is rajra, valóban régebbinek tűnt, mint a többi. Meglepetésre a dalcahue-i ismét zárva volt, és később is zárva maradt, így ezt csak kívülről láttam, de úgy döntöttem, templomból ennyi is elég lesz.

img_20170420_115102.jpg

Nem hagytam ki viszont a curantot. Kicsit nehezítette a helyzetet, hogy a piac felé tartva megláttam egy kuchen feliratot is. A szigeten elég nagy volt a német befolyás, így lehetséges, hogy a tortáikat kuchen-nek hívják, ami németül pont ezt jelenti. Sok helyen viszont egyszerűen torta, mint nálunk, és azt nem is sikerült kideríteni, hogy mi a különbség a kettő között, már ha van egyáltalán. Mindkettőt sokféle ízben is láttam, volt többek között gyümölcsös, mandulás és csokis. Amit még a kuchenről tudni kell, hogy embertelen méretű szeletekben árulják (egy olyan arányosan felnagyított tortaszeletet kell elképzelni, aminek a széles része 8-10 cm).

img_20170420_150923.jpg

Nos, egy ilyennek a hasamban indultam el curanto-zni. Ez egy csak Chiloéra jellemző étel, amit hagyományosan a földbe ásott gödörben főztek. Az éttermekben természetesen már nem így készül, de állítólag lehet olyan helyet találni, ahol az igazi curantot árulják. Ebben egyébként két-három kagylóféle kerül hússal és némi krumplival. Az enyémben egy csirkecomb volt, aztán a kagylók alatt felfedeztem még valamilyen vörös húst és egy kolbászt is, mindegyik megsütve. A krumpli szintén csak chiloé-i fajta, és volt még két milcao, ami többféle módon elkészíthető krumplipogácsa. Aztán még ezekbe töltve is találtam húst, és az egyikbe halat is kevertek, ettől szürkés színt is kapott. Ehhez az egészhez kaptam még egy bögrében levest, ami hozzá kellett kortyolgatni. Ezzel kellett megbirkózzak a kuchen után.

img_20170420_141913.jpg

Az egyik nap vettem egy ismeretlen gyümölcsöt is. Az eladó néni azt mondta, hogy édes, úgyhogy rögtön kettőt is vettem. Később többet is láttam, és kiderítettem, hogy pepino dulce a neve, azaz édes uborka. Az íze leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított, amit én úgy sem annyira szeretek, amikor nem romlott, ezért a másodikat inkább el is ajándékoztam a hostelben.

Volt még egy hely, ahova el akartam menni, ez pedig a sziget északi végében lévő Ancud. Itt két dolgot lett volna érdemes csinálni. Az egyik a bálnales lett volna, de azt mondták, mostanában nem láttak a közelben, és az idő is túl szeles a nyílt vízen. A másik egy elsüllyedt erdőben lévő kajakozás lett volna, amire jelentkeztem, de én voltam az egyetlen, így ez sem indult (a szezonon kívüli utazás hátrányai). Ancudból így két pihenéssel eltöltött nap lett. Megnéztem a várost, ami egyébként elég hangulatos, múzeumba mentem, és az itteni piacra többször is benéztem. Van egy nagyon szép strandja is, ahol éppen most kezdett érni a szeder. Ide mindkét nap lementem egy kicsit csemegézni.

img_20170421_163127.jpg

Ezután folytattam utamat észak felé, és Ancuddal együtt Chiloétől is búcsút vettem.

Második sebesség: Carretera Austral

El Chaltén után nagyon sokan közvetlenül Bariloche felé vették az irányt. Ez a város a következő népszerű célpont, nagyjából annyira népszerű, mint El Calafaté. Bár Bariloche-ba egy könnyed 24 órás buszúttal nagyon egyszerűen el lehet jutni, én nem akartam ezt ennyire elsietni. Tudtam, hogy Patagónia chilei részén még szép dolgok várnak rám, de azt nem gondoltam, hogy kivételes kalandok is. Eddig eléggé biztonságosra vettem az utazást. Kevés kivételtől eltekintve mindig megvolt a buszjegyem a következő állomásig, és szállás is le volt foglalva, az útnak ezen része viszont más tartogatott számomra. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

img_20170404_135815.jpg

Los Antiguosig vettem jegyet, ami félúton van Bariloche felé, a General Carrera-tó partján (amit a változatosság kedvéért Argentínában Buenos Aires-tónak hívnak). A határon itt lehet átkelni Chile Chico felé. Ismét éjszakai busszal mentem, ami elég korán ért oda. Egy kicsit még várni is kellett a határátkelő reggel nyolcas nyitásáig. Igen, a határátkelőnek van nyitvatartási ideje. Közben volt időnk a napfelkeltét csodálni Argentína felől. A buszon elég szép társaság gyűlt össze, akik szintén Chile felé tartottak. Többen stoppolni szerettek volna, de szinte alig volt forgalom. Egy páran gyalog indultunk el Chile felé a senki földjén (a kilépő pecsét már megvolt az útlevélben, de belépő még nem). Körülbelül egy óra gyaloglás után értük el a chilei határátkelőt. Egy-két autón kívül többel továbbra sem találkoztunk. Jól tudhatta ezt a chilei mikrobusz vezetője is, aki a határon várt minket. Mivel más lehetőségünk nem nagyon lett volna, és sikerült egy elfogadható árban megegyezni, ő vitt tovább minket a tó túlpartján fekvő Puerto Rio Tranquilo felé. A tó elég nagy, talán a harmadik legnagyobb errefelé, és a mellette lévő útról csodálatos kilátás tárulkozott elénk. A mikrobusz és a kis társaság előnye volt, hogy menetrend híján többször is megállhattunk pihenni vagy fényképezni.

img_20170404_111540.jpg

A tó nyugati végén beletorkollott a Carretera Australba (déli országút), de az út melletti táblán kívül ezt semmi másból nem vettük volna észre. Az út végig murvás volt. A Carretera Austral Chilében pont olyan hírű, mint Argentínában az RN40-es főút, vagy egyszerűen csak a La Cuarenta. Mindkét útról közismert, hogy helyenként még mindig nincs leaszfaltozva, és igen gyér a forgalom. Élőben megtapasztalva ezt a mikrobusz most még jobb döntésnek tűnt, mint az elején.

img_20170404_111137.jpg

A buszon összeállt egy hét főből álló nemzetközi csapat ír, kanadai, francia, török, mexikói és magyar résztvevőkkel. Úgy alakult, hogy a következő napokban többé-kevésbé együtt mozogtunk. Nekem ez különösen jó volt, mert a reggeliről és a vacsoráról a csapat női tagjai gondoskodtak.

Capillas de Mármol

Rio Tranquilo egyetlen nevezetessége a közelében található márvány barlangok. A parton egymás mellett állnak a motorcsónakos és kajakos kirándulásokat kínáló vállalkozások. Ezeket szépen végigjártuk, aztán mire eldöntöttük, melyik opciót válasszuk, a kiválasztott ember megegyezett valaki mással. Úgy tűnt, hogy elege lett a velünk való egyezkedésből. Másnap reggel viharos szél fújt, így hallgatólagos megegyezéssel senki sem mozdult az ágyban. Később mégis kikászálódtunk, és bár kajakozni ilyen szélben lehetetlen lett volna, volt valaki, aki vállalt egy csónakos utat. A barlangok érdekes színeket és formákat mutattak, a visszaút a hullámzó tavon pedig a kalandot adta hozzá.

img_20170405_111512.jpg

A település nevezetességeihez annyit tennék még hozzá, hogy nincs bank, sem ATM, és állítólag van internet, de ott-tartózkodásom alatt egyszer sem láttam működni. Néhány helyen lehet kártyával fizetni, már ha éppen működik. Esetemben a boltban nem működött. Az anyagiak kezdtek égető problémává válni, és nem csak nekem. Részben ebből az okból kifolyólag a csapat kicsit szétszakadt. Nekem annyi pénzem volt még, hogy a következő nagyvárosig, Coyhaique-ig tudjak buszjegyet venni. Én ekkor még ezt a biztos opciót választottam.

Villa Cerro Castillo

Amikor Coyhaique-ban bejelentkeztem a kiválasztott hostelben, két ismerős arc bámult rám csodálkozva a szobából. Az egyik francia és a török lány szintén ezt a hostelt választották. Másnap azzal ébresztettek, hogy mennek visszafelé autóstoppal. Nekem hirtelen el kellett dönteni, hogy folytatom az utam az eredeti terv szerint, de egyedül, vagy velük tartok az ellenkező irányban. Mivel az eredeti tervemhez képest már így is jelentős lemaradást sikerült felhalmozni, nem volt könnyű, de végül az utóbbi mellett döntöttem.

img_20170407_163854.jpg

Villa Cerro Castilloban éppen ekkor rendezték meg a Mammut RocFest sziklamászó fesztivált. Mi az első nap estéjén érkeztünk. Pont annyi időnk volt, hogy vacsora után odaérjünk a filmvetítésre. Ez az ilyen vetítések szokásos menetrendjét követte. Egy-két rövidfilm után a fő műsorszám David Lama Cerro Torre-mászása volt. A filmben szereplő csupa ismerős helyszín különös filmélményt nyújtott nekem. Ha másért nem, már önmagában ezért érdemes volt visszajönni ide.

img_20170407_232739.jpg

Errefelé egymást érik a nemzeti parkok. Természetesen a falu mellett is van egy, ahová a következő napon egy elég hosszú túrára indultunk a faluval azonos nevű hegy körül. Előző nap esett a hó, ami aznap viszont olvadt, eléggé kellemetlenné téve a túra végét. Még sok volt hátra a kiszemelt lagúnáig, ezért inkább visszafordultunk. Már sík talajra értünk, amikor a lemenő nap gyönyörű színesre festette a hegyek feletti felhőket. Viszont kezdett ránk sötétedni, de szerencsénk volt. Egy arra járó amerikai stílusú kisteherautó (magyarul pick up truck, sok ilyen van errefelé) felvett minket és visszavitt a faluba. Ez pont időben volt ahhoz, hogy még odaérjünk a barbecue végére. Elég nagy szelet húsokat sikerült még hasítani a végéből.

img_20170408_190955.jpg

A következő napon kimentünk a sziklákhoz. Egy kis kérdezősködés után sikerült mászócuccot is kölcsönkérni és mászni egyet, majd némi várakozás után még egyet. A hosszú kihagyáshoz képest elég jól ment. Én nem vártam meg az esemény végét, hanem elindultam "hazafelé". Nem akartam megvárni, hogy sötétben kelljen visszastoppolni Coyhaique-ba. Ismét elég nagy szerencsém volt, még ki sem értem a főútra, amikor egy szintén a RocFestről hazafelé tartó autó felvett. Két helyi nő és egy francia lány ült az autóban. Itt volt lehetőségem gyakorolni egy kicsit a spanyolt. A francia lány segített angolul, ha valahol elakadtam.

Az elmúlt napok után pihenésre és internetre volt szükségem. Átköltöztem egy másik hostelbe, ahol volt rendesen működő wifi és kényelmes közösségi tér a semmittevésre. Át kellett gondolnom a továbbiakat. Igazából még csak most következett a Queulat Nemzeti Park, amiért valójában ide utaztam, és abban biztos voltam, hogy oda elmegyek, de az azt követő rész bizonytalanná vált. Szinte mindenki Chiloé felé akarta venni az irányt. "Újratervezés." Egy nap kutatás és blogolvasás után úgy döntöttem, Chilében folytatom tovább.

img_20170411_113019.jpg

A Queulat Nemzeti Park

A Queulat két apró település, Puyuhuapi és Puerto Cisnes között található. Másnap délután felszálltam hát a Puyuhuapi-ba tartó buszra, és estére ott is voltam. A haladást egy kicsit nehezítette, hogy a Carretera Austral ezen szakaszát épp most aszfaltozzák, így sok helyen részben, bizonyos időben teljesen le volt zárva.

A Ventisquero-függőgleccser

A nemzeti park nevezetességei elég nehezen megközelíthetők, a két település közül egyikhez sincsenek közel. Másnap reggel egy alaszkai srác társaságában felszálltam az északi részhez tartó mikrobuszra. Itt található a Ventisquero-függőgleccser. A négy ösvény közül háromról a gleccsert lehet megnézni különböző szögből és távolságból. Mivel a leghosszabb is csak 3,3 km, egy nap alatt bejárható az egész. Ezen kívül lehetőség van még egy félórás csónakos kirándulásra a gleccser alatti gleccsertavon. Erre is maradt még időnk, így a parknak ez a része kipipálható.

img_20170412_114035.jpg

A hazajutásnál az útlezárás a hasznunkra volt. A várakozó kocsisorban csak el kell kezdeni kérdezősködni, hogy ki visz el a faluig. Engem rögtön az első srác fel is vett, így azonban túl egyszerű lett volna. Hamarosan ismét megállították a sort, és egy útépítéshez tartozó nő közölte, hogy kőomlás volt. Másfél órába telt, mire ezt eltakarították és továbbengedtek. Odaérve láthattuk, hogy elég méretes sziklák hevertek mindenfelé, és sajnos szemben egy mentő is jött.

img_20170412_145143.jpg

Az Elvarázsolt Erdő

Másnap a Puerto Cisneshez közelebbi látnivalót, a Bosque Encantado-t (Elvarázsolt Erdő, Enchanted Forest) vettem célba. Úgy gondoltam, hogy innen már nem megyek vissza, hanem egyenesen tovább, és Cisnesben töltöm az éjszakát, ezért mindkét hátizsák nálam volt. Reggel ismét szerencsém volt. Míg az alaszkai srác úgy egy órája várt már sikertelenül az ellenkező irányban, engem öt perc múlva felvett egy úriember. Puerto Cisnesbe tartott, így egyből lemehettem volna oda, de a plusz egy napot inkább pihenéssel akartam tölteni.

img_20170413_113251.jpg

A gleccser nem volt valami nagy élmény, viszont az elvarázsolt erdő tényleg mesébe illő volt, rögtön amint beléptem. A fákat benőtte a moha vagy inkább egy csomó másféle növény. Megtapintva lehetett érezni, milyen vastag ez a takaró. Ezekből a napfény hatására szállt fel a pára, amivel a napfény szép játékot játszott. Ugyanezt játszotta a fák ágai között átbújva is.

img_20170413_125908.jpg

Az út végül a Laguna Los Gnomos-nál, azaz a Gnómok tavánál ért véget. Ez nagyon szép zöldes színű volt. (És mellesleg volt ott még egy gleccser, ami a tavat táplálta.)

img_20170413_142930.jpg

A Queulat Nemzeti Park sajátos mikroklímával rendelkezik. Évente akár 4000 mm csapadék is hullhat, ami nem kevés. Ennek eredményeként itt egy mérsékelt övi esőerdő jött létre. Ennek köszönhető a sűrű növényzet és a különös látvány.

A Puerto Cisnesbe való eljutás már nem volt ilyen egyszerű. Ismét az útzárra játszottam, de valahogy most nem működött. Két óra várakozás után úgy döntöttem, több esélyem van, ha elgyaloglok 5 km-t a Coyhaique-Puerto Cisnes elágazásig (ugye emlékszünk még a két hátizsákra?). Szerencsére az út végig lefelé tartott, és gyorsan haladtam. Az elágazásnál pont sikerült leinteni egy autót, és innen már könnyen ment. A sofőrrel a még mindig gyenge spanyolommal viszonylag jól el tudtunk beszélgetni.

Volt még két napom a következő továbbutazásig. Ezt ismét pihenéssel és semmittevéssel töltöttem el. Puerto Cisnes erre egyébként kiválóan alkalmas. Csendes kisváros, ami a Puyuhuapi-csatornában bújik meg.

 

A Carretera Austral nem cáfolt rá hírnevére. Tartogatott egy-két meglepetést rövid kapcsolatunk során. Nem kizárt, hogy egy rövid időre lesz még hozzá szerencsém.

Gleccserek földjén

img_20170324_175257.jpg

El Calafaté

A Chilébe tett rövid kis kitérő után visszatértem Argentínába, egy határhoz közeli kisvárosba, El Calafaté-ba. Tudtam, hogy ez a hely nagyon "turistás" lesz, ennek ellenére kellemes meglepetés ért. A város főutcája nagyon hangulatos. Természetesen mindkét oldal tele van éttermekkel és üzletekkel, a két oldalt pedig középen egy fasor választja el egymástól. Egyáltalán, az egész hely nagyon nyugodt, és az embert itt sem akarják állandóan elütni. Nem tudom, hogy ezt Chile közelsége okozza-e, de a többi argentin kisvárossal ellentétben itt kifejezett jól esik az embernek sétálgatni.

img_20170323_190423.jpg

Honnan a név? A calafaté egy tüskés cserje, és errefelé mindennapos látvány. Korábban is láttam már ilyet a Torres del Paine-ban, amikor a vizes sátrat akartam megszárítani rajta, de a tüskék miatt nem tűnt annyira jó ötletnek. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az calafaté. Sötétkék bogyós termése ehető, csinálnak belőle fagyit és kézműves csokit is.

A Perito Moreno gleccser

A fő attrakció a várostól 80 km-re található Perito Moreno gleccser, ami a Los Glaciares nemzeti parkban található található. Ennek a déli részénél fekszik El Calafaté. Mint a neve is mutatja, ez a park tele van gleccserekkel. Ezek közül nem a Perito Moreno a legnagyobb, de ez a legkönnyebben megközelíthető. Annál a szorosnál éri el a Lago Argentino vizét, ami összekapcsolja ezt a hatalmas tavat a Roca-tóval. Néhány évente, hidegebb telek esetén a gleccser teljesen lezárja ezt a keskeny átjárót, és a víz nem tud lefolyni a Roca-tóból. Amikor aztán a jég nem bírja a rá nehezedő víz súlyát, szépen átszakad.

Akkora szerencsém nem volt, hogy pont egy ilyenben legyen részem, de a gleccser így is lenyűgöző. Ahol eléri a vizet, 3,4 km széles, de mivel a jégfal körívben éri el a vizet, annak hossza az 5 km-t is eléri. Ezt az egészet lehet a szemközti partra épített fémpallókon körbejárni és várni, hogy a jégtömbök leszakadjanak. Ennek a hangját már azelőtt lehet hallani, mielőtt az ember megláthatná. Nem tudom, hogy pontosan milyen hangja lehet egy puskának, de a leváló jégdarabok hasonló hangot adhatnak ki. Hallani, hogy az egész gleccser szinte él. Szembe kerülve vele világossá vált, hogy ezek a hangok nem csak kívülről jönnek, hanem a jég belsejéből is. Nyilván ott is folyamatos a mozgás és a törések.

img_20170324_154058.jpg

Napos vagy melegebb időben a gleccser valószínűleg valamivel aktívabb lehet, ám két nagy jégtömb leszakadását így is sikerült elkapni. A többi csak apró "morzsa" volt. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen morzsa valójában mekkora lehet. A gleccser 70 méteres jégfalához képest semminek tűnnek, ám amikor egy-egy ilyen morzsa eléri a vizet, az is elég nagy zajt csap.

Az egész jégfalat köríves alakja miatt sehonnan nem lehet egyszerre belátni. Így történhetett az, hogy a legnagyobb jégtömb leszakadását nem láttam, mert takarásban volt. Láttam viszont a szétcsapódó vizet, ami a jégfal magasságának legalább a felét elérte, ha nem többet, és körülbelül ugyanilyen messzire el is jutott. Ezután lassan el kellett indulnom vissza a buszhoz, így több produkciót már nem tudtam megvárni.

Természetesen több gleccser is található itt, mint az Upsala vagy a Spegazzini, de ezek csak egész napos úttal, busszal és hajóval érhetők el (és az áruk is ennek megfelelő).

Ki volt Perito Moreno? Francisco Moreno patagónai felfedező és természettudós volt. Ő alapította meg a Buenos Aires tartományban található Museo de la Plata-t, ami az első olyan múzeum, ami elfogadta Darwin evolúció-elméletét. Morenot földmérési és térképészeti tudása miatt általában csak szakértőként (perito) emlegetik. Az argentinok egyébként szeretnek mindent elnevezni híres polgáraikról, például minden városban van San Martin tér vagy sugárút. Perito Morenoról a gleccseren kívül neveztek el nemzeti parkot is, aminek természetesen semmi köze ehhez a gleccserhez, valamint egy várost is.

El Calafatéban maradtam még egy napot. Reggel megnéztem a Lago Argentino melletti lagúnát, ahol számtalan énekes, vízi- és ragadozó madár él, de én leginkább a flamingók miatt mentem. Ezek ott is voltak, ám a Lago Argentino az évnek ebben a szakaszában elönti a területet, elzárva ezzel a flamingókhoz vezető utat, így csak viszonylag távolról láthattam őket. Túlságosan nem zavart, erre később még többször is lesz lehetőségem.

img_20170325_114112.jpg

A napot a közeli történeti múzeumban fejeztem be. Ez három korszakot emel ki, a dinoszauruszok korát, az ember betelepedését Patagóniába, és a fehér ember megérkezését és annak az őslakosokra gyakorolt hatását.

El Chaltén

A Parque Nacional Los Glaciares elég nagy területet foglal el. Míg El Calafaté a déli végében található, addig a tőle bő 200 km-re északra található El Chaltén számít a park északi kapujának. Már maga a város is a nemzeti parkban található. A busz megérkezés előtt tett is egy tízperces kitérőt parkőrök helyi állomásához, ahol gyors tájékoztatáson kellett átesni.

img_20170331_174326.jpg

Az érkezésem utáni napon rögtön újabb nagy túra következett. El Calafatéban ismertem meg Sean-t, aki a Vuelta al Huemul kört tervezgette. Társat keresett maga mellé, hogy ne menjen egyedül. Némi gondolkodás és szervezés után úgy döntöttem, hogy vele tartok. A túra regisztrációhoz kötött, és indulás előtt a parkőrök ellenőrzik a szükséges felszerelés meglétét. Visszatérés után szintén le kell jelentkezni. Ennek elmulasztása esetén a parkőrök keresést indítanak az "elveszett" személyek után. Csak tapasztalt túrázóknak ajánlott, és a beülő, karabinerek és egyéb eszközök használata alapvető.

img_20170323_195530.jpg

Ennek a túrának a nevezetessége, hogy eléri az Hielo Sur-t, a déli patagóniai jégmezőt. Ez az alaszkai után a második legnagyobb (nem sarkvidéki) jégmező, és az űrből is látható. A nemzeti parkban ebből a jégmezőből indul minden gleccser, a fenti Perito Moreno-t is beleértve. Az Huemul-körről az Hielo Surnak csak egy apró szeletét lehet látni, a többit hegyek takarják el a kíváncsi szemek elől, azonban ez az apró szelet is óriási. A jégmező teljes mérete szinte felfoghatatlan.

img_20170328_183632.jpg

img_20170328_183653.jpg

A túra harmadik napja a jégmező mellett indul, majd eléri az itteni legnagyobb gleccsert, a Viedmát. Ennek végében található a Lago Viedma, ami alakjában és méretében nagyon hasonló a Lago Argentinohoz (gondolom, mindkettőt gleccserek vájták ki). Ezen a napon az útvonal végig a Viedma mellett halad, gyönyörű kilátást biztosítva, majd egy igen meredek ereszkedés után a tóparton ér véget. Az utolsó - egyébként elég unalmas - napot egy acélsodrony-hídon való átkelés teszi szórakoztatóbbá (csakúgy, mint a második nap reggelét). A beülőhasználat ezekhez az átkelésekhez szükséges. A második nap érdekesebb része az, amikor egy gleccseren kell sétálni, mert ez és a baloldali kőomlásos hegyoldal közül az előbbi a biztonságosabb.

img_20170329_171510.jpg

A Fitz Roy és a Cerro Torre

Valamiért El Chaltén mégsem erről a jégmezőről híres. Itt található a két ikonikus hegy, a Cerro Fitz Roy és a Cerro Torre. Ezek a hegyek hegymászókörökben arról ismertek, hogy bár egyikük sem kifejezetten magas (a Fitz Roy 3405 m), megmászásuk komoly technikai tudást és felkészültséget igényel. Egyes vélemények szerint nehezebb, mint a Himalája nyolcezresei.

A jó hír viszont, hogy a mellettük található tengerszemek egynapos túrák keretében elérhetőek, és megint csak azt mondhatom, gyönyörű látványt nyújtanak. Egy pihenőnap után természetesen mindkettőt végigjártam. A reggeli 2,7 fok elég érzékenyen érintett, de a Fitz Roy mellett található Laguna de los Tres tengerszem partján, napozás közben elfogyasztott ebéd hihetetlen érzés volt.

img_20170401_135716.jpg

A Fitz Royról annyit érdemes még tudni,  hogy a város annak eredeti tehuelche indián nevéről kapta a nevét, ami pedig "füstölgő hegy"-et jelent. Ez azért van, mert a csúcs körül teljesen tiszta időben is kialakulhatnak felhők, ezt a jelenséget sikerült is megfigyelni. Aztán jött Perito Moreno úr, és a hegyet átkeresztelte a Beagle kapitánya után Fitz Royra.

Az utolsó itteni túranapomon a Laguna Torre volt a cél. Nekem a kettő közül a Fitz Roy sokkal jobban tetszett. Ha valaki a kettő között kell válasszon, nem kérdés, hogy a Laguna de los Tres legyen a cél.

img_20170402_150734.jpg

A túrák megkoronázásaként El Chaltén volt az első hely, ahol megkóstoltam, milyen is lehet a híres argentin steak. Itt Argentínában hagyománya van a steaknek. Van olyan hely, ahol az egész bárányt vagy marhát egy fémkeretre feszítik, és a kirakatban látható, ahogy a tűz fölött sül. Beültem egy parillázó helyre, ahol emberünk ugyan beszélt valamennyit angolul, de a "well done"-t valahogy nem akarta megérteni, így abban maradtunk, hogy legyen medium. Korábban sosem ettem még közepesen átsült steaket, úgyhogy önmagában ez is egyfajta élmény volt, mégpedig elég kellemes élmény.

Az első látogatás Chilében

A Torres del Paine Nemzeti Park

Puerto Natales

Ushuaia után ismét egész napos buszozás várt rám, reggel ötórás indulással és két átszállással, közben pedig egy chilei határátkeléssel. A határon mindkét oldalon van ellenőrzés, mint általában mindenhol, ám itt a két oldal közötti senki földjén is elég sokat kellett buszozni. A chileiek elég szigorúak az országba bevihető dolgokat illetően. Nem lehet bevinni például friss gyümölcsöt sem. Mivel a határt hamarabb értük el, mint vártam, ezt az én esetemben egy banán, egy alma és egy barack is bánta, amit igen nagy erőfeszítések árán szereztem be előző este. A két megmaradt szendvicsemet sikerült átvinni. A második átszállás már Chilében történt, Punta Arenasban, végül éjfél előtt valamivel megérkeztem Puerto Natalesbe. A hostelben már mindenki aludt, így én is csak beestem az ágyba.

img_20170316_141327.jpg

Puerto Natales minden bizonnyal hostelekből és éttermekből épült fel, aztán ezeket követhették az outdoor boltok és a túraszervező ügynökségek. Később persze lett itt supermercado és bank is. Bár jellegében hasonló Ushuaiához, attól nekem sokkal hangulatosabb volt. Kétszintesnél magasabb épületet nem láttam, az utcák szélesebbek, a jelzőlámpák érhetőbbek, és ahol nincs, ott sem akar az éppen arra járó sofőr átgázolni az emberen, hanem udvariasan megáll, átenged, és közben még mosolyog is. Egyszóval, nagyon nyugodt hely ez, ideális a semmittevésre (a nemzeti parkon kívül tudtommal úgysen nagyon találni mást a környéken).

img_20170316_142315.jpg

Torres del Paine

A nemzeti parkban lehet tenni egynapos túrákat is, de van a két nagy klasszikusnak számító túraútvonal, az O és a W. Az O tíz napot igényel, és magában foglalja a W-t is. Ezt én túl nagy falatnak tartottam, már csak azért is, mert a szállásokat előre le kellett volna foglalni, erről pedig semmit nem tudtam. Ennek megfelelően a következő napot a Torres del Paine túra szervezésével töltöttem, és próbáltam szállást szerezni.

Szerencsésen a hivatalos szerven, a Conaf-on kívül még két másik kereskedelmi ügynökség kezeli a parkban található kempingeket és menedékházakat. Így volt, ahova kétszer is kellett mennem, először a szabad helyeket kideríteni, utána foglalni. A W két végébe sikerült is, viszont a közepén minden hely tíz napra előre betelt. Ennyit nyilván nem tudtam volna várni, ezért anélkül vágtam neki. Ebben segített, hogy nem az enyém volt az első ilyen eset, és az embert nem küldik el, bele az éjszakába. [Sötétben a park - egyébként eléggé szigorú - szabályzata szerint nem lehet túrázni. Ennek egyik oka lehet, hogy errefelé pumák is élnek.] Az indulásig volt még egy napom. Erre a napra semmit nem akartam hagyni a fent említett semmittevésen kívül. Még aznap végigszaladtam a kölcsönzőkön is, természetesen úgy volt a legolcsóbb, ha a szükséges dolgokat is három helyről szereztem be.

A W

Két nappal később csapatosan álltunk a buszállomáson. A parkba való bejutás elég körülményes volt. A bejáratnál le kellett szállni, regisztrálni, pecsételtetni, és még egy kisfilmet is meg kellett nézni. Az egésszel egy óránál is több elment. Csak ezután lehetett visszaszállni a buszra vagy átszállni, attól függően, hogy ki milyen útvonalat választott magának. Én a W-t nyugatról kelet felé akartam bejárni, amihez a busz továbbvitt a parkban. Az út mellett sorban álltak a guanaco-k (a négy dél-amerikai tevefaj közül a második legnagyobb). Egyáltalán nem zavartatták magukat a busz miatt, sőt egyszer még lassítani is kellett, hogy az egyik átmehessen előttünk. A buszozás után még át kellett szállni egy katamaránra is, ami még távolabb vitt a park belsejébe. A 11 órást a beléptetési procedúra miatt csak futva értük el, ahol közölték, hogy már nem férünk fel. Szerencsére mentek még egy kört, így fél egy előtt elkezdhettük az első napi menetelést.

img_20170318_112027.jpg

img_20170318_122527.jpg

Az első napra csak a W bal oldali szára jutott, így ez viszonylag könnyebb nap volt. A négy napra való kaja azért húzta a vállamat rendesen. Ennek a szakasznak a látványossága a Grey gleccser volt, amit félúton a legmagasabb pontról lehetett megcsodálni.

img_20170319_100352.jpg

A kemping felett volt egy másik kilátópont is, ahonnan sokkal közelebbről lehetett megnézni a gleccsert. A második napot azzal indítottam, hogy hátizsák nélkül felszaladtam ide. Vizet is elég volt egy kilapítható kulcsban vinni, mert a parkban mindenhol iható a víz. Mit mondjak, nagyon megérte ez a rövid kitérő. Erre már azt mondom, hogy gleccser. Ezután az előző napi utat meg kellett tenni visszafelé, félútig elég nehéz emelkedővel, aztán ugyanannyit lefelé. Ezután még el kellett érnem a W közepét (ahol nem volt szállás). A Camp Italiano-t szemeltem ki magamnak, mert ez épp a következő szakasz, a Valle Francés (Francia-völgy) bejáratánál található.

A folyamatosan emelkedő út jutalma a Sköttsberg-tó látványa volt. Míg a lenti Pehoe-tó zöldes színben pompázott, ennek valószerűtlen acélkék színe volt. Ehhez adódott hozzá, hogy még nagyon jól látszottak a korábbi tűz pusztításának nyomai. Nem azt akarom mondani, hogy jó dolog ez a tűz, de a tájat mindenképpen érdekesebbé tette, és mivel a fehér fákon nem volt egyetlen levél sem, az egész tájat jobban be is lehetett látni. Az Italianohoz közel átértem az erdő épen maradt részére. A két rész közötti kontraszt eléggé szembeötlő volt.

A nemzeti parkban nagyon nagy figyelmet fordítanak a természet védelmére. Nem csak a víz tisztaságára ügyelnek, hanem a szemetet mindenkinek magával kell vinni, tüzet gyújtani börtönbüntetés és pénzbírság terhe mellett szigorúan tilos, az állatokat nem szabad etetni, hogy ne szokják meg az embert. Ez utóbbinak nem nagyon volt hatása. Minden állat nagyon közel engedi magához az embert, vagy éppenséggel közel jön. Például a rókák, amik közül az egyik előző este épp az én sátramat vizsgálta, és a fejlámpa fényére sem nagyon akart odébbállni. Reggel ketten is voltak, és a konyha melletti asztalokra is felmásztak. Az acélkék vízű tó mellett észre sem vettem az egyik ragadozó madarat addig, amíg el nem ijesztettem, de csak annyira vette a fáradtságot, hogy a következő fára átrepüljön, ami körülbelül öt méterrel lehetett távolabb. Máshol pedig az útszéli bokor volt tele papagájokkal. Ezeket észre sem vettem volna, ha nem csapnak olyan ricsajt, mert hajszálpontosan olyan zöld színűek voltak, mint a bokor, amin tanyáztak, csak a farkuknak volt egy kis vörös árnyalata. Akkor sem repültek el, amikor óvatosan elsétáltam mellettük.

img_20170319_165125.jpg

A harmadik nap elég húzósra sikerült. Valószínűleg a kapkodós tervezés miatt nem figyeltem oda eléggé erre a részre, de mindegy is volt, mert úgysem lett volna szállás. Ezen a napon egyben kellett megcsinálni a Valle Francés-t, utána pedig elmenni a következő kempingig, ahol már ismét biztos helyem volt. Az eső viszont egész éjjel esett, a sátor alja pedig nem volt vízálló. Reggel valahogy nem nagyon akarózott kimászni a sátorból. Öt helyett végül 5:45-kor keltem fel, és mire az elázott sátrat is összepakoltam nyolc óra lett.

img_20170320_115800.jpg

A Valle Francés oda-vissza 13 km, az elején és a végén elég meredek részekkel. Cserébe nagyszerű kilátást kapunk a szomszédos gleccserre, majd a vége felé egy nagy nyílt részen a környező hegyek tekintenek le ránk körös-körül. Ide egy kis vizen és kekszen kívül nem is vittem magammal semmit, hogy minél gyorsabban haladhassak. Az úton szinte senki nem volt. Egyetlen párt értem utol, amíg pihenőt tartottak, onnantól nagyjából együtt haladtunk.

img_20170320_101912.jpg

Az Italianoba délben értem vissza, és egy átöltözéssel kombinált gyors ebédet követően fél órával később indultam is tovább. Az út szinte végig egy újabb tó mellett vezetett, néha közvetlenül a víz mellett, ami teljesen tengerparti élmény volt, többnyire viszont magasan, jó kilátást biztosítva mindenfelé. Mivel rajtam kívül szinte senki nem indult ilyen későn, szinte senkit nem láttam. Időnként persze többen is jöttek az ellenkező irányból, de előbb-utóbb ők is elfogytak. Ezt a részt élveztem a legjobban.

img_20170320_140508.jpg

A kilátópontokon megálltam, és csak a csendre figyeltem. Hihetetlenül megnyugtató érzés volt. Ha még egyszer eljutok ide, biztos, hogy négy helyett öt napot szánok az útra (mint ahogy a legtöbben), hogy több időm legyen ezt a nyugalmat élvezni.

img_20170320_181020.jpg

img_20170320_182032.jpg

Végül az út lassan eltávolodott a tótól, a fákat pedig füves rész váltotta fel. Mi tagadás, ekkorra már eléggé fáradt voltam. Végre megláttam a házakat (a hotel), de tudtam, hogy ez csalóka, és még legalább egy óra gyaloglás vár rám. Amikor nagy nehezen végre odaértem, tábla jelezte, hogy a kempinghez tovább kell menni. Majd még kettő, aminek már kifejezetten nem örültem, de végül csak megérkeztem.

img_20170320_191324.jpg

Az utolsó nap ismét könnyebb volt. Ez a W jobb oldali szára, fel a Las Torres tengerszemhez és vissza. Ez egyban a W legmagasabb pontja is. Hátizsákot ezen a szakaszon sem kellett cipelni, de a négy nap eléggé éreztette magát a lábaimban. Alig vártam, hogy leérjek, aztán megjöjjön a shuttle, ami elvisz a nemzeti park kapujába, onnan pedig a rendes busz vissza Puerto Natalesbe. Természetesen az élmények bőven kárpótolnak a megpróbáltatásokért.

img_20170321_140711.jpg

img_20170321_144809.jpg

A világ végén

Ushuaiaba repülővel mentem. Ezt még januárban lefoglaltam, mivel ennyit még tudtam pontosan tervezni előre. Az út többi részében már sokkal több lesz az improvizáció.

Leszállás után szemerkélt az eső. Nagyon nem lepődtem meg, hiszen ez a világ legdélebben fekvő városa (Chilében van még egy kisebb település, ami délebbre esik), és már beköszöntött az ősz. A reptérről besétáltam a városba. Igen, sétáltam. A hostelem a központtól távolabb volt, viszont közelebb a reptérhez, a nemzeti parkhoz és a gleccserhez. A séta azért így is eltartott 40-50 percig, de közben többször megálltam fényképezni. Hol szemerkélő, hol szakadő esőben jártam utána, hogy mi merre található. Este a felhők szakadozni kezdtek, és ez bizakodásra adott okot a másnapot illetően.

Ushuaiaról az első benyomásom az volt, hogy ennek a városnak egyáltalán nem kellene itt lennie. Koszos kis kikötővárosnak tűnt, ami csak azért van itt, mert az Antarktisz innen közelíthető meg a legkönnyebben. Valahogy mégis, a helynek megvolt a maga varázsa. Az ember mégis csak itt sétál a világ végén, és ez egy nagyon bizsergető, ugyanakkor megnyutató érzés is volt. Igen, sikerült eljutni idáig.

img_20170312_125321.jpg

A város elején a szokásos "Bienvenido" tábla előtt találtam egy másik ütött-kopott táblát, ami büszkén hirdeti, hogy Ushuaia a Malvin-szigetek fővárosa. Ezek a szigetek ma Falkland-szigetek néven ismertek, és mind a mai napig brit fennhatóság alá tartoznak. Az argentinoknak viszont ez nincs ínyükre, szeretnék visszakapni a szigeteket. Igaz ugyan, hogy a szigeteken semmi nincs, de akkor is.

Parque Nacional Tierra del Fuego

A korábbi biztató jelek ellenére éjjel mégis megállás nélkül szakadt az eső, és reggel sem akarta abbahagyni. Később is keltem fel, mert már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán el tudok-e indulni a nemzeti parkba. Végül mégis az indulás mellett döntöttem, mert nem akartam napokat elvesztegetni itt. Kezdetben az idő egyáltalán nem akart javulni. Sőt, a szél inkább csak erősödött, míg annyira viharossá nem vált, hogy csak beledőlve tudtam gyalogolni. Mivel a park 8 km távolságra volt, majd a parkban még egyszer ennyi, a hostel tulajdonosának javaslatára elkezdtem stoppolni. A forgalom, nyilván a rossz idő miatt, nagyon gyér volt, és egy autó sem állt meg. Elkezdtem gyalogolni, a kocsikat továbbra is szem előtt tartva. Nem sokkal később fordult a szerencse. Egy buenos airesi család vett fel. Rodrigo, az édesanyja, Particia, és a pasija, Osvald. Bevittek egészen a park belsejébe, 3-4 órát spórolva meg nekem ezzel.

A parkban aztán végre az idő is jobbra fordult. Elállt az eső, és később többször még a nap is kisütött pár percre. Egész nap ez váltakozott a szemerkélő esővel. A part melletti ösvények felé indultam. Számomra ismeretlen fák és növények között vezetett az út. Kereszteztem jó néhány kisebb folyót és tavat, de amiért erre indultam, az nem ez volt, hanem a parkban lakó hódok. Több helyen is lehetett látni régi hódvárak maradványait, a tavakat, amiket csináltak, és egy helyen egy állítólagosan most is használt hódvárat. Ennek a környéke nagyon csendes volt, egyetlen hódot sem láttam, de a váron látszott két lyuk, ami talán szellőző lehetett (mivel a hódvár bejárata biztonságban, a víz alatt van).

img_20170313_124333.jpg

img_20170313_131752.jpg

Volt egy másik oka is annak, hogy ezt az utat választottam. Itt ér véget az RN3 főút, ami Buenos Airesből indul, és idáig egészen pontosan 3079 km-t tesz meg. Ezt egy szép nagy tábla is jelzi, hogy innen már nincs tovább. Ez itt, kérem szépen, a világ vége. Ettől lefelé indul az az ösvény, ami a most is használt hódvárhoz visz, de utána már csak lezárt terület található. Az a része a nemzeti parknak földi haladó által nem látogatható.

img_20170313_145130.jpg

Ezek után elindultam még északi irányban is egy nagyobb tó partján, de erre már nem sok időm maradt. Okosabb volt megfordulni és a kijárat felé venni az irányt. Ushuaia ezen a ponton 20 km távolságra került, amit nem volt kedvem gyalog megtenni. Volt még egy ösvény a tengerparton, ami a kijárat felé vezetett, de ezt már nem kockáztattam meg. Újra próbálkoztam a stoppolással, és ismét szerencsém volt. A megálló autóban ott vigyorgott rám Rogrigo, Particia és Osvald. Szinte a hostelem kapujában tettek ki.

Beagle-csatorna

Keddre az időjárás-előrejelzés szép időt igért. Ez ideális alkalom egy hajókirándulásra a Beagle-csatornán, és jelentkeztem is egyre. Várakozás közben kibe futottam bele? Igen, Rodrigo, Patricia es Osvald. A hajó végül 10 óra körül kifutott a nyílt vízre.

img_20170314_103316.jpg

Az első megállónk egy kormoránkolónia mellett volt. Megszokták már az ember és a hajók közelségét, és egyáltalán nem zavartatták magukat. A második megállónál ugyanez volt, csak nem madarak, hanem fókák voltak a fő attrakció. Nagy élmény volt vadon élő állatokat ilyen közelségből látni. Ezután elmentünk még több apró szigetecske mellett, és még egyszer megállunk fókákat nézni, de most egy másik fajt. Itt a szigeteken két fókafaj él. Az egyik égész évben itt él és vastag zsírréteggel rendelkezik, ezért csak egy réteg prémje van. A másik faj csak nyáron van itt, nincs olyan sok zsírja, emiatt szüksége van még egy réteg bundára. Ezeket a fókákat világosabb színűk alapján is meg lehet különböztetni a másiktól.

img_20170314_102926.jpg

img_20170314_110138.jpg

A fókák után következett a kötelező program, a legdélebbi világítótorony megtekintése. Az egyes szigetek közötti időt az idegenvezető srác rövid előadásokkal tette érdekessé. Megtudhattuk például, hogy Ushuaia az egyik itt élő indián törzs nyelvéből származik, és jelentése a nyugat kapuja. Az is megtudtuk, hogy az itt élő két indián törzs hogyan (nem) öltözködött. Az északabbra élő vándorló törzsek vastag prémekbe bugyolálták magukat, hogy megvédjék magukat a hideggel szembem. A délebbi kenus nemzetség tagjai viszont szinte semmilyen ruhát nem hordtak. Elsődleges élelmük a fóka volt, és anyagcseréjük olyan szinten alkalmazkodott a fókazsír feldolgozásához, hogy ebből állított elő minden szükséges energiát a hideg elviseléséhez.

img_20170314_120006.jpg

Utunk utolsó állomásaként megálltunk még egy sziget mellett, de most egy rövid séta erejéig ki is szálltunk. Itt elsősorban a növényvilág volt érdekes és maga a táj. Él itt egy nem tudom milyen növény, ami kívül elég kemény, meg lehet tapogatni, és egy év alatt mindössze egyetlen millimétert nő. Erre a növényre nagyon kellett vigyáznunk. A táj pedig gyönyörű volt. A szigetről be lehetett látni a chilei és az argentin oldalt is. Közben ragyogóan sütött a nap.

img_20170314_131421.jpg

Marial-gleccser

Ez a város felett található gleccser az egyik nagy látványosságnak számít errefelé. Szerintem pedig nevezzük inkább Martial-hófoltnak. Egy 7 km-es túra végén nem igazán találtam mást, csak némi olvadó jeget a sziklákon. Ezeken jól látszanak a párhuzamos vonalak, ahogy fénykorában a gleccser lemarta a sziklát, mára azonban már csak árnyéka önmagának. Lehet, hogy télen még a szebbik arcát mutatja, de sajnos már biztosan nem olyan, mint amilyen egykor lehetett.

img_20170314_174639.jpg

img_20170314_180243.jpg

 

Abba a két napba, amit én Ushuaiara szántam, ennyi fért bele. El lehetett volna még itt tölteni egy-két napot, de szerintem ez a két nap is elegendő volt.

Ismét Buenos Airesben

Útban Buenos Aires felé egész éjjel szakadt az eső. A busz reggel fél tízkor érkezett meg. Addigra szerencsére elállt, én pedig már ismerősként indultam vissza a San Telmo negyedbe, ahol a hostelt foglaltam. Ez alkalommal a negyed sokkal hangulatosanbb részében egy sokkal jobb szállást sikerült foglalni.

Bejelentkeztem, szusszantam egyet, aztán egy könnyű sétára indultam San Telmo eddig még fel nem fedezett részén. Kitűzött célom nem igazán volt, inkább csak a negyed főutcájának számító Defensa és a Plaza Dorrego környékét szerettem volna bejárni. (Ez az a tér, ahol esténként tangót szoktak táncolni, és a korábbi posztban már írtam róla.) Az látszik, hogy nagyok sok turista megfordul errefelé, ugyanis elég sok étterem és kávézó található errefelé. Volt egy konkrét látnivaló, amire viszont kíváncsi voltam. Ez a Casa Mínima, ami két itáliai stílusú ház közé ékelődik be, és mindössze két méter széles. Ez egy kétszintes épület, és van erkélye is. A Defensán tovább sétálva az egyik kapualj meglepetéssel szolgált. Bent egy elég nagy területen kizárólag régiségeket árulnak, egyfajta mini régiségpiac ez. Az "üzletek" egymástól ráccsal elválasztott kalitkák.

img_20170309_180028.jpg

La Boca

Másnapra társaságot kaptam egy nyugdíjas angol öregúr, Les személyében. Reggeli közben dőlt el, hogy velem szeretne tartani. Mint később kiderült, ennek az oka az volt, hogy elég felkészületlenül érkezett, és semmit nem tudott Buenos Aires látványosságairól. Együtt vágtunk hát át San Telmon a La Boca felé. Utunk egy parkon át vezetett, ahol néhány zöld papagáj a galambok közé keveredve várta az etetést. Ehhez elég gyorsnak kellett lenniük, mert a galambok erőszakosan próbálták elszedni tőlük a finom falatokat.

A Boca negyedben élni - a hírének megfelelően - valóban nem lehet valami felemelő dolog. Sok háznak hullámos lemez borítása van, és fogalmam sincs, hogy az alatt mi lehet, de a rendes házakon is látszik a szegénység. Az ebédünket egy ilyen ház aljában működő gyorsétterem-félében fogyasztottuk el, ahol a szokásos argentín gyorsételeken (choripan és empanadas) kívül lehetett még kapni ruhákat, és ki tudja még, hogy mit. Egyszer csak egy régi lábbalhajtós öntőttvas Singer varrógép is előkerült, amit asztallá alakítottak át.

img_20170310_123941.jpg

Ebben a környezetben található a Boca Juniors focicsapat stadionja, a La Bombonera. Ez az ízléstelen betonkolosszus remekül illene a látványba, ám maga a stadion és a környező házak is a Boca Juniors színeire, sárgára és kékre vannak festve, jelentősen feldobva ezzel a környék hangulatát. A hostelben lakó svéd pár szerint azért ez a két szín, mert amikor a színeket választották, éppen akkor egy svéd hajó járt arra először. A stadiont egyébként belülről is meg lehet nézni, de mivel emgem a foci teljesen hidegen hagy, úgy gondoltam, hogy nekem nem éri meg a belépő árát, még ha történetesen arra a stadionra az is van írva, hogy CABJ.

img_20170310_120556.jpg

img_20170310_121122.jpg

A Bombonera mellett van az a két sétálóutca, ahol az egykori olasz dokkmunkások színesre festett házai állnak, és megint csak mindenféle étterem és egyéb üzlet várja a látogatókat. Itt lehet tangótáncosokkal pózolni és fényképeket csinálni. Ez a pár utca egyébként kifejezetten hangulatos, és csak ajánlani tudom mindenkinek. Nekem és Lesnek is nagy élmény volt, talán a többi városrésznél is jobban tetszett. Itt járva az ember el sem akarja hinni, hogy pár sarokkal arrébb már kezdődik a no-go zóna.

img_20170310_135056.jpg

Puerto Madero

A Boca után a város legújabb része, a folyópart melletti Puerto Madero felé vettük az irányt. Ez a negyed egykor a folyó árvízterülete volt, ám ezt szándékosan feltöltötték és beépítették. Ma Buenos Aires egyik legjobb kerületének számít. Meghagytak viszont egy hatalmas részt abból, amit a természet visszahódított, és egy botanikus kertet alakítottak itt ki. Itt lehet eljutni a La Plata folyó partjára (az Ezüst Folyó; persze, szegény spanyolok egy jól benézték úgy 500 évvel ezelőtt). A folyó túlpartján már Uruguay fekszik, amiből nem lehet látni semmit. Itt a folyótorkolat akkora tölcsérré szélesedik, hogy az ember azt hinné, ez már az óceán. Ellenben itt még édesvíz van, ezért ezt az óriási tölcsért még a folyó részének tekintik.

img_20170310_151546.jpg

Barrio Chino

Azaz a kínai negyed. A nap során kiderült, hogy Les megállás nélkül beszél, amitől én egy kicsit besokalltam. A következő a délelőttöt a hostelben töltöttem (egyébként is kellett szervezni a továbbiakat), így kora délután egyedül tudtam nekiindulni a kínai negyednek. Ez valójában nem egy valódi negyed, hanem Belgrano része, és mindössze két háztömbből áll. Az elejét ennek ellenére egy hatalmas kapu jelzi, két sarokkal arrébb pedig két kőoroszlán őrzi a másik végét. Sok mindent nem lehet itt csinálni. Két templomot találtam a térképen, de bejutni egyikbe sem sikerült. A nap hátralévő részét Belgranoban sétálással töltöttem.

img_20170311_153608.jpg

 

Ez az a pont, ahol végleg búcsút veszünk Buenos Airestől. 

Misiones és Corrientes

Puerto Iguazútól nem akartam egyből visszamenni Buenos Airesbe, mivel a vízesésen kívül van még itt más látnivaló is.

San Ignacio Miní

Az egyik a San Ignacio Miní jezsuita misszió romjai. A spanyolok minden misszióba két papot küldtek. Ezek hol jobban, hogy rosszabbul jöttek ki az itt élő guarani és aymara indiánokkal. San Ignacio a jobbak közé tartozott, így kezdetben ezer, fénykorában pedig kb. 4500 lakosa lehetett. A jezsuiták és a guaranik egy jól működő közösséget hoztak itt létre. Az ő hitük szerint is volt egy főisten, aki azonban egy másikat küldött, aki aztán elvégezte a piszkos munkát. Volt még valami földanya-isten-féleség is. A jezsuiták ezt remekül meg tudták feleltetni az Isten, Jézus, Szűz Mária hármasának. A guaranik pedig a biztos és biztonságos lét érdekében (a veszélyes dzsungelléttel szemben) hajlandóak voltak ennyit "finomhangolni" vallásos nézeteiken.

img_20170304_164647.jpg

Esteros del Iberá

A másik látnivaló az Esteros del Iberá lagúnája, ami már Corrientes tartományban található. Az eljutás ide egy kicsit kalandosabb volt a tervezettnél. San Ignacióban a recepciós srác azt mondta, menjek csak nyugodtan Posadasba, onnan mennek majd buszok tovább. Hát, ahogy vesszük. A buszpályaudvaron az összes társaságnál csak a vállukat vonogatták. Szerencsére még otthon gondosan beírtam a táblázatomba, hogy "buszok Mercedesből korán reggel". Ide kell tehát eljutni, és remélni, hogy tényleg úgy lesz.

Az útvonal Posadas-Paso de los Libres-Mercedes lett, 18:00-as indulással, éjfélkor egy másfél órás átszállással, és 2:50-es érkezéssel Mercedesbe. (A másik opció 6:00 indulás és 15:50-es érkezés lett volna.) Reggelig próbáltam aludni egy kicsit, nem sok sikerrel. Viszont kiderült, hogy jól döntöttem, mert a továbbjutásra is két opció volt, és mindkettőről lemaradtam volna, ha később jövök. Egy olcsóbb kora délutáni és egy kicsit drágább reggeli indulás volt. Addigra épp eleget vártam ahhoz, hogy a továbbindulásra is a korábbit válasszam.

Egy minibusszal mentünk, amin elég családias hangulat alakult ki. Még rögtön indulás után megálltunk a helyi múzeumban a sofőr Danielnek köszönhetően. Később az egyik utas mindenkit körbekínált maté teával. Igazi autentikus módon elkészítve kaptam. Később, amíg Daniel a kerékkel babrált (bíztató, mondhatom), volt idő barátkozni az utasokkal is. Végül csak odaértünk.

img_20170306_103303.jpg

img_20170306_084135.jpg

A település tényleg a háborítatlan természet közepén van. Nincsenek aszfaltozott utak, ami errefelé egyáltalán nem meglepő. Argentínában még a teljes országot függőlegesen átszelő RN40 autópálya sincs végig aszfaltozva. Ezzel szemben van rengeteg féle madár. Mindenfelé vizidisznók bóklásznak, teljesen megszokták már az embert. 

img_20170306_150642.jpg

Délután épp ott járt a helyi túravezető hölgy, és mivel volt még hely az esti túrára, engem is elhívott. Mivel addig még elég sok idő volt, elindultam, hogy bejelentkezzek másnapra egy hajókázásra a lagúnán. Azt mondták, csak aznap indul csónak, ami még pont belefért az esti túra előtt. Gyorsan jelentkeztem hát erre is. A sok madáron mellett nekem a legnagyobb élmény a fekete kajmánok voltak, amiket a csónak közvetlen közeléből láttunk, és egy fészket is mutattak. Az esti túra is érdekes volt. Kérdeztem, hogy mi az, amit nappal nem láthatunk, de közben egyedül is rájöttem a válaszra. A szúnyogok. Vicces, hogy a tatut a látogatóközpontba visszaérve sikerült csak lencsevégre kapni.

img_20170306_180407.jpg

img_20170306_222038.jpg

Másnap még egyedül sétáltam egy keveset, délután pedig behúzódtam a szállás adta árnyékba. A meleg addigra kezdett elviselhetetlen lenni a napon.

img_20170307_122348.jpg

A visszaútba is került még egy csavar. Daniel odaszólt a tulajnak, hogy ő bizony holnap délután nem jön értem. Azt nem értettem, hogy ezt hogy képzeli. Mehetek az olcsóbb busszal, ami hajnal négykor indul. Buktam az alvást, a reggelit, sietve kellett pakolnom, és kaptam egy tízórás lyukat, ami alatt el kellett foglaljam magam Mercedesben az éjszakai buszig Buenos Airesbe (ha Mercedesből eljövök egy korábbi busszal, akkor éjfélkor kellett volna szállást keresni a plusz éjszakára). Nagy segítség volt, hogy a főtéren találtam nyilvános wifit. :)

A visszaérkezés Buenos Airesbe már terv szerint történt. Itt még lesz két és fél napom, hogy kimaradt részeket megnézzem. Ezek a San Telmo negyed egyes részei és a hírhedt Boca negyed, ahol a legendás focicsapat stadionja, a La Bombonera is található, de számomra talán érdekesebbek lesznek az egykori olasz bevándorlók színesre festett házai.