Chavín de Huántar

2017. november 21. - Inka Kék Túra

Ahogy legutóbb említettem, a Cordillera Blanca másik oldalán, a Callejón de Conchucos völgyben van egy régészeti lelőhely, Chavín de Huántar. Ide el lehet jutni tömegközlekedéssel is, de végül úgy döntöttem, hogy mégis egy szervezett útra megyek. Ebben van spanyol nyelvű idegenvezetés, ami azért mégis csak jobb, mint a semmi, valamint egy rövid megálló a Laguna Querococha mellett, hogy mindenki elkészíthesse a kötelező pózolós szelfijét.

img_20171001_143324.jpg

Útközben megálltunk ebédelni is. Azt mondták, hogy ez opcionális, én meg úgy gondoltam, hogy akkor keresek majd valami olcsó helyet, és ott ebédelek meg. A valóság ezzel szemben az volt, hogy az útmenti étterem mindentől távol volt, így a választás lehetősége annyira redukálódott, hogy eszem itt vagy nem. Chavín de Huántarhoz csak délután kettőre értünk oda, ahol a menetrend szerint két óránk volt, hogy utána legyen még idő a múzeumra is, ami ötkor zár.

img_20171001_104713.jpg

A chavín a legrégebbi kultúra Dél-Amerikában. A terület a szénizotópos kormeghatározás alapján már legalább i.e. 3000 körül lakott volt. A chavín kultúra az i.e. 3500-200 közötti időszakra tehető. Ceremóniákat a második évezredtől kezdve tartottak itt. A hely vallási központ és egyben a birodalom központja volt. Az emberek azért jöttek ide, hogy részt vegyenek a szertartásokon vagy hogy a jövőjük felől tudakozódjanak. Elképzelhető, hogy egy orákulum folyamatosan itt élt.

A korszakra jellemző volt a nagy kőtemplomok építése. Ennek egyik példája Chavín de Huántar. A vallási központ első épületeit i.e. 1500 körül kezdték el építeni, majd folyamatosan bővítették az évszázadok során. A Templo Viejo (Régi Templom) egy U alakú lapos tetejű piramis, amely egy kör alakú teret ölel körül, ez a Plaza Circular. A tér a talaj szintje alá van süllyesztve, és lépcsőkön lehet lemenni. I.e. 500 után a Plaza Circular helyén egy kis falu jött létre, és 500-400 körül egy új templomot, a Templo Nuevo-t építettek. Előtte egy hatalmas négyzet alakú tér van, a Plaza Cuadrada, a kör alakúhoz hasonlóan a föld színe alá süllyesztve. Ez sokkal több ember befogadására képes, mint elődje.

img_20170922_112305.jpg

Mi a sétánkat a Plaza Cuadrada felől kezdtük. Innen a főépülethez mentünk, ahol az idegenvezető elmesélte, hogy ez az épület nyolcszorosan földrengésálló. Ebből a nyolcból kettőre még emlékszem is. A falak 5 fokos szögben befelé dőlnek. Ezt a technikát az inkák is alkalmazták, pontosan ugyanebből a célból. A falak szerkezete is pontos szabályt követ. Egy sor nagy követ egy sor kis kő követett, majd felfelé haladva már csak nagy köveket találunk.

img_20171001_143313.jpg

Az épületen a négyszögletű térrel szemben található a Pórtico de las Falcónidas (sólymok portálja). Ez volt a feljáró a felsőbb területekre. A portál egyik oldala fehér, a másik fekete. Az oszlopok tetején egy női és egy férfi figurát találunk zoomorf jegyekkel. A portál tetején 16 vésett sólyom látható, amik középre néznek.

img_20171001_144347.jpg

Chavínban egy teljes csatornarendszert is készítettek, ami az esővíz elvezetésére szolgált. Az alagutakban arra is találtak bizonyítékot, hogy rituális tárgyakat dobtak a csatornákba felajánlásként, hogy azokat a víz elvigye.

img_20171001_140912.jpg

A csatornák után a Plaza Circularhoz jutottunk el. Ez a tér a papoknak volt fenntartva, hogy ott privát ceremóniákat tartsanak. Ezek során hallucinogén szereket is fogyasztottak, miközben folyamatosan szólt a pututo (strombus csigaház trombita) hangja. A tér feletti lépcsősor vezet a Lanzón galériához.

img_20171001_151436.jpg

Az épületek belsejében 15 galéria található. Ezeket szintén privát ceremóniákra használták, ahová csak a kiválasztottak juthattak be, vagy pedig a felajánlások és rituális tárgyak raktározására szolgáltak. Pontosan az épület közepén lévő galériában található a Lanzón. Ez egy gránitból készült sztélé, ami egy antropomorf figurát ábrázol, vélhetően a legfelsőbb istenséget. A feje valamilyen macskaféle, valószínűleg jaguár. Bal kezét leengedi, a jobbat pedig felemelve tartja.

img_20171001_151907.jpg

img_20171001_163929.jpg

A falakat kívülről fejszobrokkal díszítették. Ezek emberfejek szintén nagymacska jellegzetességgel, vagy nagymacskafejek. Hitük szerint a sámánok a hallucinogén szerek fogyasztásának eredményeképp át tudtak alakulni emberből állattá. A fejszobrok ennek az átalakulásnak több fázisát is megörökítik. A múzeumban látható egy ilyen sorozat.

img_20171001_161206.jpg

Ezeken kívül bemutatják a chavín isteneket ábrázoló véseteket és domborműveket is. Láthatunk egy jelenetet, amin szerepel a főpap, egy papnő, katona és közemberek is. Van itt egy pár pututo is, az egyiken nagyon finoman készített vésés is látható.

img_20171001_161411.jpg

img_20171001_162427.jpg

img_20171001_162926.jpg

Julio C. Tello, az első őslakos archeológus és a perui régészet atyja, 1919-ben járt először itt. Ő vitte a róla elnevezett Obelisco Tello-t Limába, ahol most is ki van állítva. Az obeliszk egykor a Plaza Circular közepén állhatott. Az itteni múzeumban egy másolata látható. Mindkét múzeumban van viszont két-két értelmező ábra, amin bemutatják, hogy milyen szimbólumok találhatók az obeliszken.

Az obeliszk fehér gránitból készült, majdnem teljesen szabályos téglalap alakú hasáb, mindegyik oldalán vésett ábrákkal. Az ábrák két-két oldalon összefüggnek. A központi elem egy zoomorf figura, ami a leginkább egy kajmánra hasonlít. Orra az ég felé mutat, és majdnem a teljes obeliszket elfoglalja. A Lanzónhoz hasonlóan ez is egy fontos istenség lehetett. Mellette láthatunk sast, spondylus kagylót és strombus csigát, az Amazon-medence növényeit, és jaguárt, ezek a kajmán testét is befedik. Az ábrák sokfélesége bizonyítja, hogy a chavín nép kapcsolatban állt a partmenti területekkel és az amazóniai síkságokkal is.

img_20170922_113431.jpg

Végül meg kell még említeni a Raimondi-sztélét. Az eredetit szintén Limába szállították, itt pedig egy replika van kiállítva. Ez a dombormű a legnagyobb istenséget ábrázolja. Emberteste, viszont macskafeje van, kezei és lábai pedig karmokban végződnek. Mindkét kezében egy huachuma kaktuszt tart. Fején egy négyszintes fejdíszt visel. A sztélének vagy egy érdekes tulajdonsága. A vésett vonalakat más irányból szemlélve más képet kapunk (contour rivalry). A sztélét fejjel lefelé vizsgálva a fejdísz mosolygó, agyarral rendelkező arcokká alakul, az istenség feje pedig egy mosolygó hüllővé.

img_20171001_140134.jpg

A Magas-Andok és az Huascarán Nemzeti Park

A sok városnézéssel és kulturális programmal eltöltött idő után már nagyon hiányzott egy kis túrázás. Alig vártam, hogy megérkezzek Huarazba, a Cordillera Blanca (Fehér-Kordillerák) "fővárosába".

A város 3100 méteres magasságban fekszik. A partvidéken töltött hetek azt is jelentették, hogy az akklimatizációmból nem sok maradt mostanra. Éreztem, hogy egy darabig most megint nem ugrálhatok. Megúsztam fejfájás nélkül, de ahogy a két hátizsákkal gyalogoltam a hostel felé, éreztem, hogy kevés az oxigén. Az első napon nem is csináltam semmi különöset, csak a városban mászkáltam, és megnéztem az egyetlen látnivalót, a Museo Arqueológico de Ancash-t. Ez nem valami nagy, így a limai múzeumok után sok újat nem tudott mutatni.

img_20170929_104713.jpg

A következő napra sem akartam még túlságosan megerőltető dolgot szervezni. Huaraztól nem túl messze és nem is túl magasan Willkawain és Ichic-Willkawain romjai, amit a warik építettek. Ezeket vettem célba. Először Ichic-Willkawainba mentem, mert az volt tervem, hogy Willkawain után egy termálfürdőben fejezem be a napot. Ezzel nem volt szerencsém, mert itt, teljesen logikátlan módon nem lehet belépőt venni. Elmentem a másikhoz, megvettem a jegyet, de itt meg valami gond volt a tetővel, ezért javasolták, hogy előbb nézzem meg a másikat. Tiszta szerencse, hogy a kettő közel van egymáshoz. A jó dolog, hogy mindkét helyen mindenhova be lehet mászni. A bejáratok elég szűkek, ezért a hátizsákomat inkább kint is hagytam.

img_20170930_132448.jpg

img_20170930_140527.jpg

A két hely közötti ingázás közben találtam egy táblát, ami a Laguna Ahuac tengerszem felé vezető út elejét jelölte. Lemondtam a termálfürdőzésről, mert úgy gondoltam, jobb lesz, ha aznap felmegyek legalább 4000 méterig. Mivel könnyű napot terveztem, már délután fél három lett, mire elindultam. Valószínű volt, hogy a tavacskát nem érem el. 4200-ig jutottam, amit rendesen éreztem is. Akklimatizációnak pont megfelelő. Fél ötkor visszafordultam, és utolértem a három perui lányt, akikkel előtte találkoztam. Onnantól velük mentem, remélve, hogy segítenek majd a városba való visszajutásban.

img_20170930_160401.jpg

Másnap pihenőt tartottam, ami annyit jelent, hogy nem túráztam. A Kordillerák másik oldalán van egy kihagyhatatlan látnivaló, Chavín de Huántar romjai, amiről a következő bejegyzés szól majd.

Ezután egy buszos útra jelentkeztem, két okból. A Pastoruri-gleccserhez elég nehezen, csak többnapos túrázással lehet eljutni. Másrészt elég magasan, 5100 méter felett van. Úgy gondoltam, jobb lesz ide a könnyebb utat választani, és az erőmet és időmet másra tartalékolni. Mint azt már megszokhattuk, az ilyen buszozások több látnivalót érintenek. Az első fényképmegálló a Laguna Patacocha mellett volt, ami már pont az Huascarán parkon belül található. Ezután havasi broméliák (Puya Raimondii) mellett álltunk meg. Ezek Peruban és Bolíviában őshonosak, és csak 3000 méter felett élnek. Ez a legnagyobb broméliaféle, akár a tíz méteres magasságot is eléri. Életében csak egyszer virágzik és terem, amire több évet is várni kell, emiatt veszélyeztetett faj. Mellesleg az ananász rokona.

img_20171002_115357.jpg

img_20171002_120703.jpg

img_20171002_120735.jpg

A gleccser előtt több megálló nem volt. A parkolótól még várt ránk egy félórás gyaloglás, de ez egyáltalán nem volt megerőltető. Az időjárással szerencsénk volt, a napot csak néha takarta el egy-egy felhő. Elég sok időt kaptunk, hogy minden irányból megnézhessük.

img_20171002_133117.jpg

img_20171002_135823.jpg

Visszafelé ismét megálltunk egy helyen, a Bofedal gejzírnél. Ennek csak a neve hangzik ilyen jól, valójában nem gejzír, és nem volt igazán látványos sem. A föld mélyén lebomló anyagok gázokat képeznek, ami egy lápos területen, a víz alatt tör fel. Ettől úgy tűnik, mintha a víz folyamatosan pezsegne.

img_20171002_154215.jpg

A következő napra önálló túrát terveztem a Laguna Churuphoz, 4450 méter magasra. Ennek a kiindulópontja elég közel van Huarazhoz, és colectivóval is el lehet ide jutni. A hostelben reggel eléggé elment az idő, mire sikerült újabb éjszakákat lefoglalni, de muszáj volt kivárni a sorom, ha nem akartam úgy járni, mint a két brit lány, akiknek már nem jutott ágy aznap estére. Pitecig akartam menni, de a sofőr azt mondta, csak Llupáig megy, pont azért, mert már késő van. Az indulás is dél-amerikai tempóban történt, így a busszal sem sikerült behozni a lemaradást.

img_20171003_133100.jpg

Mire Pitecig elgyalogoltam, eljött az ebédidő. Számolgattam, és elvileg még bele kellett férjen a dolog. Az út időnként elég meredek volt. Hamar szép panoráma nyílt a völgyre. A tengerszemet a két lehetséges útvonal közül a kilátópont felől közelítettem meg. Ekkor nagyon csúnya felhők kezdtek gyülekezni. Szerencsére a nagy zuhé pont elkerült, és még a nap is kikacsintott egy kicsit. A nagy tó felett még egy kisebb tengerszem is van, a Laguna Churupita (kicsi Churup). Ezt sem akartam kihagyni. Az ösvény elejét elég sokáig kellett keresni, amivel szintén elment valamennyi idő. Az itteni gleccser nem elégedett meg egy morénával, ami mögött a Churup van. Épített még egyet, amit meg kellett mászni, hogy a kicsi tavacskát is megláthassam. Ez még sokkal szebb volt, mint a nagy. A látvány kárpótolt a fáradságért.

img_20171003_144931.jpg

img_20171003_160212.jpg

Ekkor újabb felhők jöttek, és dörögni is kezdett. Ideje volt nagyon gyorsan elindulni visszafelé, mielőtt a villámok ideérnek. Visszafelé a másik úton mentem, ami elvileg rövidebb és gyorsabb lett volna. Amit nem tudtam, hogy itt elég sok rész van, ahol gumikötelekbe kapaszkodva kell lemenni. Ezeket alig találtam meg, úgyhogy az eső utolért. Először csak kicsit esett, aztán nagyon. Végül csak visszaértem Pitecig, ahonnan természetesen addigra már minden busz elment, így most sem úsztam meg az extra gyaloglást Llupáig. Mire odaértem, már teljesen besötétedett, ömlött az eső, és a villámok is közel csapkodtak. Egyáltalán nem volt jó érzés itt lenni. Amikor visszaértem, pont arra járt egy mikrobusz, ami fel is vett. Egy idős házaspár utazott benne. A néninek Limába kellett menni az esti busszal. A bácsi nem nagyon vezethet, szinte lépésben haladtunk, de legalább végre nem a zuhogó esőben voltam. Huarazba este nyolcra értünk vissza ezzel a tempóval.

img_20171003_172242.jpg

Kicsit változtak a terveim a túrákat illetően. Kiderült, hogy Yungayban nem nagyon van szállás, ahonnan a többi túrát akartam indítani (ezért kellett még Huarazban maradnom). Nem tudtam megúszni a korán keléseket és a hosszú buszozásokat. Két nap múlva a Paramount-hegy felé vettük az irányt. Ennek a rendes neve Nevado Arteson vagy Artesonraju (a raju havas hegyet jelent), de állítólag ez a hegy szerepel a Paramount Pictures logójában, innen a név. Az út a Laguna Perón mellől indul. Innen még csak a szép szabályos Nevado Piramide látszik a tó mögött.

img_20171005_140844.jpg

Az egyik sziklás morénára felmászva, a Piramidetől balra félig láthatóvá válik a Paramount is. A tavat egyébként még öt másik raju veszi körül, amelyek közül a legkisebb is 5600 méter magas, de három is 6000 fölé emelkedik. A legmagasabb az Huandoy négyes csúcsa közül az egyik. A táj itt teljesen más volt, mint a Churup mellett. A mozgó köveken nagyon kellett vigyázni, a tó pedig sötétkék helyett élénk türkiz színben tündökölt. Sajnos a Churupnál sikerült túlerőltetni a jobb térdemben egy ínszalagot, ami nagyon sajgott lefelé.

img_20171005_095159.jpg

img_20171005_111354.jpg

Hátra volt viszont még egy tó, ami egyszerűen csak a Laguna 69 nevet kapta. Ez egy völggyel arrébb található. A völgy bal oldalán az Huandoy négyes csúcsa közül a déli kísér. Jobbról Peru legmagasabb hegye, és egyben a park névadó hegye, az Huascarán kettős csúcsában gyönyörködhetünk (6652 és 6768 méter). Ha valaki erre jár, és valamiért csak egy túrát tud bevállalni, az ez legyen. A séta előtt még van egy megálló, a Lagunas Llanganuco mellett, ami két tó, és ezek mellett egy könnyebb ösvény található.

img_20171006_092939.jpg

img_20171006_095227.jpg

A Laguna 69 felé a táj nagyon változatos. Egy füves völgyben indul, egy óriási vízesés mellett halad el, aztán egy emelkedő után egy fennsíkon folytatódik, hogy a végső emelkedő után elérje a tengerszemet. A tavat a felette álló hegyről olvadó víz táplálja, egy vízesés formájában. Miután ebben a festői környezetben elfogyasztottam ebédemet, okosabbnak láttam elindulni visszafelé. A térdem továbbra is eléggé lassított a haladásban, a buszt pedig nem szerettem volna lekésni.

img_20171006_113414.jpg

img_20171006_114556.jpg

Bár a Cordillera Blanca nagyon sok szépséget rejt, nem szabad megfeledkeznünk az sötét oldaláról sem. 1970. május 31. fekete nap a peruiak életében. Aznap nagyon erős földrengés rázta meg a hegyeket, aminek következtében az Huascarán nyugati oldala leomlott, és egy óriási jég-, sár-, és törmeléklavina indult el. Ez a lavina egyszerűen kiradírozta a térképről a fent említett Yungay városát (és a közeli Ranrahircát). Körülbelül 50 millió köbméter törmelék csúszott le 15 km-en át, 20000 ember halálát okozva. A mentéssel próbálkozni lehetetlen lett volna. Az egész helyet temetővé nyilvánították. Ma emlékhelyként látogatható. Elsétálhatunk a régi templomtorony maradéka mellett (olyan vastagon fedi a völgyet az üledék). A Plaza de Armas helyét négy pálmafa törzse mutatja. Az egyik még ma is él. Az eredeti temető egy dombon épült. A földrengés ezt is megrongálta, de az ár elkerülte. A várost két kilométerrel arrébb építették újjá.

img_20171004_152622.jpg

img_20171004_154228.jpg

img_20171004_154449.jpg

Lima

Lima volt az első hely, ahol úgy gondoltam, hogy elég hosszú időt fogok eltölteni ahhoz, hogy fel tudjam használni az Airbnb kreditemet. Ezért hostel helyett most egy kicsit drágább szállást is megengedhettem magamnak. Meg kellett terveznem azt is, hogyan folytatódjon tovább az utazás, amihez nekem fontos volt, hogy ne zavarjon senki. A szállás a Jesús María negyedben volt, ami szomszédos Lima legelőkelőbb negyedével, Miraflores-szel. Ezek a városrészek nagyon rendben vannak.

Az első napomat múzeumlátogatással kezdtem. Az első a hangzatos nevű Museo Nacional de Arqueología, Antropología e Historía del Perú volt. Minden egyes kultúrának külön termet alakítottak ki. Volt egy terem a paracas kultúrának is, ami pótolta azt a hiányosságot, hogy a Paracas Nemzeti Parkban nem sikerült megnézni a helyi múzeumot. Egy másik terem ízelítőt adott Chavín de Huántárról, ahová Limát követően mentem.

img_20170922_121802.jpg

img_20170922_122551.jpg

img_20170922_112203.jpg

Az inka teremben hatalmas makettek vannak Wiñay Waynáról (az Inka Ösvény egyik látnivalója útban Machu Picchu felé) és Machu Picchuról. Újdonság volt számomra az amazonasi kultúrákról szóló teremben a chachapoyas főváros, Kuélap.

img_20170922_133357.jpg

Egy másik épületrész a modern Peru történelmével foglalkozik. Itt rengeteg szöveg van és olyan emberek fényképei, akik nagy jelentőséggel bírnak számukra, de azt kell mondjam, hogy itt feldolgozhatatlan mennyiségű információ van viszonylag kis helyen. Az egyetlen látványos dolog Simon Bolívar díszes kardjának másolata volt.

A második a Museo Larco, ahol szintén kerámiák tömkelegét lehet látni. A moche kiállítás elég színvonalas, sok dologra kitér. Amivel azonban a turistákat be szokták csalogatni ide, az a külön teremben látható 18+ kiállítás, ahol erotikus jeleneteket ábrázoló kerámiák láthatók.

img_20170922_171659.jpg

img_20170922_173603.jpg

Mivel ez így elég sok volt egy napra, másnap reggel Miraflores felé, és leginkább az óceán partjára vettem az irányt, ahol ismét lehetőségem nyílt szörfözni. Második alkalommal már rövid időre sikerült felállnom. Ezután sétálgattam még a partmenti sziklák tetején, ahol több nagyszerű kilátást biztosító park is van, köztük a Parque del Amor, vagyis a szerelmes párok parkja. A parkok között van egy siklóernyő-felszállóhely is. Séta közben láttam is, ahogy elrepülnek a sziklafal előtt. Itt található a Meriott Hotel, valamint a Larcomar bevásárlóközpont, ami minden kétséget kizáróan Lima legmenőbb helye lehet ebben a kategóriában. Mivel minden turista megfordul errefelé, biztos vagyok benne, hogy itt lehet az egy négyzetméterre eső legtöbb kéregetővel is találkozni.

img_20170923_143215.jpg

img_20170923_155216.jpg

Mirafloresben, a város közepén áll egy régi piramis, az Huaca Pucllana Ezt a limai kultúra (i.sz. 200-700) emelte kizárólag vályogtéglákból. A téglákat rendhagyó módon élükre állítva rakták, hogy földrengésállóvá tegyék az épületet. A piramis eredetileg sárgára volt festve. Ezt egy falszakasz tanúsítja, ahol megmaradt az eredeti festés. Később, amikor a warik megvetették lábukat a területen, a piramist temetkezési helyként használták.

img_20170923_164531.jpg

img_20170923_164819.jpg

Ha az első nap a múzeumok napja volt, akkor a harmadik a kolostoroké. Előtte azonban még megnéztem a Rimac-folyó mellett a régi városfalakat. Lima egyébként erről kapta a nevét, csak itt is közrejátszott egy félrehallás vagy pontatlanság, mint sok más esetben a spanyolokkal kapcsolatosan.

img_20170924_114533.jpg

A városfalaktól egy sarokra található a Museo y Catacumbas del Convento de San Francisco de Asís. A kolostort idegenvezetővel lehet bejárni. Egy pár fontos dolgot találunk itt. Az első a kerengők falát borító eredeti színes csempe, amely a 17. század elejéről származik, és Európából hozatták. Lenyűgöző a könyvtár is, de a legizgalmasabb a kolostor alatt található katakombák. Ide hosszú időn keresztül temetkeztek, és összesen kb. 30000 csontvázat halmoztak fel. Ma a csontokat típusuk szerint gyűjtötték össze. Az egyik járatban csak combcsontokat látni, a másikban csak koponyákat.

img_20170924_120556.jpg

A San Franciscóban nem lehetett fényképezni, de ezért kárpótolt a Museo Convento de Santo Domingo, ami a legrégebbi Limában. A kerengők falai itt is színes csempével burkoltak, és az egyiken látni lehet az 1606-os évszámot, a készítés évét. A kolostorban három szentet ismerhetünk meg. San Martin de Porres arról nevezetes, hogy ő volt az első színesbőrű szent. Sírja itt van a kolostorban. Santa Rosa de Lima a város védőszentje. Földi maradványait a neki szentelt kápolnában őrzik. San Juan Macias eredeti használati tárgyai egy külön teremben vannak kiállítva. Ő igazi szentként, a szegényeket segítve élte életét.

img_20170924_145602.jpg

img_20170924_145642.jpg

img_20170924_152004.jpg

A limai Plaza de Armason is van egy katedrális. Ezt is meg lehetett volna nézni, de úgy gondoltam, hogy az előző kettő után már semmi újat nem fog tudni mutatni, így ennek a meglátogatásáról inkább letettem.

img_20170924_143405.jpg

Másnap a folyó északi partján fekvő szegényebb negyed, Rimac felé vettem az irányt. Meg szerettem volna nézni a Museo Taurinót a Plaza de Achón, de nem volt szerencsém. Az limai bikaviadal-szezon elég rövid. Az új szezonra készülve az épület rózsaszín falait épp most festették újra. Ennek tiszteletére az aréna melletti múzeum is zárva volt. Egy rendőrnő észrevett, és segített bejutni, hogy legalább az arénát megnézhessem.

img_20170925_115136.jpg

Ezután mellém szegődött, és egy darabon elkísért a Convento de los Descalzos, vagyis a mezítlábasok kolostora felé. Fényképet is akart velem, aztán megjelent két férfi kollégája is, akikkel szintén pózolnom kellett. Azt mondták, a környék nem veszélyes, de azért rajtam tartják a szemüket.

A mezítlábasok egyébként ferences rendi szerzetesek voltak, és nem mezítláb jártak, csak nagyon vékony talpú szandálban, de ez a név rajtuk ragadt. Azt hittem, ezzel sem lesz szerencsém. Éppen a látogatási időt bogarásztam a kapun, amikor hirtelen kinyitották előttem. Rajtam kívül nem volt bent senki. Rövid várakozás után megjelent két lány, akik az idegenvezetőim lettek.

img_20170925_131612.jpg

img_20170925_124906.jpg

Mivel az aznapi tervvel elég gyorsan végeztem, maradt még idő a Museo del Congreso y de la Inquisiciónra, vagyis az inkvizíció múzeumára. Azaz csak maradt volna, de ez is zárva volt, szintén felújítás miatt. A bejárat elé kirakott táblán az afroperui múzeumot ajánlották, de eddigre elment tőle a kedvem.

Közben az Airbnb szállást el kellett hagyjam. Átköltöztem egy hostelbe Mirafloresben, és ezzel el is ment a délelőtt. Délután viszont még meg tudtam nézni egy másik piramist, az Huaca Huallamarcát. Ezt kerek vályogtéglákból építették, és az alapja is kerek volt. A helyreállítási munkák során viszont, statikai szempontokat figyelembe véve, szögletesre építették. Az egyik oldalán hosszú rámpa vezet fel a tetejére. A piramis mellett egy kis múzeumot is kialakítottak az itt talált tárgyakból, de láthatunk egy múmiát is. Ezt a piramist később az inkák vették használatba.

img_20170926_152911.jpg

img_20170926_154442.jpg

A piramishoz egy nagyon szép és csendes parkon, a Bosque del Olivaron keresztül vezetett az út. A parkban még egy aranyhalas tavacska is. Ideális hely azoknak, akik egy kis nyugalomra vágynak a metropolisz közepén.

Utolsó Limában töltött napomon a Museo Nacionalt látogattam meg, ami egy kicsit távolabb esik a központtól és Miraflorestől is. Itt három terem van, de egyikben sem az volt, amire számítottam. Az első terem a Plan Selvát mutatja be, ami elég érdekesnek bizonyult. A projekt célja, hogy iskolákat építsenek az esőerdei falvak gyermekei számára. A perui kormány úgy gondolja, hogy az esőerdő megóvásának első lépése a következő nemzedékek oktatása. A projekt keretein belül megalkottak egy moduláris építőrendszert. A szükséges elemek összeválogatásával az adott hely igényeinek megfelelő méretű épületek állíthatók össze. Meglehetősen szép teljesítmény ez egy harmadik világbeli országtól. Amikor végeztem ezzel a teremmel, az előtte álló hölgy elkezdett velem beszélgetni. Kérdezte, hogy merre jártam eddig, és mik a korábbi terveim. Amikor mondtam, hogy meg akarom majd nézni Chavín de Huántárt, felcsillant a szeme. Személyesen ismerte az ottani vezetőt, és megígérte, hogy felhívja, hogy ő vezessen engem körbe. Nagyszerű! Ezen kívül ajánlott még egy helyet, amit nem szabad kihagynom, Trujillo mellett az El Brujo komplexum, ahol egy női vezető múmiáját találták meg.

img_20170927_110836.jpg

A második teremben Peru középső hegyvidékéről volt egy kiállítás (az Apu Pariacaca hegy és környéke). Itt nagy fényképeken mutatták be a tájat és az itt élő embereket. A harmadik terem pedig élesen eltért az eddig látott múzeumoktól. Egy kortárs perui festőművész alkotásai voltak kiállítva. Először be sem akartam menni, aztán mégis megnéztem. Felüdülés volt a Picasso stílusát idéző képek előtt üldögélni egy kicsit. A múzeumban egy nagy kivetítőről tudtam meg azt is, hogy október 22-én népszámlálást tartanak, és most először kérdezik meg, hogy ki milyen etnikumba tartozónak vallja magát. Ezzel együtt az egyenjogúságra hívják fel a figyelmet.

img_20170927_115229.jpg

Limában egyébként rengeteg múzeum és látnivaló található. Utolsónak még a korábban említett Museo Nacional Afroperuano múzeumot néztem meg. Egy hétbe ennyi fért bele, és tovább maradni nem állt szándékomban.

A végére még egy érdekesség. A közlekedés elég furcsa dolog Limában. Itt a többi perui várossal ellentétben vannak megállók, nem lehet csak úgy leinteni a buszt, mint máshol. A kellemetlen meglepetés az volt, amikor az egyik megállóban nem állt meg a busz. Ez valószínűleg nem volt rendben, mert a mellettem várakozó limai srác erősen mutatta a középső ujját a sofőrnek. Aztán ilyen később is előfordult, amikor a buszon ültem. Az nem lehetett az oka, hogy azért nem állt meg, mert már nem fértek volna fel többen. Alig voltunk a buszon.

Azt már megszoktam, hogy az autósok nem állnak meg a zebránál sem, inkább még le is dudálnak. Limában viszont elég sok helyen rendes lámpás kereszteződés van, ahol gyalogos lámpa is van (általában az sincs, csak az autókét szokás figyelni). Az egyik ilyennél zöldben mentem át, de itt is majdnem elütöttek. Na, ekkor már én sem tartottam vissza magam, mutattam, hogy a sofőrnek, hogy nekem zöld. Erre még neki állt feljebb, és elkezdett nekem valamit kiabálni.

Peru sivatagos déli partvidéke

A nazca kultúra megismerése után a parthoz közel folytattam utamat észak felé. Nem kellett messzire mennem, mindössze a 140 kilométerre eső Icáig.

Icában az egész utazás alatt a legjobb szállást sikerült kiválasztani. Modern dizájn, nagy terek, hatalmas terasz, és a felső szinten lévő bár szolgálta a kényelmünket. Érkezéskor ráadásul még egy kupont is adtak, amit egy koktélra lehetett beváltani.

img_20170912_160137.jpg

Ica és az Huacachina-oázis

Icában túl sok látnivaló nincs. A várost finoman fogalmazva nem mondanám szépnek, ellenben az állandó és agyatlan dudálások miatt elviselhetetlenül zajos. A mai napig nem értem, a peruiak hogy közlekednek. Egy kereszteződésben furakodnak befelé, közben meg nyomják a dudát. Aztán valahogy eldől, hogy ki megy át először. Próbáltam megtudni taxisoktól, hogy ez hogyan is működik, de igazából érdemi választ nem sikerült kicsikarni egyikből sem.

Az egyik látnivaló valaha az Iglesia Señor de Luren lehetett, de egy földrengés félig lerombolta, és nem is építették újjá. A templom most el van kerítve, és a hiányzó falán át az utcáról lehet benézni. A templom mellett az utcán is otthagytak egy néhányat a leomlott faldarabokból.

img_20170915_115415.jpg

A templomtól sokkal érdekesebb a Museo Regional de Ica Adolfo Bermúdez Jenkins. Természetesen itt is nagyon sok kerámia és textil van kiállítva a különféle korszakokból (nazca, paracas, inka stb.), de ettől sokkal érdekesebbek a múmiák. Itt is vannak áldozatként bemutatott emberfejek, amiknek megvan a haja, és van, amelyikben az átfűzött kötél is látható. Egy-két múmiáról viszont röntgenfelvételek is láthatók. Az egyik egy nyolcéves kisfiúé, amiből a kutatók megtudták, hogy tüdőbajban halt meg, de volt egy másik betegsége is, ami miatt rövidke élete vége felé már nem tudta mozgatni a lábait.

Ica egyik legfőbb vonzereje a várostól mindössze 5 km-re fekvő Huacachina-oázis. Sokan nem is a városban szállnak meg, hanem az itt lévő kis lagúna partján. Én inkább befizettem az itteni szokásos programra, a sandboardozásra. Ez csak délután indult, és azzal kezdődött, hogy elvittek minket egy szállodába egy medencéhez. Ennek nyilván semmi értelme nem volt, medencében bárhol tudok úszni. Egy páran úgy döntöttünk, inkább lemegyünk a vízpartra. Itt sem volt túl sok látnivaló, ezért inkább felmásztunk a mellette álló homokdűnére. Innen elég messzire el lehetett látni a homoksivatagban, ahová elég sok buggy indult más homokdeszkásokkal.

img_20170913_150844.jpg

Két órával később mi is felültünk egyre, és nekivágtunk a dűnéknek. A program teljesen megegyezett a Nazca melletti sandboardozással. Először a buggyval hullámvasutaztunk egy kicsit, aztán előkerültek a deszkák is. Most is megpróbáltam ráállni, mivel azt hallottam, hogy itt egy kicsit jobb a homok, de itt sem sikerült. Nem fecséreltem rá tovább az időd, hason csúsztam le, mint a többiek. Az itteni dűnék elég magasak voltak, és többet is megnéztünk. Így nem kellett mindegyikre gyalog visszamászni a csúszás után. A legutolsó körülbelül 300 méter magas volt. Az erről való leszáguldással zártuk a programot.

img_20170913_164612.jpg

Ahol a pisco megszületett

Ica környékén elég sokan foglalkoznak szőlőtermesztéssel és a hozzá kapcsolódó borászattal. Innen származik a híres pisco is, ami szintén szőlőből készülő párlat, egyfajta brandy. Az Icában készült italokat Pisco kikötőjében rakták hajóra, innen kapta a nevét. Tulajdonképpen származási helye alapján jobb lenne icának hívni. A borászatokat, ahol természetesen piscót is készítenek, szintén lehet látogatni.

img_20170914_110608.jpg

Másnap egy ilyen programon vettem részt. Az első borászat, amit meglátogattunk, a Tacama volt. Az épület korábban kolostor volt, ma pedig szálloda üzemel a helyén. Ennek megfelelően az épület és a körülötte lévő park is nagyon szépen rendben van tartva. Megmutatták a fa és alumínium hordókat és a gyártási folyamatot. Az egyik csarnokban régi borászati eszközök vannak kiállítva. A látogatás kóstolóval ért véget. Megtudtam, hogy ők készítik a Demonio de los Andes piscót, ami díjat is nyert már, és ez volt az első, amit a tériszonyos perui fazon ajánlott nekem Puerto Maldonadóban.

img_20170914_105212.jpg

A Tacama után az El Catador nevű borászathoz mentünk. Itt voltak hagyományos óriási prések és kerámia tárolóedények, amiket ez a borászat a mai napig használ. Megint volt kóstoló is. Sokat elmond a dél-amerikaiak édesszájúságáról, hogy az itt kapott félédes bor nagyjából olyan édes volt, mint egy tokaji aszú.

img_20170914_115346.jpg

Ebéd után az idegenvezetőnk megkérdezte, hogy van-e kedvünk még egyhez. Hát persze, hogy volt! Mint kiderült, nagy hiba lett volna pont ezt, a Bodega Lazo-t kihagyni. Itt is a már ismerős kerámia tárolókból kaptuk a kóstolót, amit egy bambuszpálcával mertek ki. Ez a megfelelő helyen ki volt vágva, így egy hosszú nyeles merőkanálfélét formázott. A pincében rengeteg ősrégi tárgy is volt, a tulajdonos magángyűjteménye. Voltak itt inka és más őslakos népektől származó textilek, 19. századi puskák és kardok, régi diavetítő gépek, de kitömött fóka és denevér is.

img_20170914_135233.jpg

img_20170914_140517.jpg

A Ballestas-szigetek és a Paracas Nemzeti Park

Az Icában töltött három nap után Paracasban szálltam meg. Ez egy pár utcából álló kicsi település az itteni nemzeti parktól néhány kilométerre. Végre csend volt és nyugalom. A főtéren még tábla is figyelmeztet rá, hogy agyatlan dudálgatásokra itt semmi szükség.

Napnyugta előtt még volt időm lemenni a vízpartra. Egy csapat hatalmas pelikán várta, hogy két férfi haldarabokat dobjon nekik. Közben a turisták nyugodtan tudtak fényképezni. Persze nem ingyen csinálták, némi borravalót elvártak a produkcióért.

img_20170916_174656.jpg

img_20170916_175941.jpg

A parttól nem messze található Ballestas-szigeteket a szegény ember Galapágos-szigetének is nevezik. Másnap reggel felszálltam egy kirándulóhajóra, ami elvitt ide. A sziklákat tényleg teljesen ellepik a madarak. Vannak pelikánok is, de a legtöbb kormorán és egy másik madárfaj. A tömegben elvegyült egy-két pingvin is. A vízből kiálló kisebb sziklákon oroszlánfókák hevertek. A szigetek körül egyébként elég kellemetlen a mindent elborító guanó szaga. Régebben volt is egy üzem, a guanó feldolgozásával foglalkozott, ami látható is az egyik szigeten.

img_20170917_090906.jpg

img_20170917_090625.jpg

Ez a hajókázás egy rövid reggeli program. Bőven van idő még aznap megnézni a Paracas-félszigeten található nemzeti parkot is, ahol busszal viszik körbe a csoportokat. Az első megálló egy lápos rész, ahol flamingókat lehet látni. Ez viszont annyira messze van a madaraktól, hogy azok csak apró pontokként látszanak. Flamingókat érdemesebb inkább az Atacama-sivatag lagúnáiban keresni.

img_20170917_100624.jpg

Ugyanitt van két múzeum is. Az egyik a nemzeti parkkal és az élővilággal foglalkozik, a másik pedig a paracas kultúrát mutatja be. Erre a három dologra együtt kaptunk harminc percet, ami csak a flamingókra és az első múzeum elejére volt elég. Ezután a Paracas-félsziget csodálatos tengerpartjait jártuk be. Az egyik helyen állt a Katedrálisnak nevezett sziklaboltív, ami egy földrengés következtében pár évvel ezelőtt összedőlt. A part egyébként lélegzetelállítóan szép.

img_20170917_125102.jpg

A Playa Roja egy vöröshomokos part, amiből mindössze öt létezik a világon. Fokozott védelem alatt áll, mivel ez a homok más partokkal ellentétben nem újul meg. Utunk végén Lagunillasban álltunk meg ebédelni. Itt egy fizetős vécén és néhány éttermen kívül semmi más nincs, és minden kétszer annyiba kerül, mint egyébként, ezért ebéd helyett az egyik utastárssal inkább felsétáltunk a házak melletti dombra, aztán le a partra. Ez a szakasz igazi állattemető volt. A rengeteg kagylón kívül volt itt üres rákpáncél, madártetem, fókatetemek és egy csomó csont is.

img_20170917_131429.jpg

Úgy döntöttem, hogy másnap visszajövök a nemzeti parkba biciklivel, hogy mindent nyugodtan megnézhessek. Az egyik múzeumot sikerült megnézni, de azzal nem számoltam, hogy a Paracas Múzeumban hétfőn szünnap van, így ez másodszor sem sikerült. Eljutottam viszont olyan partszakaszokra is, ahova a busszal nem, mint például a Playa La Mina és a Playa Yumaque. Hazafelé megtaláltam a fosszíliákat is. Nagyon sok turritella csiga van itt megkövesedve.

img_20170918_152621.jpg

img_20170918_155600.jpg

img_20170918_165351.jpg

Chincha

Paracas ideális helyszín lett volna egy egyhetes semmittevésre, de mennem kellett tovább. Chinchától nem messze található az Hacienda San José, ahol egykor rabszolgák szedték a gyapotot, és a farmot a parttal összekötő alagutakon keresztül szállították ide őket.

Egy ír tulajdonú, hátizsákosokra specializálódott busztársaság állítása szerint ide csak velük lehet eljutni. Ennek azért nem dőltem be egyből, és úgy döntöttem, nélkülük is megnézem.

Chincha még Icánál is kellemetlenebb hely. Valóban nem tartozik a gyakran látogatott helyek közé, és nem is láttam egyetlen hozzám hasonló utazót sem. Azt sem tudom, mennyire volt jó ötlet a Panamericana közvetlen közelében foglalni szállást, bár ha figyelembe veszem, hogy ez volt az egyetlen megfizethető árú a környéken, és még ez sem volt olcsó, akkor nem nagyon van min gondolkodni. Itt saját egyágyas szobám volt fürdőszobával, cserébe semmi közösségi tér vagy konyha. A reggelimet és a vacsorámat az ágyon kellett elfogyasztani.

img_20170919_124308.jpg

Reggel az útmutatás alapján, majd némi keresgélést követően találtam egy autót, ami elvitt az Haciendára. Egyáltalán nem is volt nehéz eljutni oda. Hogy mennyire volt biztonságos, az más kérdés. Legalább annyira, mint amennyire egy darabjaira esni készülő Daewoo Tico öt személlyel, biztonsági öv nélkül.

Az Haciendán éppen ebédszünet volt, amikor odaértem. A rendelkezésre álló három órában sétáltam a faluban, találtam egy helyet, ahol kaptam egy elég jó ebédet, megnéztem a mexikói földrengésről szóló híreket, és még így is maradt egy órám. Végül sikerült bejutni, ahol újabb várakozás után megjelent egy idegenvezető hölgy, és körbevitt minket. Mesélt a farm történetéről, és hogy ma valami magas rangú ember tulajdonában van, aztán lementünk az alagutakba. Odalent nagyon kellett vigyázni, a járatok olyan keskenyek voltak, hogy egy ember éppen elfér benne, az átjárók vagy lépcsők pedig nagyon alacsonyak és szűkek voltak. Az alagutak egyébként adóelkerülési céllal készültek. A hajókról ezeken át csempészték be a rabszolgákat a farmra a hatóságok tudta nélkül.

img_20170920_151248.jpg

img_20170920_160035.jpg

Egy páran elkezdtek panaszkodni, hogy nagyon meleg van és nem kapnak levegőt, így hamarosan újra a szabadban voltunk. Nem tudom, hogy egyébként tovább maradtunk volna-e. Az idegenvezető megmutatta még, hogy hogyan kínozták a rabszolgákat. A csuklójukat és bokájukat egy rúdhoz bilincselték, majd ebben az összehajtott pózban ültették őket a földre. A rúd 30-40 cm-rel a föld felett volt rögzítve, így a vérkeringés eléggé akadályozva volt.

img_20170920_160538.jpg

Chinchában nem is szándékoztam több időt eltölteni. Másnap reggel felszálltam egy Lima felé tartó járatra.

Cerro Blanco

Hogyan jutottam fel a világ legnagyobb homokdűnéjének a tetejére

Nazca mellett van a világ legnagyobb homokdűnéje. A Cerro Blanco 2078 méterrel emelkedik tengerszint fölé. Szerveznek ide túrákat, aminek a végén sandboardon lesiklással lehet gyorsan visszaérni az aljához. Kérdezgettem sorban az ügynökségeket, de egyiknél sem volt csoport. Privát túra keretében szivesen elvittek volna, de az nagyon drága lett volna. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ne másszak fel rá.

img_20170910_144418.jpg

A hivatalos indulás hajnali ötkor van, hogy elkerüljék a hőséget. Én ennyire korán nem akartam menni, de nagyon későn sem. Ötkor keltem, csendben kipakoltam a cuccomat a szobából és megreggeliztem a hostel teraszán. A többiek észre sem vették, hogy elmentem. Harmadik próbálkozásra sikerült megegyezni egy taxissal. Tudta, hogy hol kell kirakjon, ott pedig annyit mondott, hogy "arra kell menni befelé".

img_20170910_070157.jpg

Amikor kiszálltam, be volt borulva, és még kifejezetten hideg volt. 6:40-kor kezdtem a túrát. "Arra" egy völgyben gyalogoltam. Néhány kaktusz és bokor dacolt a sivatag időjárásával. Egy kiszáradt, vagy talán szinte kizárólag százaz vízmosás mellett haladt tovább az út. A távolban látszódtak a hegyek, legnagyobb részük felhőbe burkolózva.

img_20170910_072638.jpg

A nap első sugarai negyed nyolckor szűrődtek át a felhőkön. Az eloszló felhőkön keresztül feltűnt a Cerro Blanco is. Pár perccel később már teljes erővel sütött a nap, és el kellett kezdeni vetkőzni. Hamarosan elértem a dűne lábát is, ahonnan kezdve homokban gyalogoltam. A Maps.me térképén követtem az utat. Ez egy idő után eltért a lábnyomoktól. Túlságosan meredeken ment felfelé, ezért egy keskeny nyomot követtem tovább. Egy idő után a nyomok kezdtek megritkulni, majd több vonalra váltak szét. Kezdett gyanússá válni, hogy rossz helyen vagyok, ezért úgy döntöttem, eltraverzálok (állandó magasságban való haladás a hegyoldalban) a térképen jelzett útig. Ekkor már nagyon meredek helyen haladtam. A lábam folyton elsüllyedt, és sokszor visszacsúszott. A jelzett helyen semmi sem volt. Eddigre leesett, hogy a lefelé tartó emberek nyomait követtem. A távolban megláttam három embert. Ők már lefelé csúsztak a sandboardjaikon. Ezek szerint mégis csak volt legalább egy csoport, és pont aznap, amikor én is mentem. Visszamentem a lábnyomaimon a traverz kezdetéig, és folytattam a sziszifuszi gyaloglást.

img_20170910_095224.jpg

A dűne oldala egyre meredekebb lett, és még jobban elsüllyedtem. Időnként szó szerint helyben jártam. A lábam nyomán a homok elkezdett lassan lefolyni, mint valami sűrű szósz. Rájöttem, hogy a sötétebb, szürkés foltokon tömörebb, és azokon valamennyire lehet haladni. Ez egy darabig működött, amíg annyira meredekbe nem váltott, hogy már ezeken is lecsúsztam. Új stratégia kellett. Itt időnként már a mély homokban való próbálkozás hozott több eredményt. Ebben a magasságban a dűne is megváltozott. A homok teljesen finom és sárgás volt, és megjelentek az első hullámok is, mintha a Szaharában lennék. Dél felé járt az idő, a nap pedig a fejem fölül tűzött rám. A cipőmbe ömlő homok a zoknin keresztül is égette a lábam. Időnként muszáj volt megállni és kiönteni.

img_20170910_113722.jpg

Nagyon sokszor ott tartottam, hogy feladom. Úgy éreztem, nem fog menni. 1600 méter felett egyre sűrűbben néztem a GPS-t, hogy mennyi van hátra. Elértem az 1700-at. Innen már csak (még?) 300 méter. Talán menni fog. Kinéztem magamnak a következő bokrot vagy buckát vagy valamit, és addig mentem. 1800. Most már megcsinálom. 1900. Mérni kezdtem az időt és a haladást. 10 perc alatt 30 méter. 12 perc alatt 54. Ó, ez egész jó volt! Most már 1-1,5 óra alatt fel kell érjek. Eljött a 2000 és, onnantól már megvolt. Még egy pár süllyedős szakasz, aztán a lejtő szelídebbé, a homok pedig keményebbé vált. Fent voltam!

img_20170910_132341.jpg

img_20170910_111256.jpg

Odafent még várt rám néhány hullám, de ez már semmi sem volt. A buckák közötti gerinceken jól lehetett haladni. Láttam, hogy még nincs vége, de itt már nem érdekelt. Elkezdtem csendben nevetni, közben mentem tovább, aztán megint nevettem. Odafent egy egész más világ bontakozott ki. A Cerro Blanco nem egyetlen homokkupac. A tetején számtalan dűne sorakozik. Ezeken túl pedig körben a hegyekre nézhettem le. Az óceán felé eső terület felett összefüggő felhőtakaró ült. A homok, a sziklák és a felhők hármasa elmondhatatlan látványt nyújtottak. Végül felértem a csúcsra. Itt elidőztem egy kicsit.

img_20170910_144712.jpg

img_20170910_145831.jpg

Az, hogy sokszor azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, aztán mégis sikerült, a látvány, meg minden hatására eléggé felfokozott lelkiállapotba kerültem. A könnyed négyórás gyaloglásból 7,5 óra lett.

Fent láttam az előttem itt járó csoport láb- és deszkanyomait. Ezeket követtem lefelé. Elértem a nagy lejtőt is, amin egyenesen több száz métert lehet ereszkedni. El sem tudom képzelni, mennyire lehet itt felgyorsulni csúszás közben. Nekem mindenesetre le kellett gyalogolni. A süllyedős homokban ez elég gyorsan megy (pont olyan, mint mély hóban). Leértem a dűne aljába, utoljára kiöntöttem a homokot a cipőmből, aztán visszasétáltam a völgyben a kaktuszok és vízmosás mellett a főúthoz.

img_20170910_151104.jpg

A saját reggeli lábnyomaimat is megtaláltam. Az úton nem volt nagy forgalom. Attól féltem, hogy még két óra gyaloglás vár rám Nazcáig. Szerencsére nem így lett. Egy idős bácsi elhozott a város határáig, onnan pedig már könnyen találtam egy taxit, ami visszavitt a hostelbe.

A Nazca kultúra

Arequipából északnak vettem az irányt, Nazca felé. Az itt található Nazca-vonalakat semmiképp nem akartam kihagyni. Ezek a sivatag köves talajára készített rajzok a világ legnagyobb geoglifái, és ezért a legismertebbek is. Méretük miatt leginkább csak a levegőből lehet látni őket. Létezésükről egészen addig nem is tudtak, amíg az 50-es évek táján meg nem érkezett ide Maria Reiche német tudós, és általa nagy nyilvánosságot nem kaptak ezek a vonalak. Maria közel 50 évet töltött a sivatagban azzal, hogy gyalogszerrel bejárja és egyesével megtisztítsa a vonalakat, és itt is halt meg. Érdemei miatt emlékét aktívan ápolják, utca, planetárium és a repülőtér is róla van elnevezve, és a munkásságát bemutató múzeumot is alapítottak a vonalak közelében.

Az éjszakai busz a vártnál korábban érkezett meg Nazcába. Meg volt beszélve, hogy a hostelből kijönnek értem kocsival, de nyilván nem akartam a buszpályaudvaron várni egy órát, inkább elindultam gyalog. Nem kellett sok idő, hogy megjelenjen két sétarepüléseket eladni akaró ügynök. Elég korán volt, és még aznapra meg tudtak volna szervezni egy repülést, de én nem szeretem az ilyen kapkodást. Mondtam nekik, hogy nem akarom, de hiénák módjára elkezdtek követni, alig tudtam lerázni őket. A hostelben én ébresztettem fel a tulajt.

img_20170907_085030.jpg

Az első nap azzal telt, hogy kerestem egy sétarepülős utat, ami megfelel az igényeimnek, majd feltérképeztem, hogy mit lehet még itt csinálni. Ez egy kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, ugyanis a szezonnak már vége volt, és elég nehéz volt csoportot találni bármilyen útra. Este elmentem a planetáriumba, ahol alig lehetett látni egy pár csillagot a fényszennyezés és a telihold miatt, viszont ezután megnéztünk egy rövidfilmet a vonalakról és Maria Reicheről, ami érdekes volt.

img_20170907_084734.jpg

Másnap reggel jött értem az autó, hogy kivigyen a reptérre. Itt kellett várni valamennyit, aztán hívtak a beszálláshoz. A kisebbik Cesnára fizettem be, ami alacsonyabban és csak hat utassal repül. Az első ábra a bálna volt, amit még így is alig találtam meg. Összesen 12 rajz felett repültünk el. Természetesen ezek a legismertebbek, mint a majom vagy a kolibri. Minden rajz felett köröztük, hogy mindkét oldalról lehessen látni mindent. Mondanom sem kell, a félórás repülésnek nagyon hamar vége lett. A reptéren most sokkal többet kellett várnom, mire jött értem egy autó, ami visszavitt a városba. Így viszont meg tudtam nézni a kifüggesztett tévén a nazcákról szóló dokumentumfilmet.

img_20170907_085748.jpg

Az nazca kultúra időszaka az i.e. 100 - i.sz. 700 közötti évekre tehető. A vonalak ezen időszak alatt folyamatosan készültek. A legrégebbiek a különféle figurákat ábrázoló rajzok. Az újabbak sokkal egyszerűbbek, geometriai alakzatok vagy egyszerű vonalak, és sokszor a régebbieken haladnak keresztül. A közös bennük, hogy az egyes részeik csillagászati jelentőséggel bíró helyekre mutatnak, mint például napéjegyenlőség idején a felkelő és a lenyugvó nap helye a horizonton. A vonalak funkciója a mai napig vita tárgya. Ma a leginkább elfogadott nézet, hogy ezek szabadtéri templomok voltak, ahol a nazcák nagy számban vehettek részt a szertartásokon, és a Cahuachi-piramisok, mint zárt vallási helyszín párját képezik.

A sivatagban rajzokat nem a nazcák kezdek készíteni. Őket megelőzte a paracas kultúra (i.e. 800-200), akik egy kicsit más stílusban készítették rajzaikat. Nazcától északnyugatra, Palpa mellett találhatók ilyen rajzok, ezért Palpa-vonalaknak nevezik őket. Hosszabb sétarepülésre is be lehet fizetni, ami ezeket a rajzokat is érinti.

A Nazca-vonalak természetesen csak egy kis részét képezik a nazca kultúrának. Számtalan archeológiai emlék maradt fenn, amiről a városban található Museo Didactico Antonini ad elég jó képet. Nazcától nem messze tárták fel a Pueblo Viejonak elkeresztelt nazca várost. A múzeum fényképpekel és ábrákkal mutatja be az ásatás menetét. A feltárt tárgyak természetesen ki vannak állítva. Van egy nyitott rész is, ahol egy vízvezeték és nazca sírhelyek rekonstrukciói láthatók.

img_20170907_170748.jpg

Ilyen sírokat eredetiben is lehet látni errefelé. A Chauchilla temető nagy részét sajnos a sírrablók kifosztották. Van viszont egy eredeti sírhely, és számtalan másik rekonstrukciója. A bennük látható múmiák viszont egytől egyig valódiak. A nazcák a földbe ásott és körbefalazott négyszögletes gödrökbe temetkeztek. Egy sírhelyre több embert is temettek. A holttesteket embriópózban, több réteg textilbe tekerve helyezték végső nyugalomra. A fennmaradt múmiák hosszú haja teljesen épen maradt.

img_20170908_113600.jpg

Nazcától nyugatra Pueblo Viejo maradványain túl találhatók a Cahuachi-piramisok. Ez 24 négyzetkilométeren 36 piramist jelent. Egyet feltártak, és eredeti állapotában hagytak meg, két másikat pedig újjáépítettek. Ma ezeket lehet megnézni. A többi piramis leginkább egy szabályos alakú, magas kupacnak tűnik. Ezen az úton azt ígérték, hogy megnézzük még az egyik vízvezetéket is, de valahogy erre "nem maradt idő". Szerintem azért, mert csak ketten lettünk volna, de a másik jelentkező nem jelent meg, és megpróbálták a lehető legegyszerűbben letudni a dolgot.

img_20170909_155536.jpg

img_20170909_162015.jpg

img_20170908_171208.jpg

A piramisokat kizárólag szertartások helyszínéül használták. Mivel Nazca is sivatagos területen fekszik, a víz errefelé különösen nagy kincs volt. (Eső évente 1-2 órát esik, napi 4-6 perces adagokban. Nem csoda, hogy a NASA is az Atacama-sivatagban teszteli a marsjáróit.) Háborúztak is érte, valamint a szárazabb időszakokban, amikor nem volt elegendő belőle, a nazcák is emberáldozatokkal próbálták kiengesztelni isteneiket, és ezt nem akárhogyan csinálták. A régészek találtak fej nélkül, de egyébként a szokásos módon eltemetett testet, és találtak csoportosan eltemetett fejet. Egy-két maradvány is bizonyítja: levágott emberfejeket mutattak be. A koponyán egy vékony kötelet vezettek át, és vagy kézben tartva, vagy többet a derekukra kötve tartották a papok szertartásokat. Az Antonini múzeumban a szokásos kerámiákon, textileken és egyéb használati tárgyakon kívül ilyen maradványokat is lehet látni. Egyes kerámiákon látható rajzok a szertartásokat jelenítik meg.

img_20170907_163000.jpg

A vonalakat közvetlen közelről is szerettem volna megnézni. Szerencsére erre is van lehetőség. Mint ahogy említettem, a vonalak létezéséről sokáig nem is tudtak. A Nazca és Ica közötti főutat még a feltárások előtt építették, és pont a vonalak között halad. Az út mellett van egy kisebb domb, amiről leginkább geometriai alakzatokat lehet látni. Kicsit távolabb a főút kettévágja a gyíkot. Ide fémből építettek egy kilátótornyot, amiről ezen kívül még két rajz, a fa és a kéz látható.

img_20170909_105031.jpg

A toronytól autóval már csak pár percre van a Maria Reiche Múzeum. Itt láthatók a kutatónő eredeti rajzai és mérőszalagjai is, valamint őt ábrázoló fényképek is. Van itt egy múmia is, aki egykor valószínűleg sámán vagy pap lehetett. A bőre is kiváló állapotban maradt meg. Látszanak rajta az eredeti tetoválásai.

img_20170909_111708.jpg

Arról nem tettem le, hogy megnézzem az Ocongalla-vízvezetéket (Oconcaya). A nazcák sok ilyet építettek, hogy hozzáférjenek a föld alatt rejtőző vízhez. A környéken nagyjából harminc ilyen maradt fenn. Szervezett úton ide buggyval, azaz homokfutóval lehet eljutni, ami önmagában is remek élmény. A buggy ezután Cahuachihoz megy, amit így már másodszor volt alkalmam megnézni. Ezután egy másik temetőhöz mentünk, de ebből nem sok maradt meg. A sírrablók ezt is kifosztották, és itt egyetlen múmián és néhány, egy kupacba összehordott csonton kívül mást nem is láttunk.

img_20170909_145806.jpg

A temetőnél nem is lett volna értelme sok időt tölteni. Hamarosan indultunk tovább a homokdűnék közé, hogy kipróbálhassuk a sandboardot, vagyis homokdeszkázást. Mielőtt kiszálltunk volna a buggykból, a dűnéken autóztunk egy kicsit. Ez teljesen olyan volt, mintha hullámvasúton ültünk volna. Végül következett a sandboardozás. Ráülve vagy ráfeküdve lehetett csúszni. Egy néhányan ki akartuk próbálni, milyen lehet ráállva. Én is megpróbáltam, de nem nagyon ment. A deszka elég könnyen elakad a homokban. Szerintem nehezebb, mint a snowboard. A csúszkálás végén még megvártuk a naplementét, aztán elindultunk Nazca felé.

img_20170909_173128.jpg

Itt a partvidéken mindig elég erős és hideg szél fúj. Közben teljesen besötétedett, és gyorsan lehűlt a levegő. A buggy is elég gyorsan ment, úgyhogy ezeknek a kombinációja elég kellemetlen érzés volt. Hiába hoztunk meleg ruhákat, mindenki nagyon fázott. Nem is biztos, hogy mindenki örült az utolsó megállónak, ami meglepetés volt. Egy kerámiakészítő műhelynél álltunk meg. A néni elmesélte, hogy a nagyapja nagyon sok időt töltött azzal, hogy a nazcák hogyan készítették kerámiáikat. Állítólag még ma is azt a technikát alkalmazzák, amit pár száz évvel ezelőtt. Megmutatta a festékek készítéséhez használt anyagokat is. Itt szerencsére egy kicsit átmelegedhettünk, mielőtt visszaértünk a városba.

img_20170911_125042.jpg

Utolsó napomon néhány közeli helyet jártam be. Az első a Cantalloc-vízvezeték (Cantayoc) volt. Itt 19 kör alakú kút is található. A vízhez spirál alakú lejtőn vagy lépcsőkön lehet lejutni. Mindegyik kút egy kicsit másképp néz ki. Vannak olyanok is, ahol a spirált és a lépcsőket kombinálták. Ezután átsétáltam az El Telar geoglifákhoz. Ezek szintén nazca vonalak, de sokkal kisebbek, és csak geometriai alakzatokból állnak. A harmadik hely Paredones romjai voltak, ami kakukktojás az eddigiekhez képest, mivel ez egy inka adminisztratív központ volt. Az út mellől csak az épület falát lehet látni, ezért kicsit meglepődtem, hogy egy viszonylag nagy komplexum van itt.

img_20170911_143127.jpg

img_20170911_152004.jpg

A sandboardozást nagyobb méretekben is lehet űzni. Nazcától pár kilométerre található a Cerro Blanco, a világ legnagyobb homokdűnéje. A maga 2078 méterével magasabb, mint a mellette lévő hegyek. Sajnos ide csak privát túra keretében vittek volna el, ami nagyon drága lett volna, de ez engem nem tudott eltántorítani attól, hogy legalább fel ne másszak a tetejére. Erről a következő bejegyzésben írok részletesen.

Humberstone és Santa Laura szellemvárosai

A mai Chile északi régióját egészen addig értéktelennek tartották, amíg fel nem fedezték a föld alatt rejtőző kincseket. Amikor pedig felfedezték, meg is indult érte a háború, amit Arica kapcsán már említettem. A háborúból végül Chile került ki nyertesen.

Az egyik ilyen kincs a salétrom volt. Erre különösen nagy volt a kereslet a második világháború alatt. Több olyan város is létrejött, aminek kizárólagos célja a salétrom előállítása és az ahhoz kapcsolódó bányászat volt. Később a Németországgal szemben alkalmazott bojkott, majd a salétrom szintetikus úton való előállítása megpecsételte ezeknek a városoknak a sorsát. Lakói elhagyták ezeket a településeket, amelyek ma szellemárosokként emlékeztetnek erre a korszakra. Az egyik ilyen szellemváros Humberstone.

img_20170901_162420.jpg

Humberstone Iquique-től 40 km-re található, ami pedig 300 km távolságban van Aricától. Odáig már nem volt kedvem elbuszozni, keresni valami túrát, amivel eljuthatok Humberstone-ba, aztán visszabuszozni Aricába. Utazásom során most először béreltem egy autót. Bár reggel nem sokkal nyitás után ott voltam a kölcsönzőben, az adminisztráció tovább tartott, mint gondoltam, ezért a tervezettnél később sikerült elindulni.

img_20170901_101803.jpg

Otthon nem kifejezettem szerettem vezetni, főleg nem a belvárosi csúcsforgalomban. Nem gondoltam volna, hogy a vezetés is mennyire tud hiányozni. Hamar bele is jöttem, és a kölcsönzős autót is megszoktam. Az út a mostanra már sokat emlegetett sivatagon vezetett keresztül. Időnként kedvemre megállhattam fényképezni és megcsodálni a semmi közepén zöldellő termékeny völgyeket. Találtam geoglifákat is. Nem is tudtam, hogy errefelé ilyen sok található.

Délután egykor érkeztem meg Humberstone-ba. A belépő megváltása után elindultam felfedezni az egykor virágzó várost. A bejárat az egykori városi terület mellett van, így először a lakóépületeket láttam. Mivel ez egy mesterségesen létrehozott város volt, minden épület egyforma. A családosok más, természetesen nagyobb lakást kaptak, mint az egyedülállók.

img_20170901_132013.jpg

img_20170901_132237.jpg

A kosárlabdapályára csak véletlenül akadtam rá, mivel fel sem volt tüntetve a kapott térképen. Eső hiányában a lelátók még ma is egész jó állapotban vannak. Emellett egy bár volt, aminek a raktárában a padok szinte újnak látszottak.

img_20170901_134826.jpg

A városban volt egy úszómedence is, amit használni az itt élők kiváltsága volt. A medence öntöttvas lemezekből épült, amit régi hajókból szereztek. Az egyik oldalon itt is van egy lelátó, vele szemben pedig egy háromszintes ugrótorony. Voltak természetesen zuhanyzók és öltözők is. A szórakozást az egyik sarokban lévő bárpult tette teljessé.

img_20170901_140752.jpg

A város közepét már akkor is a Plaza de Armas jelentette. Egyik oldalában áll a szálloda, mert hogy Humberstone-ba időnként vendégek is érkeztek. A főtér többi oldalán található a templom, a piac és a színház. Vicces, hogy a piac valamennyire ma is funkcionál. Egy kisebb részét ajándékárusok foglalják el, és fagyit is lehet kapni. Ezt én sem hagyhattam ki.

img_20170901_151457.jpg

Volt iskola és kórház is. Utóbbi különösen fontos volt, mivel a salétrom előállítása során történtek balesetek. Szinte minden épületbe be lehet menni. Az iskolában a tantermekben még ott vannak a régi iskolapadok és a táblák is. A városi terület másik végén, az ipari terület előtt van az adminisztrációs épület. Ebben egy kicsi múzeumot rendeztek be, ahol egy néhány használati tárgy mellett elég sok salétrommal kapcsolatos plakát is látható. Mellette van egy teniszpálya is esti világítással, amit csak a felső osztály tagjai használhattak. Előtte van egy üres rész. Egykor itt is épület állt, ami egy tűz során leégett, viszont a közepén lévő széf túlélte a tüzet. Ugyan teteje nincs már, a téglafalai ma is állnak.

img_20170901_153554.jpg

A városi részről rövid út vezet át az ipari területig. Az egyik épület az energiaellátásért volt felelős. Itt vannak a régi dízel generátorok maradványai. Az egyik motornál már csak a hatalmas főtengely helye látszik, de a másiknak még az embernyi méretű tárcsái is meg vannak.

img_20170901_154908.jpg

A generátoron túl a salétromgyártással kapcsolatos további épületek és gépek maradványai találhatók. Van itt raktár és javítóműhely is. A műhelyben régi esztergák és egyéb megmunkálógépek állnak, amik a mennyezeten vezetett fő hajtásról laposszíjakon kapták az energiát.

img_20170901_160051.jpg

img_20170901_160437.jpg

Végül a város határában áll az a domb, amit a gyártás melléktermékeiből halmoztak fel az évek során. Erre fel lehet menni, és madártávlatból szemlélni Humberstone-t.

img_20170901_164127.jpg

Három kilométerrel arrébb található Santa Laura, vagy inkább már csak ami megmaradt belőle. Itt a lakóépületek közül egy sem áll már, csupán az alapjaik vannak meg. Látható viszont az elsődleges és a másodlagos malom, amivel a bányászott követ zúzták kisebb darabokra a gyártás következő fázisaihoz. Állnak még azok a kádak is, amiben vegyi úton vonták ki a szükséges anyagot. Santa Laurában is van egy generátorház, ahol Humberstone-hoz hasonló állapotban találjuk a motorokat. Mivel itt a házak már nem állnak, és az ipari negyedben sem lehet felmászni semmire, hamar végeztem.

img_20170901_174339.jpg

Lassan ideje volt elindulni Aricába. Volt azonban még egy bónusz, a Gigante de Tarapaca (vagy Gigante del Atacama), a világ legnagyobb antropomorf geoglifája. Ez egy domboldalba "rajzolt" 119 méter magas emberfigura. Ezt még megkerestem, és felmásztam mellé. A magasból az autó pici pont volt csak a kő- és homoktenger közepén. A nap ekkor kezdett nyugovóra térni. Miután minden irányból jól megnéztem az Óriást, elindultam az autóhoz. A naplemente az Atacama-sivatag egyik félreeső szegletében ért.

img_20170901_185423.jpg

img_20170901_190520.jpg

img_20170901_190725.jpg

Chinchorro múmiák Chilében

Perui tartózkodásom kezdett túlságosan hosszúra nyúlni. Úgy számoltam, hogy valahol Lima környékén járna le a 90 napom, amit EU-állampolgárként az országban vízum nélkül eltölthetek. Úgy gondoltam, jobb ennek elejét venni. Arequipához még viszonylag közel van a chilei határ, ezért errefelé vettem az irányt. A határtól mindössze tíz kilométerre van Arica, ami ideális célpontnak tűnt egy kis borderhoppingra (kilépés és belépés, hogy lenullázzam a számlálót).

Maga az utazás is elég érdekes volt. Az út éppen olyan sivatagon vezetett keresztül, mint Corire és a Toro Muerto felé. A busz azonban csak Tacnáig ment, innen át kellett szállni egy colectivoba (magyarul gyűjtőtaxi). Ez akkor indul, amikor az autó megtelik. Szerencsére semennyit nem kellett várnom, mivel elég sokan járnak át Peruból Chilébe dolgozni. A határon is erre voltak berendezkedve, az utasokat autónként hívták a ki- és beléptetéshez. Miután ez megvolt, kis idő elteltével sofőrünk is áthozta az autót, majd hamarosan megérkeztünk Aricába. Ahogy már említettem, Peru elég bután választott magának időzónát, így a telefonom rögtön két órát ugrott előre. Ennek köszönhetően, és annak, hogy a busz késve indult és még többet késett, csak este 11 után érkeztem meg. Természetesen minden zárva volt már, így a vacsorám üres gabonapehely és némi keksz volt.

Arica látnivalói

Aricát nem mondanám kifejezetten szép városnak, és túl sok látnivaló sincs itt, de azért nem unatkoztam. A főtéren található a San Marcos katedrális, ami szerintem inkább csak egy templom. Ez arról nevezetes, hogy Eiffel tervezte, és ideszállítás előtt először Franciaországban összeszerelték, hogy biztosra menjenek. Ezelőtt sosem láttam még olyan templomot, ami acélszerkezetű vázra épült. Kinézete miatt egyébként kívülről és belülről is a chiloe-i fatemplomokra emlékeztetett.

img_20170827_151340.jpg

A város másik nevezetessége az El Morro, ami egy nem túl magas szikla az óceánparton. Húszperces sétával fel lehet menni a tetejére, ahonnan tényleg szép a kilátás a városra és az óceánra. A csendes-óceáni háború (?) idején a chilei hadsereg egy mindössze kétórás ütközetben elsöprő győzelmet aratott a peruiak felett. A szikla tetején lévő Museo Histórico y de Armas ennek állít emléket. Ide sajnos nyitvatartási időben nem sikerült fel- és bejutni.

img_20170827_151507.jpg

img_20170828_172953.jpg

Ami meglepő, és ennek ellenére szerintem nem nagyon lehet hallani róla, hogy a környéken találták meg a világ legrégebbi múmiáit. Az egyik ezzel foglalkozó múzeum a fantáziadús nevű Museo in Sitio Colón 10. Mint neve is mutatja, ez a Colón (Kolumbusz) utca 10. szám alatt található. Amikor egy építkezés során chinchorro múmiákat találtak, a tulajdonos leállíttatta a munkálatokat. Mivel nem akartak kárt okozni a múmiák kiásásával és mozgatásával, itt helyben (in sitio) alapítottak egy múzeumot. A múmiák egy üveglap alatt, eredeti helyzetükben láthatók. Az üvegre rá lehet állni, hogy ne csak a tükröződést lássa az ember, amit először elfelejtettek közölni velem, így az egész audio guide-os bejárást újrakezdtem.

img_20170831_165236.jpg

A múmiák és csontvázak három szektorban vannak. Korukat i.e. 4200-3700 közöttire teszik. A chinchorrók fekvő helyzetben, kelet felé fordított fejjel temették el halottaikat. A legfelső réteg alatt további két réteget találtak, amelyek még régebbiek lehetnek, akár i.e. 5500-ból valók, amivel évszázadokkal előzik meg az egyiptomi múmiákat. Egyes holttesteket csak egy vékony homokréteg takart, talán azért, hogy elősegítsék a természetes mumifikációt. A gyerekekre sokkal nagyobb figyelmet fordítottak, mint a felnőttekre. Őket szándékosan mumifikálták, és arcukat maszkkal fedték le.

A chinchorrók vadászó, halászó, gyűjtögető életmódot folytattak. Külön eszközeik voltak a tengeri élelem feldolgozásához, például amivel a kagylókat tudták kiszedni a kagylóhéjból. A szárazföldre is be tudtak hatolni 15-40 km mélyen, hogy itt teveféléket zsákmányoljanak.

A város nevezetességeinek ezzel nagyjából végére is értünk. Van azonban egy teljesen másik dolog, ami miatt Arica bizonyos körökben világhírű. Ez az egyik hely ugyanis, ahol a hullámok nagyszerűen törnek. Olyannyira, hogy a hullámok a hawaii hullámokkal is felveszik a versenyt, így Arica 2007-ben az ASP szörf világkupa-sorozatnak is az egyik helyszíne volt. Az El Gringo nevű hullám minden évben a világbajnokság egyik helyszíne.

img_20170830_164934.jpg

Kézenfekvő volt, hogy itt váltom valóra egyik álmomat. Kerestem egy szörfiskolát, ahol elmagyarázták, hogyan is kéne ezt csinálni. Meglepetés ne érjen senkit, több időt töltöttem a vízben és a szörfdeszkán evezéssel, mint a hullámokon. Igazából felállni szinte egyszer sem sikerült rendesen. Az áramlat pedig állandóan messzire volt a hullámoktól, így a vége felé többször is a parton gyalogoltam vissza a megfelelő helyre. Meg kell hagyni, elég fárasztó sport ez, legalábbis ebben a formában. Ennek ellenére nagyon boldog voltam, hogy sikerült kipróbálni, és éppen egy ilyen helyen.

img_20170902_132950.jpg

Arica több, mint 20 km hosszú homokos parttal rendelkezik. Ezt több szakaszra osztották, és mindegyiknek saját neve van. Ahol én szörföztem, azt Playa Chinchorrónak hívják. Pár nappal ezelőtt már tettem itt egy sétát, és a víz elég hidegnek tűnt. Neoprénben viszont egészen sokáig lehetett bírni. A vízben nem is fáztam, csak akkor, amikor kijöttem a partra a szélbe.

A Chungará-tó és a Lauca Nemzeti Park

Arica környékén két termékeny völgy szeli át a sivatagot. Az egyik a Lluta-völgy, amely egészen az Altiplanoig és a bolíviai határig vezet. Az egynapos szervezett kirándulások kedvelt célpontja, aminek csúcspontját a Lago Chungará jelenti.

Az út során több megálló is van. Errefelé igen sok geoglifa található (a földre készített nagyméretű rajz, mint a Nazca-vonalak is). Az első megálló egy ilyen volt, de őszintén szólva én itt nem láttam semmit, talán azért nem, mert messze voltunk és be is volt borulva. A következő megálló Poconchile falu és a San Jerónimo templom, amit a spanyolok építettek még a 17. században, ezen a területen elsőként.

img_20170829_085503.jpg

Az újabb megállónál a több méter magasra megnövő cardónes kaktuszokkal lehetett fényképeket csinálni. A következő a Putre fölötti kilátópont volt. Ez a település a legjelentősebb a völgyben. Ezután egy sík terület következett, ahonnan két havas tűzhányót láthattunk a távolban, valószínűleg a jóval 6000 méter fölé nyúló Parinacota és a Pomerape.

img_20170829_095431.jpg

img_20170829_123335.jpg

A füves területről alpakák jöttek oda a csoporthoz, és ennivalót kunyeráltak. A simogatást viszont nem szeretik, és erre figyelmeztettek is minket. Persze mindig van, aki nem ért a szóból, viszont abból már értett, amikor az egyik alpaka egy néhányszor leköpte. A Lagunas de Cotacotani mellett már meg sem álltunk, csak a busz ablakából lehetett fényképezni.

img_20170829_142351.jpg

Végül megérkeztünk a Chungará-tóhoz. A tó vizén tükröződött a Parinacota és még egy pár másik hegy alakja. A víz felszínén madarak úszkáltak, és néha alámerültek a táplálékukért.

img_20170829_133809.jpg

img_20170829_135013.jpg

Visszafelé betértünk Parinacota faluba, hogy az ottani templomot is megnézzük. Ezután egy elég késői ebéd következett Zapahuira faluban, ahonnan Putre felé vettük az irányt. Itt kaptunk egy fél órát, ami alatt nem lehetett csinálni semmi értelmeset. Az utolsó állomás a Pukará de Copaquilla inka erődítmény volt, de ez kimerült annyiban, hogy a rendelkezésre álló öt percben a távolból csinálhattunk egy néhány fényképet. Sajnos engem ez ettől jobban érdekelt volna.

img_20170829_143932.jpg

img_20170829_181327.jpg

A Lauca Nemzeti Parkhoz közvetlenül csatlakozik még két másik, a Reserva Nacional de Vicuñas és a
Sorire-sómező. A három védett régió a tartomány egész Bolíviával határos területét lefedi. A sómezőkön kívül számtalan tűzhányó is van itt. Ezekre a részekre csak többnapos programokkal lehet eljutni.

Az Azapa-völgy

A Valle del Azapa, vagyis az Azapa-völgy Aricából sokkal könnyebben megközelíthető. A völgyben rendszeresen közlekednek a sárga színű gyűjtőtaxik. Mindenképpen érdemes meglátogatni a San Miguel de Azapában található archeológiai múzeumot, ami szintén a chinchorro múmiákra fókuszál. A nagyjából 30 múmia nem része a kiállításnak, de egy üvegen keresztül be lehet nézni abba a terembe, ahol tárolják őket. A múzeum részletesen bemutatja a chinchorrók ruházatát és használati tárgyait. Ettől sokkal érdekesebb azonban, ahogy a múmiákat készítették. A négy különféle korszakban eltérő technikákat is alkalmaztak, ennek megfelelően találhatunk négyféle múmiát is.

img_20170903_114417.jpg

A múzeum után továbbmentem a völgyben. Egy pár kilométerrel messzebb található a magántulajdonban lévő Santuario de Picaflor. Ez úgy indult, hogy a tulajdonos hölgy korábban itt őshonos, de mára eltűnt virágokat kezdett ültetni a kertjében. Az itt élő háromféle kolibri hamar felfedezte magának a kertet, és innentől kezdve a cél tudatosan az volt, hogy élőhelyet biztosítsanak számukra. Később a kertet megnyitották a nagyközönség előtt. Ma kellemes környezetben, kanapékon és fotelekben lehet itt pihenni, miközben figyelhetjük a kolibrik röptét. Ez persze csak akkor működik, ha éppen nem érkezik egy család rohangáló és ordibáló gyerekekkel, akikre a szülők egyáltalán nem szólnak rá. Szerencsére találtam egy helyet, ahova már nem hallatszott el a csatazaj, és a madarak is ott voltak.

img_20170903_132947.jpg

img_20170903_140327.jpg

Innen a Pukará de San Lorenzóval folytattam. A neve egyáltalán nem sugallja, de ez egy tiwanaku település volt. Ez egy olyan magaslatra épült, ahonnan mindkét irányban be lehet látni a völgyet. Ideális, könnyen védhető helyen volt.

img_20170903_160339.jpg

img_20170903_162030.jpg

Utolsóként az Alta Ramirezt néztem meg, amit régen temetkezési helyként használtak. Erről a dombról láthatók a túloldalon lévő Cerro Sagrado geoglifái. A völgyben még több hasonlót is lehet találni, de egy nap alatt azokra már nem volt időm (és igazából kedvem sem lett volna hozzá).

img_20170903_175810.jpg

Az itt töltött egy hét alatt még elmentem egy hosszabb útra, hogy megnézzem Humberstone szellemvárosát, amiről a következő bejegyzésben rendesen beszámolok.

Arequipába az idejövetellel azonos módon kellett visszamenni. Autóval a határon át, aztán Tacnától busszal. Viszonylag korán megérkeztem, de azt már nem volt kedvem bevállalni, hogy egyből továbbutazzak Nazcába az éjszakai busszal. Inkább egy napot Arequipában töltöttem, ami pont jó volt még egy kis raftingolásra.

Kanyonok és tűzhányók Arequipa körül

Arequipától északra található a Cañon del Colca. Ez arról nevezetes, hogy kétszer olyan mély, mint a Grand Canyon, legmélyebb pontján 3270 méter mély. Ám még ezzel sem lehet rekorder. Egy kicsit távolabb található, éppen ezért sokkal kevésbé látogatott a Cañon de Cotahuasi, ami 3354 méter mély, ezzel ő érdemli ki "a világ legmélyebb kanyonja" címet.

A Colca-kanyon

Arequipa legfontosabb "terméke" minden kétséget kizáróan a Colca-kanyon. Az összes utazásszervező ügynökség kínálatában ez az első, de a hostelekben is lehet jelentkezni. Az ide látogató turistáknak szinte kötelező program. Nekem is ez volt az első szervezett út, amire jelentkeztem. Van 1, 2 és 3 napos program. Az egynapos gyakorlatilag hat óra buszozást jelent a kondorlesig, aztán irány haza, aminek szerintem nem sok értelme van. A két- és háromnapos programban van túrázás, ami lemegy a kanyon aljában lévő oázisig, majd vissza. Ez a két program megegyezik, csak a hosszabbon kétszer fél napig héderezhet az ember a kanyonban.

Peru valamiért elég rossz időzónába rakta magát (hattól hatig van világos), így elég korán kezdődik az élet mindenhol. Ez volt a második alkalom, amikor hajnal háromkor indult az utazás. A hatágyas szobában valahogy mindenki erre a napra jelentkezett, így kollektíven felkeltünk fél háromkor, és nem kellett azon aggódni, hogy ki ébreszt fel kit a pakolásával. Útközben megálltunk egy 20 percesre tervezett reggelire, de annyi idő alatt éppen csak megkaptuk a lekváros kenyereinket és a kokateákat.

Miután (nagyjából) sikerült befejezni a reggelit, meg sem álltunk a Cruz del Condor kilátópontig. Ezek a fenséges madarak az első reggeli felszálló meleg áramlatokat meglovagolva kezdik meg repülésüket. Szinte nulla energiabefektetéssel repülnek fel a kanyon tetejéig, ahol már várja őket a többszáz kíváncsi szempár. Szerencsénk volt, láttunk is egy párat, sőt, az egyik egyszer a fejünk felett siklott el. Utána kiültek egy sziklaszirtre, ahol mindenki kedvére fényképezte őket. Szívesen maradtam volna még, de csak egy fél órát kaptunk.

img_20170811_084628.jpg

Visszaszálltunk a buszra, és Cabanaconde faluig hajtottunk, ahol a túra kezdődik. Az aszfalt meglepően újnak tűnt. Itt háromfelé osztottak minket, és így már egészen kellemes kis társaság volt. A Colca-folyó keresztezése után megebédeltünk. Nem tudom, mit képzeltek, egy gyereknek vagy egy kevésbé éhes anyamacskának talán elég lett volna, amit adtak, de az biztos, hogy nem egy egész napos túrához méretezték az adagot. Ezután folytattuk az oázisig, ahova pont akkor érkeztünk meg, amikor lement a nap, és kezdett lehűlni a levegő. Érhető, hogy már senkinek nem volt kedve a medencében pancsolni (ennyivel jobb a háromnapos, mert ők délután érnek ide).

img_20170811_101613.jpg

img_20170811_102641.jpg

img_20170811_153703.jpg

A második reggel sem kellett álmatlanság miatt az ágyban forgolódni. Az indulás ötkor volt, természetesen még sötétben. Itt ismertem meg a spanyol Javiert és Mariát, akik a Chachanira készültek. A túravezető azt mondta, ha két óra alatt felér, akkor van esélye feljutni a vulkán csúcsára is. Azt is mondta, hogy bár a Chachani 6075 méter, mégis könnyebb, mint a Misti, mert itt sokkal kevesebbet kell menni. Javi nagyon gyorsan előre szaladt. Mivel a vulkánok megmászása nekem is szerepelt a terveim között, megpróbáltam lépést tartani vele, de hamarosan szem elől veszítettem. Nekem 1:58 alatt sikerült felérni, éppen a "szintidőn" belül. Javi egészen elképesztően 20 percet rám verve, 1:40 körüli idővel végzett. Úgy gondoltuk, hogy akkor készen állunk, és hármasban (Mariával) már meg is volt a csapat.

img_20170812_065939.jpg

img_20170812_101947.jpg

A kanyon tetején mindenkit bevártunk, aztán együtt megreggeliztünk. Útközben megálltunk egy természetes hőforrásnál, amiből termálfürdőt alakítottak ki. A melegtől a forrón át a nagyon forróig több medence is volt. Aki pedig le akarta hűteni magát, átsétált a folyóhoz, és belefeküdt. Én kétszer éltem ezzel a lehetőséggel.

img_20170812_110850.jpg

Ahogy már írtam, a környéken számtalan vulkán található. A sok természetes hőforrás is ennek köszönhető. A visszaút során van fennsík, ami remek lehetőség, hogy a környék szinte összes vulkánját megcsodálhassuk. Ez a kilátópont nagyjából 4900 méteren van. A felkészülés részeként azért itt még szaladgáltam egy kicsit, csak a biztonság kedvéért. A fejem rendben volt, de azt éreztem, hogy itt szűkösen mérik az oxigént.

img_20170812_140911.jpg

Közben a Sabancaya úgy gondolta, hogy kitör. Éppen akkor kezdte az ég felé lövellni hamuját, amikor ott voltunk. A helyieknek ez nem volt különösebben nagy újság, mert ez a vulkán elég gyakran csinál ilyet, úgyhogy hamarosan vissza kellett szállni a buszba. A felszálló hamut még a buszból is elég sokáig lehetett látni, amíg el nem haladtunk a Misti mellett, és végül vissza nem értünk Arequipába.

img_20170812_141822.jpg

A Chachani

A következő nap azzal telt, hogy kerestünk egy ügynökséget, aki biztosította a szükséges felszerelést, és megszervezte a mászást. Ezzel nagyjából el is ment a nap, mert ide-oda kellett szaladgálni két hely között. A Colca-kanyonban a felfelé rohanáskor sajnos sikerült megfáznom, ami mostanra jött ki. Azt fontolgattam, hogy lemondom az egészet, de lehet, hogy azzal mindenkinek tönkre tettem volna a tervét.

A Chachani mászása kétnapos projekt, és nem túl szaladós. Reggel nyolcra kellett készen lenni, akkora jött értünk a terepjáró. Először az ügynökségnél kezdtünk, hogy az előző nap felpróbált ruhákat, sátrakat és a több holmit elpakoljuk. Csak ezt követően indultunk a vulkánhoz. Szerintem a világ legnehezebb sátrait kaptuk. Azt mondták, hogy kétszemélyesek, de a csomagolt méret és a súlya alapján ezt kizártnak tartottam. Akkora volt, mint a fél hátizsákom (ami 48 liter). Sajnos túrabotot elfelejtettem bérelni a nagy pakolászás közben.

img_20170814_111507.jpg

Ahogy az út emelkedett, már csak a füves pusztaságot láttuk. 4000 méter körül táblák intettek óvatos vezetésre. Ez a magasság ugyanis a vikunyák természetes élőhelye. Láttunk is elég sokat nem messze az úttól. Aztán ez az út egyszer csak véget ért. Ekkor már ötezer méter felett jártunk.

Az első napra nem volt sok feladat. Két órát kellett gyalogolni nagyjából ugyanebben a magasságban, hogy elérjük az 5150 méteren lévő alaptábort. (Nem tudom, mennyire nagyképű ezt alaptábornak nevezni, de maradjunk ennél. Egy fix konyhasátor műanyag asztalokkal és székekkel mindenesetre volt ott.) Sátorveréskor a sejtésem beigazolódott: igazi The North Face alumínium vázas, expedíciós sátrakat cipeltünk magunkkal. Mindegyikben legalább négyen elfértünk volna.

img_20170814_131905.jpg

img_20170814_132744.jpg

A sátrak felállítása után nem volt más dolgunk, mint megvacsorázni. A gondok itt kezdődtek. A magasság nálam eddigre tette meg hatását. Nagyon rosszul lettem, enni sem tudtam. A beszélgetés spanyolul folyt, amit ebben az állapotban követni sem tudtam. Annyit a lelkemre kötöttek, hogy reggeli fél kettőkor, indulás kettőkor. Kicsit később a rosszullétem valahogy elmúlt, és a vacsorát is be tudtam fejezni. Hét óra tájban aztán mindenki visszavonult a sátrába, hogy aludjon egy pár órát. A nyugalom sajnos nem tartott sokáig. Javi este kilenckor kezdett el hányni.

A megbeszéltek szerint fél kettőkor ébresztett a telefonom. Összepakoltam, aztán a konyhasátorban találkoztunk. Ebben a magasságban a szervezet funkciói már kezdenek kevésbé működni. Senki nem volt éhes. Egyedül én erőltettem magamba valamennyi kenyeret és sajtot, meg persze egy csésze kokateát.

img_20170814_145708.jpg

Közvetlenül indulás előtt Maria is rosszul lett, és Javi is folytatta, amit este elkezdett. Egyedül én éreztem magam jól, még a fejfájásom is elmúlt. Ennek ellenére mindenki összeszedte magát, és elindultunk. Nagyon hideg volt, az erős szél pedig csak tovább rontotta a helyzetet. Fogalmam sincs, hogy Russ, a hegyivezetőnk hogyan látta az utat. Nekem az egész csak egy homokos lejtőnek tűnt, már amennyit a fejlámpa fénye látni engedett. A lábam többször is megcsúszott. Most igen jól jött volna az a pár túrabot.

Javi felfelé menet is többször hányt. Az i-re az tette fel a pontot, amikor az egyiknél a válla is kiugrott a helyéből. Szerencsére rögtön vissza is ugrott, így Mariával kettesben vissza tudtak fordulni.

img_20170814_164132.jpg

Ketten maradtunk, Russ és én. Lassan haladtunk felfelé, szerintem túl hosszú etapokban és túl kevés pihenővel. Szóltam neki, hogy több pihenőre van szükségem, de erre inkább csak a tempón lassított. A hideg és a szél továbbra sem enyhült. Fáztam, egy pár kekszen kívül enni sem tudtam, és a vizem is kezdett megfagyni a kulacsban. Még egy óra volt hátra a napfelkeltéig, és kettő, mire meleg is lett volna. Egyre sűrűbben nézegettem a telefonomon, hogy mit mutat a GPS. A magasság nagyon lassan nőtt csak. Többször megálltunk tanakodni, hogy vajon sikerülhet-e nekem. Russ végig biztatott, hogy menjünk még egy kicsit. Az utolsó megálló 5660 méteren volt. Még 400 méter a csúcsig. Ebben a magasságban ez rengeteg. Ekkor már egyszerűen képtelen voltam elég levegőt venni. A pihenők alatt is nagyon nehezen állt helyre a légzésem. Úgy éreztem, ez a fagyos levegőben való zihálás túl sok nekem, és szóltam, hogy forduljunk vissza.

Lefelé sokkal gyorsabb volt, de még eközben is többször meg kellett álljak pihenni. Mire visszaértem az alaptáborba, kivilágosodott. Russ mondta, hogy feküdjek le aludni. Ekkor láttam csak, hogy a hátizsákomban lévő víz is kezdett befagyni, a sátorban hagyott izotóniás ital pedig már egyetlen jégdarab volt.

Arra ébredtem, hogy a hálózsákban kibírhatatlan a meleg. A többiek is készülődtek már. Összepakoltam, együtt megreggeliztünk, aztán elindultunk lefelé. A sátrakat az alaptáborban hagyhattuk az utánunk próbálkozóknak. Még mindig fájt mindhármunk feje. Semmi mást nem kívántunk, mint végre alacsonyabb régiókba visszajutni.

A Misti

A Chachanira eleve megfázva érkeztem, és ezen a fagyos levegő csak tovább rontott. Elég időm volt átgondolni, hogy megpróbálkozzak-e a Mistivel. Három nap pihenőt adtam magamnak, amit városnézéssel töltöttem el. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom.

A forgatókönyv nagyon hasonlított a Chachanira: ügynökség keresése, felszerelés összeválogatása stb. A sátrakkal most szerencsénk volt. Az előző csapat fent hagyta a hegyen, és nekünk majd csak lehozni kellett. Most egy másik ügynökségnél találtam csoportot az adott napra. Ők azt mondták, hiába kell itt sokkal többet menni, a Misti a könnyebb, és ezzel kellett volna kezdenem.

img_20170819_102224.jpg

A túra mindössze 3500 méteres magasságban indult, és az első napon 4500-ig kellett felmenni. Ez azt jelentette, hogy az éjszakát alacsonyabban töltjük, mint a Chachanin, és talán kevésbé lesz megterhelő. A csapatban most négyen voltunk. Rajtam kívül volt egy francia lány, Maeliss, és egy perui pár, Carlos és Carolina. Gyaloglás közben hamar kiderült, hogy itt Carolina lesz a leggyengébb láncszem. Egy idő múlva már szinte az összes holmijukat Carlos vitte egyedül (többek között fejenként 5 liter vizet).

img_20170819_144839.jpg

Délután aztán elértük az alaptábort. Készülődtünk a másnapra, most is korán vacsoráztunk és korán mentünk aludni. Vacsora közben gyönyörködhettünk a naplementében, ami ilyen magasságban másképp néz ki, mint alacsonyabban. Arequipa fényei a lábunk alatt világítottak a távolban. Az éjszakát egyszer zavarta meg egy csoport. Hallottam, hogy arról beszélnek, hogy nini, itt vannak sátrak, és vannak is benne, de nem különösebben zavartatták magukat.

img_20170819_181325.jpg

A reggeli és az indulás is ugyanakkor volt, itt viszont nem voltunk egyedül. Sokszor kerülgették egymást a csapatok, ahogy mindig másik állt meg pihenni. Órákkal később felkelt a nap is. Az első fényekben a Misti szabályos háromszög árnyékot vetett a túloldalon. Carolina miatt most is sokat kellett pihenni. Ennek nagyon örültem, és biztosan nem ártott nekem sem.

img_20170820_042745.jpg

img_20170820_061134.jpg

Lassan, de biztosan felértünk 5700 méterre. Eddigre a nap már teljes erejével sütött, és végre kezdett meleg lenni. A fagyos ujjaink is kiolvadtak. Innen kétfelé lehetett továbbmenni. Carlosék a kráter széle felé indultak el. Mi a túravezetővel és Maeliss-szel a csúcskereszt felé indultunk, ami a legmagasabb ponton, 5822 méteren van felállítva.

img_20170820_080009.jpg

A csúcson elmondhatatlan volt a látvány. Egyik irányban természetesen ott volt alattunk a Misti krátere. Ezen túl a távolban egy sómező is látszott, ami már ismerős volt nekem. Az ellentétes oldalon a Chachani megtépázott csúcsát láthattunk. Alatta a Chili-folyó völgyét Arequipáig lehetett követni.

img_20170820_085825.jpg

img_20170820_085144.jpg

A kötelező csúcsfotók után elindultunk lefelé. Feketehomokos (vulkáni hamu) lejtőn haladtunk. A mély homok elég gyors haladást tesz lehetővé. Egy idő után ennek vége lett, és rendes ösvényen jutottunk vissza a kiindulási pontig, ahol már várt ránk egy terepjáró.

img_20170820_123940.jpg

Sokat gondolkoztam, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a Chachanira egyáltalán nem sikerült feljutni, a Mistire pedig viszonylag könnyen. Akkor úgy éreztem, hogy azt a plusz 200 métert is simán tudnám teljesíteni. Lehet, hogy a Chachani adta meg az utolsó akklimatizációs lépést? Vagy a lassabb tempó, több megálló? A kettő együtt? Ezt már sosem fogom megtudni. A lényeg, hogy sikerült, és nagyon örültem neki.

 

Arequipában egyébként mást is lehet még csinálni. Ahogy említettem, a Chili a városon folyik keresztül. Húsz perces utazással el lehet jutni egy zúgókkal tűzdelt szakaszhoz, ami kiváló lehetőség raftingra. Természetesen ezt sem hagyhattam ki. És hogy véletlenül se unatkozzak, egy párszor leugrottam a mászóterembe is, amit véletlenül találtam a hosteltől két sarokra. Itt többször összefutottam Ivánnal, az egyik hegyivezetővel, aki a Chachani előtti tájékoztatást tartotta nekünk. Már ismerősként invitált sziklát mászni is, de erre már nemet kellett mondjak.

img_0130.JPG

 

[Ne feledjétek, most már működik a blog Facebook oldala is (fb.me/inkakektura)! Ott több képet találtok majd. Ha van valaki, akinek szerinted tetszene az oldal, oszd meg vele is!]