A Salkantay-ösvény és Machu Picchu

2017. augusztus 11. - Inka Kék Túra

Az Inti Raymi után nem volt sok időm tanakodni. Cuscoba érve ugyanis a hostelben megtudtam egy kedves cseh lánytól, hogy július 1-től változnak a Machu Picchura vonatkozó szabályok. Valószínűleg a turisták nagy száma miatt ezután már csak fél napot lehet itt eltölteni. Én ezt semmiképp nem szerettem volna, hiszem utazásom legfontosabb állomásáról, a fő indítékról volt szó. Meg kellett tehát oldani, hogy még a hónap vége előtt odaérjek.

Machu Picchuba eljutni többféle módon lehet. A legnépszerűbb az eredeti Inka Ösvény, ami az inkák által épített kövezett úton vezet, és a legtöbb korabeli emléket érinti. Ennek a változatnak két hátránya van. Először is nagyon nagy üzlet lett, szinte bármennyi pénzt el lehet érte kérni, és el is kérik. A másik gond, hogy még így is hónapokkal előre le kell foglalni, mert az egész szezon pillanatok alatt betelik. Én decemberben néztem meg először, de akkor az idei szezon még nem volt foglalható. Azután viszont besűrűsödtek a szervezéssel kapcsolatos teendők, és legközelebb már csak az indulás után, március 10-én volt lehetőségem újból ránézni. Addigra április elejétől augusztus végéig minden időpont betelt. Az ezen kívüli időpontok természetesen alkalmatlanok voltak, így az Inka Ösvénynek búcsút kellett mondjak.

img_20170630_063926.jpg

Szerencsére ezen kívül több alternatíva is létezik. A legegyszerűbb a szintén pénzes amerikai turistákra szabott verzió, akik egy nap alatt Cuscoból, a rettentően drága panorámavonattal teszik meg az utat. Ennek szerintem semmi értelme. Egy másik lehetőség az inka dzsungel túra, amin kajakkal, mountain bike-on és gyalog három nap alatt érik el a romokat. Erről a lehetőségről csak később értesültem. Az Inka Ösvény után a második legnépszerűbb útvonal a négynapos Salkantay-ösvény, ami az inkák egyik szent hegye mellett vezet. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ezt kell válasszam.

A Salkantay-ösvény

Maradt tehát hat napom. Egy nap felkészülés, négy nap túra, és a hatodik napon teljesül a nagy álom. Tőlem kicsit idegen módon befizettem egy ügynökségnél, de ezt később egyáltalán nem bántam meg. Jó társaság jött össze, voltak extra programok, nem kellett cipekedni, és végig első osztályú ellátásban volt részünk.

img_20170626_122323.jpg

Az első nap tekinthető bemelegítésnek. Az eleje természetesen az odautazással telt. Az út 3500 méteren indul, és 12 km-t kell gyalogolni 3900 méterig. Megfelelően akklimatizáció után (!) ez a táv nem igazán megerőltető. Korán meg is érkeztünk, annyira, hogy a délután további részében még elsétálhassunk az Humantay-tóhoz. Ez is tekinthető a felkészülés részének. A tóhoz 4200 méterig kell felmászni egy viszonylag meredek hegyoldalban, ahol azért már rendesen lehet érezni, hogy ritkább a levegő. További akklimatizációra kiválóan alkalmas. A tó viszont csodálatos látványt nyújt. Az egyik túrázó úgy gondolta, hogy ez ideális helyszín arra, hogy megkérje a párja kezét.

img_20170626_160932.jpg

A második nap a túra legnehezebb napja, és már komolyabb erőfeszítést igényel. A táv 22 km, és át kell kelni a 4630 méter magasan fekvő Salkantay-hágón. Emiatt korán is kell indulni. Mi reggel hatkor már úton voltunk. Az időjárás ebben a magasságban elég zord. Az úton még napfelkelte után is lehetett találni befagyott vízfolyásokat. A hágót néhány rövid pihenő közbeiktatásával fél tízre értük el. Ezen a ponton kerültünk legközelebb a Salkantayhoz. Viszonylag közelről lehet megcsodálni az oldalán lefutó gleccsereket. Itt szerencsénk volt, a természet egy külön produkcióval ajándékozott meg minket. Az egyik gleccser leszakadó darabja egy lavinát indított el, amit páholyból nézhettünk végig.

img_20170627_081811.jpg

img_20170627_092035.jpg

Az inkák is ezt a hágót használták a Salkantay mellett való átkeléshez. Itt mindig lerótták tiszteletüket a környék szent hegyei felé. Mi sem tettünk másképp. Mindenki összefogott három sértetlen kokalevelet, amit egy kupacban a földre szórtunk, majd az egészre egy kőhalmot építettünk. Mindenki egy kővel járult hozzá a halomhoz. Így már érhetővé vált, hogy miért van tele a hágó hasonló kupacokkal.

img_20170627_101523.jpg

Mielőtt a túloldali völgy felé vettük volna az irányt, tettünk egy rövid kitérőt. Innen fentről csodálhattuk meg a Salkantay-tengerszemet. Az út ezután végig lefelé vitt, és lankásabb is volt, mint a feljövetel. Vissza-visszapillantva a Salkantay látványa még sokáig kísért minket. A magasság csökkenésével egyre melegebb is lett, és az addigi sziklás tájat észrevétlenül váltotta fel a trópusi növényzet. A nap végére egészen 2900 méterig ereszkedünk le.

img_20170627_105924.jpg

img_20170627_105325.jpg

img_20170627_163900.jpg

A harmadik nap semmilyen nehézséget nem tartogatott. Egy gyönyörű szurdokvölgyben folytattuk az ereszkedést az 1550 méteren található Santa Teresáig. Az út legutolsó szakaszára mikrobuszos segítséget is kaptunk. Santa Teresa egyébként az egyik kulcsfontosságú állomás Machu Picchu megközelítésében mindenkinek, aki el akarja kerülni a drága vonatozást.

img_20170628_071457.jpg

img_20170628_095934.jpg

Délután rengeteg időnk volt még. Santa Teresa közelében található egy termálfürdő, ami remek lehetőség volt az idő eltöltésére. Itt több medencét alakítottak ki a feltörő forró víz mellett. A hőfokuk folyamatosan csökken annak függvényében, hogy a forró vízhez mennyi hideget kevernek hozzá. Három nap gyaloglás után jól esett ez a kis lazítás. Sötétedésig maradtunk is.

img_20170628_153546.jpg

A negyedik napra lehetett választani egy alternatív útvonalat. Az út egy eredeti régi inka ösvényen indul, és kávéültetvények mellett vezet. Nem kellett sok, hogy egy útszéli kis büfénél megálljunk. Kaptunk igazi friss kávészemekből főzött kávét, hozzá avokádót és jukkát. Megkóstoltam én is, gondolva, hogy ilyen autentikus módon készült italnak kell adni egy esélyt, de most sem lett a kedvencem.

img_20170629_073419.jpg

img_20170629_075505.jpg

Ez az útvonal érinti Llaqtapata-t, ami az inka hírvivők, a chaski-k fontos pihenőhelye volt. Innen lehet először megpillantani Machu Picchut, ahogy megbújik a távoli hegyek ölelésében. A chaskik itt már tudták, hogy nincs messze a cél. Ez az útvonal azonban nem könnyű. 700 méter emelkedést 900 méter ereszkedés követ az 1890 méteren lévő Hidroeléctricáig. Ez szintén fontos állomás, Cuscoból idáig lehet eljutni tömegközlekedéssel.

img_20170629_095120.jpg

img_20170629_103027.jpg

Itt még azonban nem volt vége a napnak. Ebéd után még el kellett jutni Aguas Calientesbe (most már Machu Picchu Pueblo-nak hívják, nem tudom, mióta), ami a Machu Picchu előtti legutolsó település. Ehhez a vonatsíneket követve kell még 10 km-t gyalogolni, ami edzettségtől függően további 2-3 órát jelent. Szerencsére ezt már sík terepen kell megtenni, a vonat pedig dudál, amikor jön.

img_20170629_142750.jpg

Machu Picchu

Eljött tehát a várva várt nap. Éjjel 3:40-kor keltünk, hogy 4:40-re odaérjünk a lenti kapuhoz. Ezt 5-kor nyitják ki, de már akkora volt a sor, hogy mi csak 5:15-kor jutottunk be. Egy óra kimerítő lépcsőzés várt ránk, hogy még napfelkelte előtt felérjünk Machu Picchu romjaihoz. Az első buszok is ekkortájt érnek fel a fenti kapuhoz. Sajnos az időjárás nem volt kegyes, elkezdett esni az eső. A lépcsősor vége felé szétszakadt a csapat. A tetejéhez közel már világosodott annyira, hogy a felhők között megpillanthassam azokat a hegyeket, amiket már Llaqtapatából láthattam. Ekkor járt át először az az érzés, hogy itt vagyok. A környező hegyeknek is van valami varázsa, ami az érzést még különlegesebbé tette.

img_20170630_072636.jpg

img_20170630_073043.jpg

A napfelkeltéből nyilván semmi sem lett. Ráadásul a túravezetőnknek előző este el kellett mennie, így egy helyettes idegenvezetőt kaptunk. Vele eleinte csak annyiból állt az egész, hogy megmutatta, honnan lehet nagyszerű fényképeket készíteni. Szerencsére ekkorra már elállt az eső, és időnként már a nap is kisütött. A felső teraszok és az Őrök Háza után hamarosan beléptünk a városkapun. Megnéztük a Három Ablak templomát és a főtemplomot, és megmutatta, hol található a Naptemplom, és hol található a legfőbb inka háza. Aztán idegenvezetőnk túl nagynak találta a tömeget, útba igazított minket a főtér és a Szűzek Házai felé, majd elköszönt. Ez elég furcsa volt, mivel pár perccel előtte ecsetelte, hogy ilyen korán még alig van ember, majd nézzük meg délben, amikor az egynapos csoportok ideérnek Cuscoból.

img_20170630_074708.jpg

img_20170630_075737.jpg

img_20170630_075055.jpg

A hely nevét egyébként homály fedi. A kiejtés sem biztos, de az is lehet, hogy a várost teljesen másképp hívták. Egy biztos, hogy a mellette lévő hegynek ez a neve, és ma az egykori várost is ezen a néven emlegetik.

Machu Picchu elrendezését tekintve teljesen szabályos inka város. Egy egyenes vonal mentén világosan elkülönülnek egymástól a mezőgazdasági teraszok és a raktárépületek, valamint a városi rész. Az utóbbi szintén két részre osztható. A magasabb területeken az arisztokrata réteg épületei találhatók, míg az alacsonyabbakon a műhelyek, lakónegyedek és egy börtön is. Valószínű egyébként, hogy a helyet nem állandó lakóhelyként használták. Feltételezhető, hogy az inka uralkodó osztály tagjai időszakosan tartózkodtak itt, főleg vallási célból.

img_20170630_085459.jpg

Machu Picchu mellett két hegy van, amire fel lehet mászni. Az egyik a Wayna Picchu, amin a rövid kör 2 óra, a hosszú pedig 4. Itt is sok látnivaló van. Sajnos ide csak napi 2x200 embert engednek be, így ez is hónapokkal előre betelik. Nem maradt más, mint az Öreg Hegy, a Montaña Machu Picchu. Ez újabb háromórás lépcsőzést jelentett. A környéken ez a legmagasabb hegy, egészen 3000 méter fölé emelkedik. A csúcsáról nézve a romok teljesen eltörpülnek. (Machu Picchu viszonylag alacsonyan, mindössze 2500 méteren található.) Más látványosságot ez a túra egyébként nem nyújt, így utólag azt mondom, kihagyható lett volna. Érdemes inkább több időt tölteni a Machu Picchu közelében található emlékek bejárásával.

img_20170630_103729.jpg

A hegy megmászása után az Intipunku-hoz gyalogoltam még el. Ez a Napkapu, ahonnan a téli napforduló idején a felkelő nap sugarai pontosan a Naptemplom egyik ablakán át világítják be a templomot (a nyári napforduló idején pedig a másikon). Ez az utolsó pont, ahová a rendes belépővel még el lehet jutni. Az Inka Ösvényen túrázók ebből az irányból érkeznek meg Machu Picchuba. A romokhoz visszaindulva így én is sétálhattam egy kicsit az igazi Inka Ösvényen, ami egészen a város kapujáig vezet.

img_20170630_134143.jpg

Kora délután értem vissza, és ez az idő elég volt arra, hogy a város reggel még nem látott részeit is bejárjam. Hátra volt még az Intihuatana kő, ahova a Napot láncolták ki, a Kondor Temploma és a várost átszövő vízvezeték-rendszer egy darabja, ami a mai napig működik. Felfedezhettem még a Naptemplomot (sajnos ide bemenni nem lehet), végül a legfőbb inka házát. Ehhez többször körbe kellett mennem, mert az útvonalak nagy része egyirányú, és a nyilakon kívül felügyelők is figyelik, hogy az emberek be is tartsák ezeket. Azt hiszem, életemben összesen nem lépcsőztem annyit, mint ezen az egy napon.

img_20170630_142322.jpg

Lefelé valahogy már nem volt kedvem gyalogolni. Vettem egy buszjegyet a buszra, ami levisz a hegyről, aztán egészen vissza Aguas Calientesbe, majd beálltam a sorba. Azaz álltam volna, de valahogy nem akart véget érni. 150-200 métert kellett gyalogolni, mire elértem a végét. Itt kb. 40 percet vártam, mire a sokadik buszra felfértem, de egyáltalán nem bántam.

A hatodik napra az utolsó szakasz az Aguas Calientes-Hidroeléctrica táv volt a sínek mellett visszafelé. Hidroeléctricaban begyűjtöttem a maradék holmimat, amit nem kellett magammal cipelnem az utolsó részre, aztán vártam a buszomat. Apróbb kellemetlenség, hogy majdnem mindenkit elszállítottak, kivéve egy pár embert, velem együtt. Szerencsére volt rendes busz is, amire fel is szálltunk. Este tíz körül értünk vissza Cuscoba. Később az extra buszozás árát visszakértem az ügynökségtől. Mivel ki tudja, milyen kartellezés folyik itt is a háttérben, egy telefon után és némi fejcsóválás mellett (ami nem nekem szólt) vissza is adták.

 

Sajnos az itt eltöltött hat nap nem volt teljesen felhőtlen. Egy csúnya hasmenés tette kellemetlenné a Salkantay második felét, majd a Machu Picchu előtti este belázasodtam. Másnap gyógyszerekkel tartottam magam életben, úgy csináltam végig az összes lépcsőzést és minden egyebet. Mi tagadás, a nap végére eléggé kimerültem. Szerencse, hogy a nagy napomról nem kellett lemondjak, és nem veszett kárba az idáig megtett erőfeszítés.

Cusco és az Inti Raymi fesztivál

Végre megérkeztem Cuscoba, ami utazásom legfontosabb állomásának tekinthető. Az elkövetkező hetekre itt rendeztem be a főhadiszállásom, ahonnan hosszabb-rövidebb időkre mozdultam ki.

Cusco

Hogy miért fontos Cusco? Az Inka Birodalom miatt. Ez volt a birodalom központja mind adminisztratív, mind politikai, mind katonai szempontból. A perui alkotmány az ország történelmi fővárosaként definiálja. A közelben található Urubamba-folyó völgyét, ahol számtalan inka lelőhely és emlék található, ma egyszerűen egyszerűen csak Szent Völgyként emlegetik. És végül, de nem utolsó sorban mindenki innen indul Machu Picchuba, válassza a megközelítés bármilyen formáját is.

img_20170623_134914.jpg

Ahogy azt már korábban megemlítettem, a legenda szerint a Titicaca-tóban megszületett Inti és Mama Killa, a napisten és a holdistennő. Úgy látszik, hogy az inkák nem idegenkedtek annyira a testvérházasságoktól, ugyanis kettejük románcából megszületett Manco Cápac és Mama Ocllo, az első inka testvérpár. A napisten leküldte őket a földre, akik a Pacaritambo-barlangon keresztül érkeztek meg. Manco Cápac egy arany sétapálcát is kapott. Inti arra utasította őket, hogy azon a helyen, ahol a sétapálca elmerül a földben, építsenek egy templomot az ő tiszteletére. Ez a hely pedig nem volt más, mint Qosqo.

A valóság persze egy kicsit más. Az inkákat megelőzően a killke civilizáció élt itt. A város északnyugati részén található Saksaywaman (Sacsayhuaman) erődöt is ők építették, és találtak a közelében országutakat és vízvezetékeket is. Manco Capác azonban valóságos személy volt. Az ő vezetése alatt alapítottak valahol ezen a helyen egy kicsi városállamot. Leszármazottai pedig terjeszkedni kezdtek, és egyre nagyobb terület birtokosai lettek. Folytatták, amit a killák Saksaywamanban elkezdtek.

Ugorjunk egyet az időben, egészen Pachacuti Inca Yupanqui koráig. Ő volt az, aki a korábbi Cuscoi Királyságot az Inka Birodalommá alakította át. A birodalmat Tawantinsuyu-nak nevezték el, ami négy tartományt (suyu vagy suyo) jelent. Északon volt Chinchaysuyu, az amazóniai esőerdők felől Antisuyu, délre Kollasuyu, a kollák lakta rész, és a legkisebb tartomány, Kuntisuyu, délnyugatra az óceán felé. A négy tartományba tartó út a város egykori és mai főteréről, a Plaza de Armasról indult. Ezeket ma is táblák jelzik a megfelelő utcákon. Pachacuti állítólag újratervezte Cuscot is, hogy az az egyik szent állatukat, egy pumát formázzon meg. A puma feje a Saksaywaman erőd, a lábai közötti rész pedig a Plaza de Armas.

img_20170720_171140.jpg

Az inka szó egyébként a kecsua nyelvben uralkodót vagy urat jelent, és az uralkodó család tagjaira hivatkoztak vele (lásd fent, Pachacuti nevében). Az inkák a teljes népesség elég kis hányadát tették ki. A spanyoloknak köszönhetően azonban ez is rosszul került át a köztudatba. Ők a teljes népességre használták, az Inka Birodalom pedig számukra mindenkit jelentett, akivel útjuk során találkoztak és leigáztak.

Az Inti Raymi

Cuscoba az Inti Raymi előtt két nappal érkeztem meg. Lehetett rá számítani, hogy a város már a feje tetején fog állni, és így is volt. Cusco főutcáján, az Avenida El Sol-on (Nap sugárút) és a Plaza de Armason már javában ment a felvonulás. Eddig csak tévében láttam ilyet. A templomokból előhozták mindenféle szentjeik szobrát, hogy díszes emelvényeken körbehordozzák. Egy-egy ilyen cipeléséhez nagyjából 20 ember kell. Vállukra tesznek egy párnát, majd két oldalról aláállnak, és nekidőlve elindulnak vele. Közben még egy-két ember teljes erőből nyomja a megfelelő irányba az egész csoportot, hogy tartani tudják az irányt. Minden ilyen előtt egy díszes zászlót is visznek, az egészet pedig egy teljes zenekar kíséri. A szent előtt gyerek visznek egy óriási asztalfélét is, amire pihenők idején teszik le a szobrot. A gyerekek ugyanúgy küszködnek az asztal súlya alatt, mint a felnőttek a szentjük súlya alatt.

img_20170622_161940.jpg

A felvonulás másnap is folytatódott. Ez a nap már sokkal inkább szólt az őslakos hagyományokról, mint a keresztény szentekről. A város szinte minden szervezete képviseltette magát, és gyanítom, hogy máshonnan is sokan érkeztek. Különböző színes népviseletbe öltözött táncos csoportok követték egymást végeláthatatlan sorban. A rendőrség is kitett magáért. Igen, itt lehet gondolni a tér egyik oldalán sorfalat álló sisakos-pajzsos rohamrendőrökre is, de én nem erre gondoltam. Az egyik legnépesebb felvonuló csoport az övék volt. Több száz táncossal érkeztek, és percekig tartott, míg elhaladtak előttem.

img_20170623_135606.jpg

img_20170623_151448.jpg

img_20170623_162442.jpg

Nehezen hagytam ott a felvonulást, de egy-két dolgot muszáj volt elintézni (másnap nemzeti ünnep). Este sikerült visszajönni, és folytatni. Azt hiszem, nem maradtam le semmiről. Már besötétedett, de a felvonulók csak jöttek és jöttek. Végül meg sem vártam a végét, nem tudom, aznap meddig tarthatott az egész.

img_20170623_210816.jpg

Aztán eljött a nagy nap, az Inti Raymi napja. Azt már tudjuk, hogy ő a Napisten, és nagyon fontos szerepet tölt be az inkák életében. Az Inti Raymi az ő napja, a Napfesztivál. Az ünnepséget (majdnem) a téli napfordulókor tartják. Erről egy kicsit bővebben lehet olvasni a Hello Magyarok! blogon.

Az inkák, és más régebbi civilizációk számára is, a téli napforduló jelenti az új év kezdetét is. Egyébként nagyon sok épületük úgy van tájolva, hogy az évnek ezen az egyetlen napján a felkelő Nap fénye valamilyen fontos pontot világítson meg. Ilyen például a Machu Picchuban található Naptemplom, de a Szent Völgy más állomásainál is találhatunk ilyet, pl. Pisac romjainál.

Az ünnepség reggel nyolckor kezdődik a Qorikancha templomnál. A legfőbb inka itt köszönti az új napot.

img_20170624_093111.jpg

img_20170624_093527.jpg

Ezután a tömeg a Plaza de Armasra vonul, ahol körbehordozzák a Napistent és a Holdistennőt. Az egész ünnepségen nagyon sok szereplő vesz részt. Különböző színes ruhákba öltözött csapatok mutatnak be különféle táncokat.

img_20170624_104700.jpg

img_20170624_110256.jpg

A legfőbb állomás azonban a Saksaywaman, ahol egy borsos árú jegy ellenében az ott felállított lelátókról lehet végignézni a műsort. Itt egy kisebb színdarabot adnak elő, ahol a négy tartomány küldötte beszámol az elmúlt év eredményeiről. Ezután közösen fohászkodnak a Napistenhez, majd lámákat is áldoznak, hogy biztosan elnyerjék istenük kegyeit. Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ez a rész már csak színjáték, egy lámát sem áldoznak fel. A téren valóban voltak lámák, ám amikor ez a jelenet következett, mindent úgy csináltak, hogy nagyon szorosan körbe álltak, és semmit sem lehetett látni. Ezt a szoros kört egészen addig tartották, amíg a láma szívét be nem mutatták a közönségnek, ami szintén nem tűnt valódinak.

img_20170624_142209.jpg

Az egész előadás kecsua nyelven zajlik. Az egész ettől lesz nagyon eredeti és hiteles. Az embert furcsa bizsergés járja át, amikor az érces hangú vezetők a napistenhez fohászkodnak. Ugyanakkor ez az egésznek a hátránya is egyben. Adtak szövegkönyvet, amiben benne van spanyol, kecsua és angol nyelven a történet, de még ezzel együtt is elég nehéz követni, hogy éppen mi történik (a kecsua részben megtalálni, hogy hol tartanak, majd összevetni az angol fordítással). Így a vége felé az egész előadás egy kicsit unalmassá válik. Sok ember gondolhatta így, mert a színdarab vége előtt elkezdték elhagyni a lelátókat. Mire az utolsó táncos jelenetek kerültek sorra, a tribünök előtt mászkáló emberektől már alig lehetett látni valamit.

img_20170624_152456.jpg

Mindent összevetve azért úgy gondolom, érdemes egyszer az életben megnézni az Inti Raymit, ha valaki megteheti.

A Titicaca-tó II.

Uros lebegő szigetei és a Sillustani-tornyok

Délután indult a busz tovább a Titicaca partján. Copacabana elég közel van a határhoz, így hamarosan elértük azt. A perui oldalon másik buszt kaptunk, amire már nem volt semmilyen méretkorlátozás, kényelemben értük el Punot.

A másnap reggel elég csípős idővel indított. A telefonom -1 fokot mutatott. Kicsit kellemetlen ez egy egész napos hajókirándulásra. A cél a tavon található Uros lebegő szigetek és az ezeken élő őslakosok meglátogatása volt. A szigetek teljes mértékben az emberi kéz alkotásai. A tavon több tucat található belőlük. Az indiánok a spanyolok és más indián törzsek elől menekülve húzódtak be a tóba, hogy itt találjanak menedéket. Egy szigeten egy vagy több család lakik, és a mai napig él a törzsi vezetőkön és családfőkön alapuló hierarchia. Útközben meg kellett állnunk, hogy megtudjuk, aznap épp melyik szigetek látogathatók. Minden család kéthetente fogad látogatókat, közben pedig élik mindennapi életüket.

img_20170620_092447.jpg

img_20170620_082054.jpg

Reggel nyolcra oda is értünk a kijelölt szigetünkhöz. A család már felsorakozott a sziget szélén, és integettek, amikor pedig közelebb értünk, akkor még énekeltek is nekünk. Látszott, hogy az egész pontosan begyakorolt koreográfia szerint zajlik, de valahogy mégis annyira aranyosak voltak. Hamarosan kikötöttünk, ahol a szintén előre megbeszéltek szerint Kamisaraki!-val köszöntöttek minket, mi pedig Waliki!-val viszonoztuk. Az itt élők ugyanis a mai napig aymara nyelven beszélnek egymás között, ami a kecsua mellett a másik aktívan használt nyelv. Korábban az idősebbek egyáltalán nem is beszéltek spanyolul. Azóta a helyzet változott, a fiatalok pedig az iskolában megtanulnak.

img_20170620_075722.jpg

Rögtön az első fakultatív program következett. Lehetett menni egy rövid kört sásból készített kéttörzsű hajójukon. A civilizációt ezek az emberek sem kerülhetik el teljesen. A hajó a keresztségben a Mercedes Benz nevet kapta. Volt egy felső fedélzete is, én ott foglaltam helyet. Innen remek kilátás nyílt a szigetekre és a vízre, de nem ez volt, ami szemet szúrt. Az egyik evezős maga a családfő volt. Rendesen fel volt öltözve, egy dolgot kivéve: mezítláb volt (mint mondtam, a reggel -1 fokkal üdvözölt).

A szigeten tartottak egy rövid bemutatót arról, hogyan is készül egy ilyen. A tóban élő sásfajt, a totora-t használják alapanyagnak. A gyökerek a földdel együtt jó alapot biztosítanak. Erre jön rá több rétegben a totora, mindig más irányban egymásra fektetve. A házak alapja természetesen sokkal vastagabb, hiszen ott nagyobb a terhelés. A totora a napon hamar kiszárad, én könnyen lángra kap. A főzés emiatt különös körültekintést igényel. Egy kőlapon lehet csak tüzet rakni, amit előtte extra rétegekkel alaposan alátámasztottak. Ezzel szemben az állandóan a víz alatt lévő rétegek hamar elrohadnak, ezért minden sziget folyamatos karbantartást igényel. Ez a sok turista miatt még nagyobb feladat, mint egyébként lenne. Egy sziget maximális élettartama a folyamatos karbantartás mellett is legfeljebb 30 év. Utána teljesen új szigetet kell építeni a régi helyett.

img_20170620_083452.jpg

A rövid bemutató után benézhetünk a házaikba és a ruháikat is felvehettük. Bemutatták a szőtteseket is, amit a nők kézzel csinálnak, és a férfiak által készített apró csecsebecséket. Ők ezeknek az eladásából próbálnak plusz bevételhez jutni. Sajnos a néni nagyon nem akarta megérteni, hogy én nem tudok megvenni és magammal hurcolni egy terítőnyi textilt, bármennyire szép és eredeti is, és az ő családjukat mutatja be.

Az ezekkel az emberekkel való találkozás fantasztikus élmény volt. Utazásom során valószínűleg sokáig az egyik legemlékezetesebb lesz.

A családtól elbúcsúzva Taquile felé vettük az irányt. Itt másféle emberek élnek más szokásokkal. A szigeten kecsua nyelven beszélnek. Közöttük is erősen él a családi hierarchia. Taquile természetes sziget, így elég meredek és sziklás. Itt még most is teraszos földművelést alkalmaznak, ez az egyik fő megélhetési forrásuk. A főtér eléréséhez fel kellett mászni az egyik oldalon, hogy aztán a másik oldalon leereszkedhessünk majd a hajóhoz.

img_20170620_133509.jpg

img_20170620_123427.jpg

img_20170620_140102.jpg

Az idegenvezetőnktől megtudtunk pár érdekességet a helyi szokásokról. A férfiaknál nagyon fontos viselet a sapka. Ez mutatja valakinek a társadalmi helyzetét és családi állapotát. A nők esetében is van egy jellemző népviselet. A szoknya színe jelzi, hogy az adott hölgy hajadon vagy éppen házas-e. Ha egy férfi megözvegyül, három évig hordja a házastársi sapkát, utána lecseréli az egyedülálló férfiak fejfedőjére. És talán a legfurcsább dolog: míg más közösségek esetében (pl. az Uros-szigeteken is) a textilmunka a nők szerepe, Taquile-n ez kizárólagosan a férfiak feladata.

Ezek az emberek sokkal zárkózottabbak, nehéz velük kapcsolatot teremteni. A turistákat kevésbé kedvelik, mint az Uros-iak. Fényképezni sem szabad őket a beleegyezésük nélkül.

Sétánk végeztével visszaszálltunk a hajóra, és a délután hátralévő részét a hazautazással töltöttük.

A másnap délelőttöt Punoban városnézéssel töltöttem. Megnéztem az itteni katedrálist, ami nem vett túlságosan sok időt igénybe. Utána maradt még időm a kokamúzeum meglátogatására. Itt egy rövid kisfilmben ismertették a kokalevelek történetét. Az inkák sok dolgot szentként tiszteltek, és a kokával sem volt másként. Szertartásaik és áldozataik állandó résztvevője volt. Már akkoriban felismerték jótékony hatását. Az inka hírvivőknek (chaski) külön adag járt, hogy bírják a nagy magasságokban megtett hosszú utakat. Egyébként nem ők voltak az elsők, akik használták. Számtalan olyan wari kerámiamaszkot találtak, amin a figura épp kokalevelet tart a szájában (arca egyik oldalán csomó van).

img_20170621_110924.jpg

Délutánra maradt az utolsó itteni program, a Sillustani-tornyok meglátogatása. Útközben megálltunk egy farmon, ahol meg lehetett simogatni a helyi teveféléket, és láthattunk tengerimalacokat is (itt haszonállatként tartják őket, vagyis megeszik). A több száz itt termő kinoa- és krumpliféléből bemutattak egy párat. Végül volt egy furcsaság, az ehető agyag. Ezt krémes állagban az egyik krumplifélével kínálták. Végül bemutatták a földművelésben használt ősi szerszámokat, amiket egyes helyeken még mindig használnak.

img_20170621_150955.jpg

img_20170621_145754.jpg

A rövid megálló után megérkeztünk a Sillustani-tornyokhoz. Ezen a területen elég sok kör alakú torony található, amit magas rangú emberek temetkezési helyeiként használtak. A helyet több kultúra is használta, ezért az itt található tornyok is elég változatosak. Legelőször földbe ásott gödrökbe temetkeztek. Később a technológia fejlődésével lettek egyre magasabbak és kifinomultabbak a tornyok.

img_20170621_163631.jpg

A legjobban megmunkáltak természetesen az inka időből származó tornyok. Ezek fala a tőlük megszokott módon teljesen sima, a hatalmas tömbök tökéletesen illeszkednek, és közöttük nem használtak kötőanyagot. Minden torony bejárata (valójában egy szűk nyílás) kelet felé tájolt. A tornyok érdekessége, hogy felfelé szélesednek, aminek az oka a mai napig ismeretlen. Van egy pár apróbb kőrakás is, amik alacsonyabb rangú emberek nyughelyei.

img_20170621_162520.jpg

img_20170621_160124.jpg

A területen található még egy kör alakú formáció, ami talán naptár lehetett. Van ezen kívül egy érdekes szikla, ami furcsa mágneses tulajdonsággal rendelkezik. A közelében az iránytű nem működik. Az egykor itt élő emberek pontosan tudták ezt, mert a kőtömböt a kritikus helyen meg is jelölték egy vésett spirálalakzattal. Talán azt gondolták, az ilyen helyek átjárók lehetnek valamilyen másik világba.

img_20170621_155030.jpg

Négynapos Titicaca-tó melletti tartózkodásom sokféle és változatos élménnyel szolgált. Viszont nagyon várt már Cusco, az Inka Birodalom fővárosa, így errefelé vettem az irányt.

A Titicaca-tó I.

Copacabana és az Isla del Sol

Kétnapos ott-tartózkodás után gyorsan el is hagytam La Pazt. Folytattam utamat észak felé, a Titicaca-tóhoz.

Róla a következőket érdemes tudni. Mind a vízmennyiséget, mind a felületét számítva ez Dél-Amerika legnagyobb tava. 3812 méterrel a tengerszint felett fekszik, ezzel a világon legmagasabban található hajózható tó (kereskedelmi hajókat számítva). Két ország osztozik rajta, Peru és Bolívia. Földrajzilag két, szinte teljesen különálló részből áll, amelyeket a keskeny Tiquina-szoros köt össze.

img_20170618_141408.jpg

Copacabana, utolsó bolíviai állomásom felé haladva át kellett kelni a fenti szoroson. Az átkeléshez meg kellett szakítani a buszozást, és mindenkinek le kellett szállni. Az embereket kis hajókkal szállították át a túlpartra, a buszokat pedig kis kompokkal. Ez egyébként be is határolta az itt használható buszok méretét. Hamarosan megérkeztünk Copacabana-ba, amely egy csendes kis tóparti város, és nem keverendő össze híres-hírhedt brazil névrokonával.

Ez a Copacabana egy valami miatt ismert és látogatott. Itt található az Isla del Sol (és kistestvére, az Isla de la Luna). Ez a sziget számtalan inka lelőhely otthona. Az inkák számára azért bírt különösen nagy jelentőséggel, mert szerintük itt született meg Inti, a Napisten és testvére Mama Killa, a Holdistennő. Inti és Mama Killa gyermekei az első inka testvérpár, Manco Cápac és Mama Ocllo, akik később pedig megalapították Cusco-t... de ne rohanjunk ennyire előre.

img_20170619_105155.jpg

A sziget meglehetősen kemény terep. Nincsenek aszfaltozott utak, sem motorizált járművek. Itt bizony gyalogolni kell. Általában érdemes legalább egy éjszakát eltölteni itt, hogy mindent meg tudjunk nézni. Általában. Sajnos volt valami, amit már előre tudni lehetett: a sziget lakosai nézeteltérésbe keveredtek a turistákkal vagy a hatóságokkal vagy nem tudni mivel, aminek az eredménye az lett, hogy senkit nem engedtek be az Isla del Sol északi felére, ahol a látnivalók jelentős része található.

Az én programom így annyira szűkült, hogy kiraktak a sziget déli részén, és megmondták, hol kell lenni két óra múlva ahhoz, hogy a hajó visszavigyen a szárazföldre. Ebbe a rövid sétába két látnivaló fért bele. A Pilko Kaina templom volt a kiindulópont. Ezután az út meredeken felvitt a sziget magasabb részeire, ahonnan szép panoráma nyílt a Titicaca-tóra és a környező havas hegyekre. Innen már látni lehetett Yumani kikötőjét, ahova el kellett jutni. A kikötő felett található a híres Fuente del Inca, ami egy ma napig működő inka kút és a hozzá tartozó csatorna, valamint a vele párhuzamosan haladó lépcsősor. Ez volt a második látnivaló, amit a kikötőbe való leereszkedés előtt láthattunk.

img_20170618_142639.jpg

img_20170618_151015.jpg

img_20170618_151433.jpg

Copacabanaba délután ötkor értünk vissza. Volt még egy kis időm, hogy felfedezzem a várost. Elindultam a főutcán, ami meglepő módon a főtérig vitt el. Itt a szokásos vásáron próbáltak nekem mindenféle apróságokat és textileket eladni. Aztán egyszer csak jobbra pillantva egy hatalmas bazilikát vettem észre. Nem tudtam, hogy az itt található Basilica Virgen de Copacabana az egyik legnagyobb Bolíviában. Sokan zarándokolnak el ide az isten háta mögé, hogy egyszer láthassák. Nem csak a külső, a belső tér is valóban lenyűgöző.

img_20170618_171057.jpg

Copacabanaban volt még egy napom. A hostelben láttam egy szórólapot, amin fel voltak sorolva a környéken található inka emlékek. Sok csak valamilyen járművel lett volna elérhető, ám kettő egészen közel volt, gyalog is elérhető távolságra. Az Intinkala, vagyis az Inka Széke igazából a városban volt. Kisebb problémát okozott megtalálni a bejáratot, de végül sikerült. Itt több sziklatömb is van, amibe lapos részeket véstek. Tényleg olyan volt, mintha a sziklába jó pár ülőhelyet készítettek volna. Állítólag ezeket a csillagok vizsgálatához használták. Ha már ott jártam, természetesen kipróbáltam én is, milyen lehetett itt üldögélni. Akkor képest, hogy csak csupasz szikla, (rövidtávon) elég kényelmes volt.

img_20170619_115020.jpg

A másik hely az Horca del Inca, egy inka csillagvizsgáló volt. Az inka csillagász-papok szinte biztosan arra is használták, hogy a téli napforduló idején innen vizsgálják a felkelő napot. Ezt elég magasra, a város melletti dombra építették. Elég sokat és elég meredeken kellett lépcsőzni, de megérte. A sziklák, ahol az út vitt, csodálatosak voltak. Közben egyre magasabbról lehetett látni a várost és a tavat, ami szintén meseszép volt. Nagyjából egy óra gyaloglás után elértem a csillagvizsgálót. Ez két függőleges sziklából állt, amiken felül egy harmadik sziklát fektettek keresztbe.

img_20170619_121649.jpg

img_20170619_133119.jpg

Ez viszont nem a domb tetején volt, és az út ugyan nem mindig volt egyértelmű, de folytatódott a csúcsig. Itt egy brazil hölgy magyarázta el, hogy mit is nézzek. Egy sólyom hátán repültünk. A madár feje a Copacabana melletti Kálvária-domb, két szárnya a balra és jobbra köríves alakban futó partvonal, mi pedig a hátán ültünk. Elég sok időt töltöttem el itt fent, annyira szép volt. Azt is megvártam, amíg az iskolai osztály is elhagyja a terepet, és csak ezután indultam vissza.

img_20170619_125148.jpg

Ezt a kirándulást egy finom ebéddel, egy titicaca-i pisztránggal koronáztam meg (nagyon finom a pisztráng a tóból).

[A tó körüli kalandok itt nem értek véget. Hamarosan jön a folytatás.]

A világ legveszélyesebb bicikliútja

A Halálút La Paztól az esőerdőig

La Pazba nem La Paz miatt mentem vissza. Ha valaki szeretne igazán csúnya várost látni, annak bátran merem ajánlani. Még a város központjának számító tér is, ahol a San Francisco katedrális található, elképesztően csúnya környék. Sehol egy zöld terület, szürke, jellegtelen házak, a katedrálissal szemben pedig egy ki tudja, hány emelet magas betonhasáb. Ha már itt voltam, muszáj volt kipróbálni a híres la paz-i felvonót, ami a szegényebb El Alto városrészbe visz fel 4100 méter magasra. Itt egy csomó egymás hegyére-hátára épült, vakolatlan téglaház található, közöttük szűk sikátorok és hosszú, meredek lépcsősorok. Nem egy kellemes hely.

A város környékén volt két dolog, ami igazán érdekelt. Az egyik az volt, hogy biciklivel leguruljak az egyszerűen Death Roadnak nevezett, használaton kívüli régi országúton.

20170616_093711.jpg

Aki erre téved, nehezen akarja elhinni, hogy régebben errefelé buszok jártak. Az út egyáltalán nincs aszfaltozva, és szinte végig egy jármű szélességű. A szembetalálkozó buszok közül sokszor az egyiknek vissza kellett tolatni, hogy ki tudják kerülni egymást. Nem csoda, hogy szinte mindennaposak voltak a buszbalesetek. A másik nehezítő körülmény az időjárás volt. Az esős évszakban nem ritkák errefelé a földcsuszamlások, amik teljesen elzárják az utat. Így sokszor előfordult az is, hogy a 16-18 órás utazásból 30 óra lett. Bolívia belátta, hogy ez tarthatatlan, és épített egy másik, szélesebb, aszfaltozott utat. A Halálutat lezárták a forgalom elől, ám nem maradt kihasználatlanul. Ma számtalan cég kínálja ide egynapos kerékpáros programját.

Az út a legmagasabb pontról, a 4700 méteren fekvő La Cumbre hágóból indul, ahonnan többnyire csak gurulni kell a 70 km-en keresztül. Ide busszal viszik fel a csapatokat, ahol megkapják a mountain bike-okat (ki milyenre fizetett be), a védőfelszerelést, ruházatot, majd indulás előtt némi lekváros kenyér reggelit.

20170616_091904.jpg

Az út eleje az új, aszfaltozott szakaszon vezet, mintegy bemelegítésként. Az előttünk felnyíló völgy csodálatos látvány volt. Sokszor megálltunk, hogy mindenkiről egyesével fényképeket készítsenek. Az első megállók egyikénél pedig a mélyben megmutatták egy régen lezuhant busz maradványait. A mélység miatt alig lehetett látni.

p1900582.JPG

20 km után kis csapatunk visszaszállt a buszra, ahol egy újabb emelkedő következett. Innentől aztán nem volt megállás (nem szó szerint). Következett az 50 km-es murvás szakasz. Itt is volt sok fényképmegálló, amik elég sokáig tartottak, szóval nem lehet mondani, hogy túl nagy lett volna a hajtás.

20170616_105541.jpg

20170616_111733.jpg

20170616_112226.jpg

A legnagyobb látnivaló a San Juan-vizesés volt, ami úgy gondolta, az útnál nem is találhatna jobb helyet arra, hogy a mélybe zúduljon. Mivel nem volt összefüggő vízfüggöny, el lehetett úgy navigálni, hogy ne legyünk csurom vizesek.

p1900616.JPG

20170616_113706.jpg

20170616_113512.jpg

Közben a magasság csökkenésével elkezdett melegedni az idő. Hamarosan nagyon szerettem volna megszabadulni a felesleges ruhadaraboktól. Szerencsére jött is egy hosszabb pihenő, ahol ezt megtehettem. Utána csatlakoztam a többiekhez, akik már javában a szendvicsekkel és az üdítőkkel voltak elfoglalva. Ezen a ponton már nem sok volt hátra a végéig. Yolosa falunál szálltunk le, ami 1200 méteren van. Egy utolsó csoportkép után gyorsan felpattantunk a buszra, mivel ekkor mindenki már csak az ebédre tudott gondolni.

p1900651.JPG

Az ebéd Coroico falu egyik hosteljében volt. Amikor jelentkeztem az útra, két dolgot felejtettek el közölni velem. Az egyik, hogy a hostelnek két medencéje is van, és egy fürdőruha jól fog jönni. A másik, hogy Coroico már az esőerdős területen van, így a rovarriasztó igen hasznos lesz. Nálam ennek megfelelően egyik sem volt.

Az utóbbi pár nappal később nagyon megbosszulta magát. Ez a rész tele van homoki legyekkel. Csípésük fájdalmas, nagyra duzzad, és egy hétig viszket. Ezerszer rosszabb egy szúnyogcsípésnél. Ilyenből sikerült nekem jó sokat beszerezni ebéd közben, végig a két lábszáramon, és egy párat a karomon. Ennek eredménye egy hétig tartó vakarózás és pár nyugtalan éjszaka lett.

 

[A fényképek ez alkalommal nem a saját fényképeim. A túra teljes anyagát megkaptuk az utazási irodától DVD-n.]

Sucre, Bolívia szülőhelye

Elöljáróban annyit mondanék, hogy Sucre-ba nem is akartam eljönni. Aztán mindenki csupa jót mondott róla, és meséltek a dinoszaurusz-lábnyomokról, ami meggyőzött. Három nappal később nem akartam elmenni.

img_20170609_122616.jpg

Bolívia fővárosába este érkeztem meg. Igen, Sucre a főváros, nem La Paz. Bár a kormány továbbra is La Pazban működik, és ott van Bolívia adminisztratív központja, az alkotmányban rögzítve van, hogy a főváros Sucre. Szóval, este érkeztem meg ide. A buszpályaudvar nem túl kellemes környékét elhagyva, némi gyaloglás után utam a főtéren vezetett keresztül. Rögtön az esti fényekkel kivilágítottan láttam meg, és egyből ámulatba ejtett. A ámulatból felocsúdva folytattam az utamat a hostel felé, ami innen már csak másfél háztömbnyire volt.

Parque Cretácico

Tehát a dinoszaurusz-lábnyomok voltak, amik meggyőztek, hogy megnézzem Sucre-t. Másnap sokáig aludhattam, de még pont elkaptam a 11-kor a Parque Cretácico-ba tartó buszt. Itt korábban kőkitermelés folyt, és a lábnyomok felfedezése csak a véletlennek köszönhető. Sokmillió évvel ezelőtt az iszapos rétegek egymásra rakódtak. A kőzetlemezek összeütközése csak ezután indította el az Andok kiemelkedését. A folyamat során a régi tenger kiszáradt, és a rétegek meggyűrődtek. A kitermelés egy ilyen V alakú hullámvölgyben folyt, aminek a szárai ma 70 fokos szögben állnak. A kitermelést pont egy réteggel a lábnyomok felett állították le. A munka maradék részét az erózió végezte el, elmállasztva az utolsó réteget, és felfedve a lábnyomokat. (Ez természetesen ma sem állt meg, úgyhogy a park üzemeltetőinek nem kis fejfájást okoz a lábnyomok megőrzése.)

img_20170607_124846.jpg

img_20170607_124512.jpg

A helyszínen egy múzeumot is berendeztek, ahol bemutatják, hogy milyen dinó milyen lábnyomot hagyott. Van itt egy csomó életnagyságú dinoszaurusz-modell, valamint csontok, meg minden, ami a témával kapcsolatos. Természetesen a kialakulást bemutató táblák is vannak. A falhoz csak idegenvezetővel és védőfelszerelésben lehet lemenni, ami nem is volt baj, mert a szél így csak a szánkat hordta tele homokkal, a szemünket nem.

img_20170607_115001.jpg

img_20170607_131613.jpg

A buszon egyébként összefutottam két kedves ismerőssel, akiket a Rio Tranquilo melletti márványbarlangoknál ismertem meg. Tőlük kaptam egy remek tippet, hogy a Mercado Central-ban (a piacon) lehet a legjobb és legolcsóbb ételeket kapni. Sajnos eszükbe jutott, hogy sietniük kell, így a park után egyedül folytattam. A tipp viszont kiváló volt, az összes itt töltött napon a piacon ebédeltem. És ami ettől is fontosabb, a rengeteg ismeretlen gyümölcs között végre találtam friss chirimoyát! Délután aztán elkezdett esni az eső, ezért inkább a hostelben töltöttem a nap hátralevő részét.

img_20170607_141332.jpg

Sucre

Ezekben a napokban elég sokat kellett foglalkoznom az elkövetkező két hét megszervezésével, hogy 24-re Cuzco-ba érjek, ezért másnap csak délután jutott idő Sucre-ra. Az itteni városnéző sétára jelentkeztem. Egy szőtteseket árusító boltban kezdtünk. A boltot teljes egészében őslakosok üzemeltetik. Rövid betekintést nyertünk a helyi yampara és jalq'a indiánok népművészetébe. Például megtudtuk, hogy a fonalak bíbor színűre festéséhez egy apró rovart használnak (össze kell törni, és a kapott port vízben feloldani).

img_20170608_153225.jpg

Miközben átsétáltunk a főtéren, tanultunk Bolívia történelméről. Megnéztük az egyetem patinás épületét, ami a 100 bolivianos bankjegyet díszíti, benéztünk egy színházba, elsétáltunk egy obeliszk mellett, majd a Bolivar parkba értünk. Itt van egy Eiffel-torony, ami szerintem több, mint béna, alig hasonlít az igazira.

img_20170609_140559.jpg

img_20170608_163016.jpg

Innen buszra szálltunk, és a belváros túlsó végébe, a Recoletába buszoztunk. Itt megnéztünk egy gyönyörűen felújított épületet, amire sajnos nem emlékszem, hogy ma milyen funkciója van, de fel lehetett mászni a tornyába, ahonnan fentről csodálhattuk meg Sucre-t. Láttuk a várost a föld alatt átszelő alagutak egyik bejáratát is. Ezek ma le vannak zárva, de tervezik, hogy megnyitják a szélesebb publikum előtt. Tovább sétáltunk a Recoleta házai között, amiket kötelező fehérre festeni, az utcák pedig mindenféle színű macskákról vannak elnevezve. A séta egy téren ért véget, ahonnan szép kilátás nyílt a mostanra esti fényekben tündöklő városra. Mivel kellemes volt a társaság, páran itt maradtunk egy italra. Én új kedvencemet, a pisco sourt választottam.

img_20170608_174301.jpg

img_20170608_175813.jpg

img_20170608_180513.jpg

Utolsó nap a városban bóklásztam, és itt is megnéztem egy pár templomot. Az első a Convento y Templo de Santa Clara volt, ahol Potosíhoz hasonlóan mindenre kiterjedő idegenvezetést kaptam, spanyolul (elég jól értem már). Megnéztünk egy csomó 16-18. századi festményt, utána a templom jött, majd a kolostor. Ennek egy része le van zárva, mert ma is használják, viszont a másik fele látogatható. Azt hiszem, a Santa Clara erről híres, ugyanis a körfolyosó falát díszítő festményekből elég sokat nagyon szépen restauráltak (már ahova éppen nem vágtak ajtót vagy ablakot). Készítésükhöz szokatlan színeket használtak.

img_20170609_150506.jpg

img_20170609_150005.jpg

Ezután a Convento de San Felipe de Neri-hez mentem (Néri Szent Fülöp kolostor, "Legyetek jók, ha tudtok"). Itt nem volt idegenvezetés, viszont mindenhova szabadon fel lehetett mászni. Már Potosíban sem volt rossz, de itt jöttem rá, hogy hullámos kolostortetőkön téblábolni milyen jó móka.

img_20170609_154059.jpg

img_20170609_154127.jpg

Bolívia történelme

Sucre-ban nagyon fontos a Casa de La Libertad. Ez Bolívia történelmébe nyújt betekintést. Van itt néhány korabeli tárgy és hangszer, de hangsúly mégis csak azon a termen van, ahol a függetlenséget 1809-ben kikiáltották. Láthatjuk az eredeti kézírásos dokumentumot is, valamint az 1825-ös függetlenségi nyilatkozatot is. Bemutatják a 19. században élt fontos háborús hőseiket, végül az utolsó teremben az összes elnök képe van felsorakoztatva. Ebből pedig van szép számmal, ami mutatja, hogy mennyire viszontagságos volt az ország sorsa az elmúlt mindössze 200 évben.

img_20170609_170230.jpg

img_20170609_170737.jpg

A függetlenség 1809-es kikiáltása után egy 16 évig tartó háború következett, melynek végén az akkori Felső Peru (Alto Perú) megkapta a Republic de Bolívar nevet (akkoriban Sucre pedig a Chuquisaca nevet viselte, ami ma már csak a tartomány neve). Ha időben egy kicsit előre ugrunk, akkor a név Bolíviára változott, majd a 2009-es alkotmányban Estado Plurinacional de Bolivia lett, vagyis többnemzetiségű állam. (A nem is olyan régi pénzérméken még a régi Republic of Bolivia látható.) Ekkor ismerték el hivatalosan az itt elő őslakosokat, és emeltek minden bolíviai állampolgárt hivatalosan egyenrangúvá. Ez még mindig nem az ideális állapot. Az alkotmány ugyanis 36 nemzetet említ, de valójában 180 körülire tehető a számuk. Sokan beszélik a kecsua nyelvet, ám ezen kívül más közös nincs bennük. Eltérőek a szokásaik, a ruházatuk, az egész kultúrájuk.

Az élet 1825 után sem volt könnyű Bolíviában. Az évek alatt területének több mint felét elveszítette. Korábban tengerpartja is volt, nagyjából a mai Chile Antofagasta tartománya, ahol San Pedro de Atacama is található. Ezen a tartományon keresztül szállították az ezüstöt Potosíból a tengerpartra, majd onnan Spanyolországba. Chile az itt található természeti kincsek miatt háborút indított Bolívia ellen, és összes katonai erejét ide összpontosítva megszerezte a területet. A sors iróniája, hogy közben Chile sem járt túl jól. Argentína sem volt ugyanis rest, és kihasználva, hogy Chile déli része védtelen maradt, megszerezte Patagónia nagy részét. Egészen az Andok vonulatáig nyomultak, és csak azért nem tovább, mert a hegyeken való átkelés túlságosan nehéznek bizonyult. Chile mai hosszú és keskeny alakja ezeknek a hadműveleteknek köszönhető.

Bolíviának a mai napig fájó pont ennek a tartománynak az elvesztése. Az ország ma kilenc tartományból áll, ám a zászlójukon lévő címerpajzson tíz csillag található. A tizedik csillag az elvesztett tartományt szimbolizálja. A Sucre főterén álló Legfelsőbb Bíróság épületén látható címerpajzson már csak kilenc csillag van.

Bolívia ma a kontinens egyik legszegényebb országa. Ebben nem kis szerepe van az elmúlt kétszáz évnek. Reméljük, hogy a jövőben szerencsésebben alakul a sorsa.

Potosí ezüstje

San Pedro de Atacamaból kora délután érkezett meg a busz Uyuniba. Ez már ismerős terep volt. A buszállomás itt nem egy valódi buszállomás, csak egy utca, amit annak neveztek ki. A buszjegyeket az utcán hangos kiabálással hirdető eladók között nem volt nehéz találni egy buszt, ami fél óra múlva indult Potosíba. Már esteledett, amikor megérkeztem.

img_20170605_101200.jpg

Potosí 4060 méteren van, és elég nagy város. Semmi kedvem nem volt gyalogolni, ezért próbáltam fogni egy helyi buszt, de ez egy kicsit nehezebbnek bizonyult a vártnál. Először is minden busz tele volt. Másodszor, amikor végre sikerült leinteni egy olyan buszt, amin hely is volt, az nem a jó irányba ment. Végül sikerült leinteni a megfelelőt, amire már csak fel kellett szuszakolni magam a két hátizsákkal. Ezeket a Nissan minibuszokat ugyanis Japántól vásárolta Bolívia, és az ülések és egyáltalán az egész busz mérete a japán emberekhez van igazítva. A térdem egyszerűen nem fér be két ülés közé még akkor sem, ha nincs a hátamon hátizsák. Ezek a buszok elég régiek, sűrű fekete füstöt köpnek, amitől sokáig büdös marad az utca, ahol elmennek. Amikor egy ilyen feltűnik, akkor nagy levegő... Ilyen buszokat használnak amúgy máshol is, például Sucre-ban, ami a következő állomás lesz.

Az ezüstbánya

Potosí egyetlen dologról híres, és a turisták is emiatt szoktak ide jönni, ez pedig a város mellett található Cerro Rico hegyben lévő bánya. Ez a bánya alapozta meg a spanyol hódítók gazdagságát. A hegyben állítólag annyi ezüst volt, hogy hidat lehetett volna belőle építeni Amerika és Európa között. Mára természetesen a készletek megcsappantak, de a bányászat tovább folyik, mert a hegyben cinket is lehet találni.

img_20170605_104158.jpg

img_20170605_104922.jpg

Természetesen kötelező program egy ilyen bánya meglátogatása. Ez úgy kezdődik, hogy elvisznek a bányászpiacra, ahol a bányászoknak ajándékot kell venni. Szokásos az egy zacskó kokalevél és két liter üdítő, de lehet venni 96%-os tisztaságú alkoholt vagy dinamitot is, amivel a mai napig dolgoznak a kemény gránitban. A bányában aztán az ajándékot odaadjuk a bányászoknak, akik cserébe megmutatják, hogyan dolgoznak, és általában előbb isznak, aztán robbantanak is. Nekem ehhez nem volt "szerencsém". Pünkösd hétfőn mentem, de ez nem számított. Itt a Pünkösdöt nem ünneplik annyira. Előző szombaton viszont Pachamama tiszteletére nagy ünnepség volt. Pachamama a föld istenasszonya, akinek az áldását kérik. Ilyenkor lámákat áldoznak, és a vérüket a bányák bejáratára és az épületek falára locsolják.

img_20170605_100108.jpg

A következő napon nem dolgoznak, egész nap csak pihennek és lámasteaket esznek, valamint keményen isznak, a fent említett alkoholt. Valahogy most ez a pihenés elhúzódott, és még hétfőn sem dolgoztak. Így csak a fő járatokban mászkáltunk, de az aknákba nem másztunk le a létrákon, és azt sem láttuk, hogy dolgoznak valójában. Megkerestük viszont a Tio figuráját, akinek Pachamama mellett szintén adnak ajándékot. Tio egyébként az ördögöt formázza, mivel a pokol a bányára hasonlító hely lehet. Viszont sosem nevezik ördögnek, csak Tionak. A túravezetőnk is adott neki kokalevelet, cigarettát és alkoholt. A bányászok egy nap alatt egy zacskó kokalevelet elfogyasztanak, és rendszeresen isznak.

img_20170605_111307.jpg

A bányászat saját üzlet. Nem alkalmazottai semmilyen cégnek. Amit kitermelnek, be kell vizsgáltassák, aztán annak megfelelő árat kapnak érte, mennyiség alapján. Van szakszervezet, ami majd a nyugdíjukat fizeti, ha megélik. A bányában uralkodó körülmények miatt teljesen általános közöttük a szilikózis. A gyarmati időkben a bányákban állítólag nyolcmillió őslakos és afrikai rabszolga halt meg. A spanyolok 12 órás műszakban dolgoztatták őket, és egy fél éven keresztül el sem hagyhatták a bányát. Nem csoda, hogy alig élték túl a megpróbáltatásokat.

A pénzverde

A bányán kívül Potosíban található a Casa Nacional de la Moneda múzeum, amit az egykori pénzverdéből alakítottak ki. Láthatók régi érmék, amin láthattuk Potosí azonosító jelét. Minden pénzverésre jogosult városnak megvolt a maga jele, Potosínak az egymásra helyezett PTSI betűk. Később a P-t és a T-t elhagyták. Mi az, ami megmaradt? S és I, a dollár jele. Argentínában és Chilében az árakat a mai napig $ jellel jelölik. Vicces módon Bolíviában pont nem, a boliviano jele Bs.

img_20170606_093630.jpg

img_20170606_093646.jpg

img_20170606_101613.jpg

A múzeumban vannak az egykor használt préshengerek és egyéb eszközök, szerszámok is. A hengereket lovakkal hajtották, az erőátvitelt időtálló tölgyfa fogaskerekek biztosították. Ezek a prések állítólag a mai napig működőképesek. Később az iparosodással itt is mindent felváltottak a gépek.

img_20170606_100222.jpg

img_20170606_094949.jpg

img_20170606_100522.jpg

A belváros

Ahogy említettem, Potosíba sokan csak a bányák miatt jönnek, aztán gyorsan tovább is állnak, ami igazán méltatlan a városhoz. Nagyon szép a főtere, aminek egyik oldalán ott áll a katedrális. Ennek fel lehet menni a harangtornyába, ahonnan a város minden irányban belátható.

img_20170605_153753.jpg

img_20170605_153956.jpg

img_20170605_155552.jpg

Ezen kívül Potosíban van még 36 templom, amik szintén látogathatóak. Én az Iglesia La Merced-et néztem meg, ahol nagyon látványos idegenvezetésben volt részem. Meséltek a templom a 16-18. századi festményeiről, az ezüstborításról, lemehettem a kriptába, végül pedig fel a templom tetejére. Innen lehetett rálátni a San Francisco-ra, ami a legrégebbi templom, így ez volt az utolsó, amit meglátogattam.

img_20170605_165853.jpg

A templomokon kívül mindkét nap bóklásztam még a város szűk utcáin. Az itt található házak is érdekesek, főleg az utca fölé benyúló házrészek. Arra is volt még időm, hogy a város fölé emelkedő kisebb hegyre is felsétáljak (nem a Cerro Ricora, mert az bányaterület, és le van zárva). Az itt töltött két nap kellemes csalódás volt, és pont elég volt Potosí megismerésére.

img_20170605_164306.jpg

img_20170606_115639.jpg

Salta és Északnyugat-Argentína kanyonjai

Legutóbb ott fejeztem be, hogy az időjárás beleszólt a terveimbe, és változtatni kellett az útirányon. Az új cél messze észak felé volt, San Pedro de Atacama. Nem álltam meg azonban itt, mert mindenről mégsem akartam lemondani. Egyetlen itt töltött éjszaka után tovább indultam Salta felé. Még egyszer utoljára visszatértem Argentínába.

img_20170521_201044.jpg

Saltát Argentína legszebb nagyvárosának tartják. Szokták úgy is emlegetni, hogy Salta, La Linda, vagyis Salta, a gyönyörű. A belvárosra ez igaz is. Mint minden argentin városban, itt is van egy főtér, amit minden oldalról gyönyörű épületek vesznek körbe. A város gyöngyszeme, a San Francisco templom egy pár utcával arrébb található. Élénk színekre festett, már-már hivalkodó, este pedig ki van világítva, és ilyenkor még szebb látványt nyújt.

img_20170520_123407.jpg

img_20170521_192334.jpg

img_20170520_124026.jpg

Salta azonban nem csak az épületei miatt híres. A tér nyugati oldalán található épület ad otthont a Museo de Arqueología de Alta Montana-nak (MAAM), azaz a magashegyi archeológiai múzeumnak. Ez az itt élő őslakos népek életét mutatja be, és nagy hangsúlyt fektet az Inka Birodalomra, ami a spanyolok érkezése előtt élte fénykorát. A gyarmatosítók érkezése előtt a mai Kolumbia, Ecuador, Bolívia, Peru, Chile egy része és Argentína északnyugati része tartozott a birodalom fennhatósága alá. Az itt élő kollák, csakúgy, mint a többi őslakos népcsoport, szoros kapcsolatot ápoltak a természettel, és bizonyos dolgoknak természetfeletti erőt tulajdonítottak. Így volt ez a hegyekkel és vulkánokkal is, amiket nagy tiszteletben tartottak. Az egyik legfontosabb a 6723 m magas Llullaillaco az argentin-chilei határon, ami a második legmagasabb aktív vulkán. A lábától a csúcsáig több régészeti lelőhelyet is feltártak. 1999-ben nagy szenzáció volt, amikor a csúcs közelében találták meg három inka gyermek, egy hatéves fiú, egy hétéves lány, és egy 15 éves lány (a szűz) tökéletes állapotban fennmaradt múmiáját. A múzeum fő látványosságai ezek a múmiák. Annyira vigyáznak rájuk, hogy egyszerre mindig csak egy látható, a másik kettőre addig gondosan vigyáznak, hogy minél tovább megmaradjanak. Én a kislányt láthattam.

Az Inka Birodalom fénykorában egyébként négy tartományból (suyu) állt. Az itteni terület volt Kollasuyu. Az inkák - a spanyolokkal ellentétben - nem igázták le a meghódított területeket, hanem bizonyos fokú együttműködésre törekedtek. Az adók befizetése után a területeknek bizonyos fokú autonómiát is biztosítottak. A birodalom egyben tartása érdekében mind a négy tartományból választottak ki nemesi származású fiatalokat, akiket aztán évente egyszer a birodalom középpontjában összeházasítottak, ezzel is erősítve az egyes tartományok közötti kapcsolatot. Ezekhez kapcsolódhattak az emberáldozatok is, mint a három gyermek áldozata. Őket egyébként nemesi családokból választották. Az áldozat előtt a gyermekeket szépen felöltöztették, majd sörrel vagy egyéb anyaggal elkábították, felvitték a hegyre, és hagyták őket megfagyni.

Quebrada de las Conchas

Salta környéke nem csak régészeti lelőhelyekben bővelkedik, hanem természeti látnivalókban is. Déli és északi irányban is indul egy-egy kanyon, ami változatos színű és formájú sziklaformációkkal kecsegtet. A dél felé induló szurdokvölgy a Quebrada de las Conchas. A főút a völgyben vezet, és helyenként táblák jelzik, hol érdemes megállni és egy kisebb sétát tenni. Mivel saját autóm nincs, csak szervezett túra keretein belül tudtam megnézni ezeket a helyeket.

img_20170521_111334.jpg

A mikrobuszunk a legfontosabb helyek mellett megállt, ahol kaptunk 15 percet fényképezni, aztán mentünk tovább a következő megállóig. Mindegyik helynek van valami fantázianeve, mint a Garganta del Diablo, El Anfiteatro, Tres Marias, Titanic, Castillo (kastély), El Sapo (varangy), és nevüket nyilván az alakjukról kapták. Sajnos nekem ez a nézelődés elég futószalagszerűnek tűnt, és nem is álltunk meg mindenhol, ahol a többi csoport. Az élményt csak emelte a buenos airesi nyugdíjas különítmény, akik közül az egyik nő folyamatos rikácsolásával keserítette a többiek életét.

img_20170521_105433.jpg

A két szurdokvölgy még egy dologról nevezetes. Itt forgatták a Wild Tales című film jeleneteit (valójában öt, egymástól független rövid történet csokorba szedve). Az egyik jellegzetes színhely egy sárga híd, amit mi is láthattunk.

img_20170521_101736.jpg

Errefelé elég magas a napsütéses órák száma, így Mendoza mellett ez a vidék is jelentős argentin bortermelő vidék. Jellegzetes szőlőjük a torrontés, amiből édes fehérbort készítenek. Utunk egy borászatba vezetett, ahol a torrontésen kívül egy vörösbort is megkóstolhattunk (mindössze ezt a kettőt), majd természetesen lehetett vásárolni is.

img_20170521_124739.jpg

A borkóstoló után Salta felé vettük az irányt. Megálltunk még egy pár helyen fényképezni, majd sötétedés körül érkeztünk vissza a városba. A nap végére a busz is tele lett azokkal a szatyrokkal, amiket társaságunk nő tagjai a különböző helyszíneken vásároltak össze.

Quebrada de Humahuaca

A másik népszerű kanyon a Saltától északi irányban induló Quebrada de Humahuaca. A kanyon bejárata Jujuy tartomány fővárosánál, San Salvador de Jujuynál található. Néhány óra buszozás után az első pihenőt Volcán település kézművespiacánál tartottuk. Ezután következett az első igazi látványosság, Purmamarca. A város mellett található a Cerro de los Siete Colores, azaz a Hétszínű-hegy. Itt a rövid szabadidő alatt találtam egy dombot, amire a tulajdonos néni némi jelképes összegű belépő ellenében felengedett. Innen nagyszerű kilátás nyílt a színes sziklákra és a városra is.

img_20170522_103941.jpg

Purmamarca után folytattuk utunkat észak felé a völgyben. Egy ponton kereszteztük a Ráktérítőt, amit külön tábla jelez. Ez az a földrajzi szélesség, ahol a napsugarak merőlegesen érik el a földfelszínt. Itt nem álltunk meg, a következő látványosság Uquia temploma volt. Itt található néhány furcsa angyalt ábrázoló festmény. A spanyolok az őslakosokat kérték meg, hogy fessenek angyalokat a templomhoz. Nekik azonban fogalmuk sem volt, hogy néz ki egy angyal, ezért a spanyolok segítségét kérték. Ők azt mondták, az angyalok olyanok, mint mi, csak szárnyaik is vannak. A végeredmény több olyan festmény lett, amin spanyol katona látható páncélban és fegyverrel, flamingószárnyakkal.

Ezután egy fazekasműhelynél álltunk meg. Itt láthattunk, hogy készülnek a különféle edények. Kettő perc leforgása alatt az egyik mester megformázott egy vázát, egy poharat és egy tárolóedényt, amihez a tetőt külön készítette el, és mégis pontosan illeszkedett. Ezután megnézhettük a kemencéket is, ahol azt is elmondták, hogy a fekete kerámiák úgy kapják színűket, hogy a füstöt visszavezetik az égéstérbe. Természetesen itt is lehetett vásárolni. Ezek a kerámiák nagyon tetszettek, szívesen vettem volna, de nem lett volna hova tenni, és a hátizsákban úgysem élték volna túl az utazás viszontagságait. Az edényeken kívül volt itt egyébként rengeteg maszk is, valamint fonott kosarak és egyéb más csecsebecse.

img_20170522_120636.jpg

img_20170522_120819.jpg

img_20170522_121316.jpg

Az épület mögött lámákat is tartottak, amiket meg is lehetett simogatni. Hihetetlen vastag prémjük van, több centiméteres is lehet. Velünk viszonylag barátságosak voltak, bár kicsit tartózkodóak, az egyik viszont váratlanul leköpte a másikat. Szóval nem árt az óvatosság.

A legtávolabbi állomás Humahuaca volt. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy itt, a sziklák és a kaktuszok között, vályogházakban 40000 ember él. A városnak nagyon szép a főtere. Van itt egy óratorony, aminek a falait hófehérre festették, valamint egy katedrális is. Van a városban egy apró múzeum, ahol a régi kerámiákon és használati tárgyakon kívül látható három múmia is. Ezeken kívül egyébként a kiállított tárgyakat nem védte semmi, egyszerű csavarozós fémpolcokra voltak kipakolva.

img_20170522_134145.jpg

img_20170522_135028.jpg

img_20170522_134024.jpg

Visszafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint odafelé, de azért maradt még egy-két látnivaló. Tilcara mellett található a Pukará de Tilcara, ami valójában nem erőd, csak egy város, viszont valóban jól védhető helyen van. A dombról, ahol épült, az egész völgy minden irányban belátható. A régi műhelyekből és házakból elég sokat újjáépítettek, viszont elég nagy rombolást is véghez vittek. A feltáró régészek emlékére állítottak itt egy piramist, és ezzel, valamint az építkezéshez szükséges úttal rengetek maradványt megsemmisítettek.

img_20170522_154206.jpg

img_20170522_154834.jpg

Utolsó megállónk Maimará mellett volt, ahol már csak néhány fényképre volt lehetőségünk. A hegyek itt is mindenféle színekben pompáznak. Ez a La Paleta del Pintor (a festő palettája) nevet kapta.

img_20170522_162257.jpg

Mondanom sem kell, hogy ez a nap sokkal kellemesebb volt, mint az előző.

 

Az utolsó napot Saltában töltöttem. Salta mellett is van egy domb, amire fel lehet menni, hogy a város látképében gyönyörködhessünk. Van felvonó is, de én inkább az 1170 lépcsőfokot választottam. Felfelé Krisztus stációit láthatjuk, talán biztatásképp, hogy ő is szenvedett.

img_20170523_115348.jpg

Akkor még azt hittem, hogy ez lesz az utolsó nap Saltában. Az időjárás azonban megint közbeszólt. Nem fogjátok kitalálni: a Paso de Jama, a 4200 méter magasságban vezető hágó, amin át San Pedroból érkeztem, le volt zárva. Ugyan az Atacama-sivatag a Föld legszárazabb helye, a környező hegyek viszont nem. A hágót mély hótakaró fedte. Ez alkalommal nem hezitáltam annyit, mint Santiagoban. Irány Bolívia!

Vissza a nagyvárosokba

Ahogy említettem, Pucónnal együtt Patagóniát is elhagytam. Egy újabb hosszú éjszakai buszozás után egy esős reggelen érkeztem meg Valparaiso-ba. Egy buszvezető lelassított és intett, hogy nem akarok-e felszállni. Meglepett a kedvessége, és mivel jó irányba ment, felszálltam. A busztól kellett még egy keveset gyalogolni a hostelig, és itt már rögtön találkoztam is az első festményekkel a házfalakon. Ez az egyik dolog, amiről Valparaiso ismert.

img_20170508_152127.jpg

A hostelben letelepedtem az egyik kanapéra, és rögtön elkezdtem az ismerkedést a várossal. Mint kiderült, szakadó eső ide vagy oda, muszáj lesz még aznap elindulnom, mert másnap zárva lesz a La Sebastiana, Pablo Neruda egyik háza (túl sok időt nem akartam itt eltölteni).

img_20170507_151811.jpg

Valparaisoról azt kell tudni, hogy több különféle méretű dombra épült. Az egyik ilyen dombon áll a ház, ahonnan remek kilátás nyílik a városra és a tengerre. Nem csoda, hogy Neruda az itt álló félbehagyott házat szemelte ki lakhelyéül. A ház természetesen múzeumnak van berendezve, ahol adnak egy audio guide-ot a ház bejárásához, és levetítenek egy rövidfilmet is a költő életéről. Ugyan a neve nagyon is ismert volt számomra, de be kell valljam, az életéről és munkásságáról nem igazán tudtam semmit. Itt megtudtam, hogy nem csak költő volt, hanem nagykövetként több országban is szolgált.

img_20170508_120023.jpg

A ház egyébként nagyon egyedi módon van berendezve. Az öt szint közül mindegyik más funkciót lát el. Az egyik természetesen a nappali és étkező, aminek a közepén egy kandalló áll. Van itt egy külön bárpult is, ahová kizárólag a mesternek volt bejárása. A felső szinten van a dolgozószoba, ami egy hajóskapitány kabinját utánozza. Neruda ugyan nem hajózott, de furcsa módon vonzódott a tengerész életformához. A házban pedig minden szinten rengeteg értékes dolog található, festmények, színes poharak, amiből az egyik Miklós orosz cáré volt, kanapék, székek, kínai festmények és egyéb műalkotások... lehetetlen mindent felsorolni, de az könnyen észre lehetett venni, hogy Neruda nem volt egy hétköznapi ember. Külön figyelmet fordított az étkezésekre, amit sosem egyedül csinált, ezért az étkezőben mindig több személyre volt megterítve. Itt a házban kicsit meg lehetett ismerni az embert is a név mögött. Sajnos bent nem lehetett fényképezni, csak az ablakokon át kifelé. A ház végeztével a még mindig szakadó esőben visszasiettem a hostelbe, és aznap ki sem tettem már a lábam onnan. Ja igen, Valparaisoban gumicsizma erősen javasolt, amikor esik. Szemmel láthatóan a városban nincs egyetlen csatorna sem, a víz pedig (szó szerint) patakokban ömlik lefelé az utcákon és a lépcsőkön.

img_20170508_143930.jpg

Másnapra szerencsére megjavult az idő. Reggel tízkor csatlakoztam a főtérről induló városnéző sétára. Először felszálltunk egy buszra, és azzal mentünk az egyik domb tetejére, hogy sétálni majd lefelé kelljen. Elsétáltunk egy felvonó és pár nevezetesség mellett, ahol az idegenvezető srác mindig mondott egy-két dolgot, de szinte sehova nem mentünk be. Annyira nem volt jó, hogy a délutánira is velük tartsak. (És az sem tetszett, hogy megmondta, hogy mennyi borravalót kellene adni.) A végén volt egy meglepetés. Visszamentünk vele az irodájukba, ahol kaptunk jote-t, mint chilei jellegzetességet. Ahogy ezt az előző posztban írtam, sima 1:1 boroskóla volt. Nem rontottam el az örömét azzal, hogy eláruljam, nálunk ez egy elég kommersz italnak számít.

img_20170508_150056.jpg

Ebéd után újra nyakamba vettem a város, most már egyedül. Kipróbáltam a felvonózást is, amik szintén Valaparaiso nevezetességei, mivel nagyon régóta üzemelnek. Több éppen felújítás alatt állt, mint az Ascensor Concepción, ami a legrégebbi, de volt még helyettük elég sok, ami működött. Közben pedig a festményeket nézegettem. Ezek tényleg nagyon szépek, és sok közülük valóban felér egy művészeti alkotással. Egyszer az egyik domb tetején álló temetőt valahogy elöntötte a víz, és a koporsókat a holttestekkel együtt lemosta. Az egyik festmény ezt az eléggé morbid eseményt örökíti meg egy több emeletnyi házfalon. Ezekből egy pár háztömb szabadtéri múzeumnak van kinevezve (Museo a Cielo Abierto). Tudva, hogy Chilében legális a marihuána fogyasztása, nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy egyes képeken mit láthatunk. Harmadnap délután megnéztem még egy pár utcát, aztán átbuszoztam Santiagoba.

img_20170508_121753.jpg

img_20170508_164507.jpg

img_20170508_164426.jpg

Santiagoban újabb esős nap várt rám, de az előrejelzés még rosszabbat mutatott a következő napokra. Az itteni kezdés kísértetiesen hasonlított Valparaisora. Az esőben elmentem megnézni Pablo Neruda házát. Itt is van egy, ezt La Chascona-nak nevezte el, legutolsó felesége hajfürtjei után. Itt először csak egy kisebb házat tudott megvenni. Később megvette a két szomszédos telken álló házat is, és a három házat egy kerttel és lépcsőkkel kötötte össze. Minden másban nagyon hasonló a másikhoz, sok értékes tárgyat gyűjtött, itt is volt bár, és ennek a háznak is ő volt a szárazföldi hajóskapitánya.

img_20170510_120915.jpg

A ház után folytattam a városnézést. Megnéztem a Casa Colorada-t, ami a város közepén az egyedül megmaradt gyarmati kori épület. Utána meglátogattam az Iglesia de San Francisco-t, ami a város legrégebbi temploma, utána pedig elsétáltam a Paris y Londres negyedbe. Ez valójában csak a két utca kereszteződése körüli négy háztömb, viszont itt helyreállították a régi épületek eredeti állapotát. A Londres 38 alatt található az az épület, ahol a Pinochet-rezsim alatt vallatták és kínozták az embereket. Ekkorra elállt az eső, úgyhogy felvonóval gyorsan felmentem még a San Cristóbal-hegyre, ahonnan az egész várost belátni (amikor éppen nem felhők telepednek rá).

img_20170510_140532.jpg

img_20170510_152151.jpg

img_20170513_144545.jpg

Másnap valóban még rosszabb lett az idő. Ideális múzeumlátogatásra. Az első a Museo Chileno de Arte Precolombino volt, azaz a Kolumbusz előtt itt élő népek művészetét bemutató múzeum. Természetesen voltak itt inka, nazca, maja és azték művek, de több volt a korábban itt élő nemzetektől származó munka, mint például a warik, tiwanakuk, vagy a Chile területén élő mapuche-k. Az első teremben az összes kultúrától származó válogatott mesterműveket állítottak ki. A többiben földrajzi elhelyezkedés szerint, azon belül pedig időrendben haladva voltak kiállítva a tárgyak. A bejáratnál egy hatalmas térkép is volt a falon, és többfelé pedig idővonalak mutatták az időben egymás mellett vagy egymás után következő kultúrákat. A múzeum nagyon jól összefogta az egész amerikai kontinens őslakos kultúráját. Össze is lehetett hasonlítani, hogy míg az egyik nép monokrómban dolgozott, addig mások színesben szerettek gondolkodni (azon belül is megvoltak a jellemző színek). Az egyik kultúra kerámiákban jeleskedett, a másik fémmegmunkálásban. Míg voltak, akik Egyiptomot 2000 évvel megelőzve mumifikálták halottaikat, és ez mindenkinek kijárt, addig mások hatalmas edényekbe gyűjtötték össze a halottjaik csontjait. És így tovább.

img_20170511_114711.jpg

img_20170511_125238.jpg

img_20170511_133604.jpg

Délután egy időben és témában nagyon távol álló múzeumba mentem. Ez egy másik nagyon ismert, de inkább hírhedt névhez kapcsolódik: Augusto Pinochet. A múzeum az ő "munkásságát" mutatja be az 1973-as katonai hatalomátvételtől kezdve. Korabeli felvételeket is lehet nézni, és van rengeteg újságcikk és fénykép a világ minden tájáról. Meg lehet hallgatni az egykor megkínzott, de túlélő emberekkel készített riportokat is. Ez nem valami vidám élmény, de megint csak azt tudom mondani, sokat megtudtam egy emberről, akiről a nevén kívül nem nagyon tudtam szinte semmit. És itt össze is kapcsolódik a két híresség élete. Neruda ekkor már prosztatarákkal küzdött. A kórházból hazatérve öt nappal később meghalt. A hivatalos álláspont az, hogy rákban halt meg, de egy 2015-ben kiadott állami közlemény szerint halálát könnyen előidézhette egy külső fél általi beavatkozás. Állítólag a hozzá kirendelt orvos Pinochet parancsára méreginjekciót adott be neki.

A két városról nekem az átlagtól eléggé eltérő véleményem alakult ki. Mindenki odáig van Valpo-ért (ahogy itt nevezik), Santiago nevének említésekor pedig mindenki csak hümmög. El kell ismerni, hogy Valpo falfestményei lenyűgözőek, de valahogy senki sem beszél a várost elárasztó szemétről. Mégis csak egy kikötőváros, és azok nem a tisztaságukról híresek. Ezzel szemben Santiagot nem tartják kifejezetten szépnek. Szerintem viszont nagyon sok szép épület van, a belváros is nagyon szép, több széles sétálóutcával, és parkokból sincs hiány. A Santa Lucia meghittséget és egy nyugodt szigetet biztosít a 12 milliós város szívében.

img_20170513_161734.jpg

A harmadik nagyváros, amit szerettem volna meglátogatni, Mendoza... lett volna. A napokon át szakadó eső azonban közbeszólt. Santiago és Mendoza között át kell kelni az Andokon, a 3000 méteren lévő Los Libertadores hágón. Ez több alagutat és 28 hajtűkanyart jelet a chilei oldalon, amit a hó maga alá temetett, ezért a hágót lezárták. Tudom, hogy miről volt szó, egyszer ugyanis már jártam erre. Mindenképpen el akartam jutni az Aconcagua nemzeti parkba, ami április végéig volt nyitva.

img_20170426_144246.jpg

Fogtam hát magam, és Chiloé-ról gyorsan "elugrottam" ide (Ancud-Santiago-Mendoza röpke 24 óra egyirányban). Itt ért egy kellemetlen meglepetés. Húsvét után lezárták szinte az összes ösvényt a parkban is. Amikor ott voltam, ragyogó napsütés volt, és egy héten keresztül az előrejelzés sem mutatott mást. Ennek ellenére még az egynapos túraútvonalak is le voltak zárva, mindössze egyetlen rövid kis sétát engedélyeztek. A parkban rajtam kívül egyetlen spanyol srác volt, és miénk volt az egész! A látvány még így is lenyűgöző volt, ahogy a kevés hó közül még átlátszott a fű, az égen pedig egyetlen felhő sem volt.

img_20170425_114122.jpg

img_20170425_114900.jpg

Santiagoban viszont több napos kényszerpihenő következett. Először csak két plusz éjszaka. Akkor megnyitották a hágót, de kellett még egy éjszaka a buszjegy miatt. Kimentem a buszterminálra, és vártam a buszt. Nem jött, úgyhogy rögtön néztem is a hágó Twitter-oldalát. Igen, reggel ismét lezárták. Lehetett volna folytatni ezt a rulettet, de semmi kedvem nem volt hozzá. Az extra napok egyébként is idegeskedéssel és tervezéssel teltek. Többször szinte ki sem mozdultam a hostelből. Úgy döntöttem, Mendoza és az utána következő pár helyszín kimarad. San Pedro de Atacama felé vettem az irányt. Talán ott nem esik semmi.

Chilei gasztronómia

Avagy mit eszik egy utazó

Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz, ugyanis az eddigiekkel ellentétben ez nem arról fog szólni, hogy merre jártam vagy mit csináltam. Egy utazás nem lehet teljes anélkül, hogy az ember meg ne kóstolná az adott ország jellegzetes ételeit.

img_20170429_131110.jpg

Az első három hetet Argentínában töltöttem, ahol nagyon nagy élmények nem értek (és később sem). Eddig annyit sikerült megtudni, hogy nemzeti ételük a steak. Ezek kívül pedig számtalan helyen lehet venni hamburgert, hotdogot és hasonló remek ételeket. Ezt próbálta egy kicsit színesebbé tenni a choripan és társai, ami hotdogszerű dolog, csak ebben sült kolbász van (chorizo + pan). Mindezek fejébe minden nagyon drága.

Természetesen úton-útfélen lehet kapni empanadas-t. Én azt mondanám, ez egy töltött péksüti. Többféle ízű van, a leggyakoribb a sajtos, sajtos-csirkés, csirkés és a napolitano (milánói szósz töltelék). A lényeg, hogy az alapíz általában nem édes, hanem sós.

Ilyen tapasztalattal, új élményekre "kiéhezve" érkeztem meg Puerto Natalesbe. A városban mászkálva és az első nagy túrára készülve az egyik étterem elé kirakott táblán erre figyeltem fel: menú del día, háromfogásos ebéd, $4000 (1750 Ft). Rögtön bementem, és kértem is egyet. Nagyon kellemes meglepetés ért. Húsleves volt valamilyen vörös húsból, de számomra ismeretlen fűszerezéssel. Ettől egy kicsit savanyú ízt kapott, de csak annyit, hogy éppen jó legyen. A főétel sült csirkeszárny volt krumplival, ami ugyan nem volt annyira különleges, de szintén finom volt, desszertnek pedig valami zselés gyümölcsös édességet adtak. Ez az ebéd annyira bejött, hogy természetes volt, hogy másnap is ide jöjjek. A későbbiekben ez a napi menü biztos pont lett, és folyamatosan figyeltem, milyen lehetőségek vannak.

img_20170427_145022.jpg

A chilei ételek egyébként nekem nagyon hasonlónak tűntek az európaihoz (egyelőre tekintsünk el a tenger adta lehetőségektől). Ahogy korábban már írtam, Chilébe elég sok német bevándorló jött, és kétség nem fér hozzá, a kuchen-en kívül hozták magukkal egyéb ételeiket is. Így fordulhatott elő, hogy az egyik nap a szokásos savanykás leves után kihoztak nekem egy pár hurkát spagettivel. Finom volt egyébként ez is, mint (majdnem) minden más, de nem erre számítottam, amikor a pincérfiú azt mondta, hogy valami kolbászféle a kaja. A desszert egy teljesen átlagos kompót volt.

Külön tetszik egyébként, hogy minden menü előtt automatikusan hoznak egy kis étványgerjesztőt. Ez egy pár apró cipó vagy kenyér, vaj, és hozzá apróra vágott zöldségek bepácolva.

img_20170509_132606.jpg

Az első igazi specialitás egy leves volt, a cazuela de vacuno. Mint a neve is mutatja, ebben van egy nagy darab marhahús (vacuno), aztán teledobálják még mindenfélével, mint sütőtök, rizs, és egy kevés kukorica is kerül bele csövestől. Elég sűrű és kiadós, nem is szoktak mellé mást adni, főételként fogyasztják.

Mivel Chile egy nagyon hosszú és keskeny ország egy nagyon hosszú tengerparttal (óceán), természetesen a halak és a tenger gyümölcseiből készült ételek szerves részét képezik a gasztronómiájuknak. Van természetesen sült hal, többnyire valamilyen krumplival. Kétféle van általában, az olcsóbb merluza, és a drágább congrio, ha valaki nem éri be az olcsóbbal. Mivel a merluza is nagyon finom, én beértem ezzel.

img_20170508_132617.jpg

Paila marina: ez egy tengeri herkentyűkből készült pörkölt vagy leves. Bár mindenfelé lehet kapni, ezt nem próbáltam, így ettől pontosabban nem tudom.

Bár eredetileg Peruból, a moche indiánoktól indult, egész Latin-Amerikában népszerű a ceviche. Ez vagy halból, de inkább egyéb tenger gyümölcseiből készült egyszerű étel. Mivel ezek nyersen kerülnek bele, frissen kell elfogyasztani. Fontos, hogy valamilyen citrusfélével izesítik, ez közös mindegyikben. Ezen kívül kerülhet bele többféle fűszer is, akár csípős is, egyéni ízlésnek megfelelően.

img_20170508_131415.jpg

A cevichén kívül sok egyéb étellel is megismerkedtem Chiloé szigetén. Akkor részletesen írtam a curanto-ról és a milcao-ról. Nem írtam viszont a papas rellenas-ról. Ez szó szerint töltött krumplit jelent, és nem is cáfolt rá a nevére. A krumpliból először valami pürészerűt készítenek, ebbe kerül a hús, amit aztán bebundázva kisütnek. Ezt már inkább gyorséttermekben vagy piacon lehet kapni, ennek ellenére meglepően (nagyon) finom, és jól is lehet lakni eggyel.

Nagyon sokáig vadásztam a pastel de choclo-ra. Végül Santiagoban sikerült találni. Ennek alapja a csirkehús és a kukorica. Először a kukoricából kását csinálnak, ezzel terítik be a csirkehúst, adnak még hozzá egy pár dolgot, például hagymát, majd az egészet egy kerámia tálban megsütik. A kukorica miatt egy kicsit édes íze van.

img_20170511_150154.jpg

Édességek

Szintén írtam már korábban az óriási szeletekben árult kuchen-ról és torta-ról (igen, így hívják itt is). Természetesen ezekből is minél többet ki akartam próbálni, ami sikerült is. Mind nagyon finom volt, kivéve talán a mixta változatot, de a csokitorta és a gyümölcstorta mind nagyon jó. Az egyik legjobb talán az a csokitorta volt, aminek a tetejét áfonyával és málnával szórták tele.

És akkor még egy néhány helyi specialitás.

Manjar (Argentínában dulce de leche): Nutellára hasonlító karamellás krém. A boltban nagy és óriási között többféle méretben kapható, egy fél polcsort elfoglalva. A Dél-Amerikában töltött harmadik nap reggelén unod meg. A tipikus argentin hostelreggeli ugyanis valami kenyérféle, vaj, lekvár, dulce de leche és kávé/tea. Ennyi. Chilében ezen kívül egy normális hostelben van müzli, tej, gyümölcslé, friss gyümölcs, sajt, esetleg még sonka is.

A legmegrázóbb élmény egy argentin fagyi volt. A háromféle csokifagyi közül valami hangzatos nevű csodacsokit kértem. Ennek az egyik fele finom volt, a másik fele meg dulce de leche.

Alfajores: két kör alakú linzer közé töltött valami. A valami lehet csoki, többféle gyümölcsből készült lekvár (pl. málna vagy szeder), és... manjar. Opcionálisan az egész be lehet vonva csokival.

Cuchuflí: egy ostyából készült vékony cső, megtöltve... igen, manjarral. Opcionálisan be lehet vonva csokival.

Mote con huesillos: na ez egy furcsa valami. Búza van beáztatva valami édes barna lébe, és ebbe megy még egy egész barack.

img_20170427_191245.jpg

Gyümölcsök

Errefelé elég sok olyan gyümölcs megterem, amit eddig még csak képen láttam, amikor a kolumbiai couchsurfer-em megmutatta. A mangót még simán felismerem (ezt hogy kell megenni úgy, hogy az ember ne legyen csuklóig maszatos?), a kaktuszgyümölcsöt pedig rövid nyomozás után, de a többivel gondban vagyok.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik napi menü mellé kértem gyümölcslevet. Mivel a két lehetőség közül a málnát ismertem, a másikat kértem, pedig annak a nevét sem értettem. Ez a másik egy fehér színű lé formájában érkezett, és annyira finom volt, hogy nem értem be azzal, hogy a "másik", hanem kiderítettem, hogy ez chirimoya. Függő lettem, ami nem csoda, hiszen Mark Twain szerint ez "the most delicious fruit known to men". Ettem már ilyen joghurtot, de frisset azóta sem sikerült találni. Ennek a következményei az alábbi elkeseredett próbálkozások.

img_20170414_144759.jpg

Pepino dulce: azaz édes uborka, de leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított.

Kiwano (tüskés dinnye): kívül narancssárga, belül kocsonyás állagú zöld gyümölcs. A pepino dulce-nél eggyel jobb, de ez sem lett a kedvencem.

img_20170501_204859.jpg

Italok

Ehhez még nem volt túl sok szerencsém. A chilei borok tudtommal nemzetközi szinten is elismertek. Én is megkóstoltam egyet, és nem kellett csalódnom benne. Mivel nem különösebben értek a borokhoz, ennél többet nem is mondanék.

Pisco sour: Igen népszerű ital Chilében. Kellemes ízű, nem túl erős koktél.

Jote: a Valparaiso városnéző túra végén felespohárban nagy lelkesen felszolgált "helyi specialitás". Ki kellett találni, hogy miből van. 1:1 arányú boroskóla. A jote ezen kívül még keselyűt is jelent, szlengben pedig csajokra vadászó férfit. Ha túl sok jote-t iszol egy buliban, könnyen jote lehet belőled.

Ezen kívül egyszer desszert helyett egy kis digestive-et választottam (többször nem volt lehetőség, azért csak egyszer). Háromféle íz közül lehetett választani, én a mentásat kértem. Ez is egy likőr volt, az íze pedig olyan, mintha Ouzo-t kevertünk volna össze gyermekkorunk kanalas orvosságával. Nem volt rossz egyébként.

img_20170508_140636.jpg

 

Ennyire futotta a gyűjtögetésből. Lassan végleg elhagyom Chilét, így több jellegzetes étel valószínűleg nem kerülne már fel a listára.