A világ végén

2017. március 17. - Inka Kék Túra

Ushuaiaba repülővel mentem. Ezt még januárban lefoglaltam, mivel ennyit még tudtam pontosan tervezni előre. Az út többi részében már sokkal több lesz az improvizáció.

Leszállás után szemerkélt az eső. Nagyon nem lepődtem meg, hiszen ez a világ legdélebben fekvő városa (Chilében van még egy kisebb település, ami délebbre esik), és már beköszöntött az ősz. A reptérről besétáltam a városba. Igen, sétáltam. A hostelem a központtól távolabb volt, viszont közelebb a reptérhez, a nemzeti parkhoz és a gleccserhez. A séta azért így is eltartott 40-50 percig, de közben többször megálltam fényképezni. Hol szemerkélő, hol szakadő esőben jártam utána, hogy mi merre található. Este a felhők szakadozni kezdtek, és ez bizakodásra adott okot a másnapot illetően.

Ushuaiaról az első benyomásom az volt, hogy ennek a városnak egyáltalán nem kellene itt lennie. Koszos kis kikötővárosnak tűnt, ami csak azért van itt, mert az Antarktisz innen közelíthető meg a legkönnyebben. Valahogy mégis, a helynek megvolt a maga varázsa. Az ember mégis csak itt sétál a világ végén, és ez egy nagyon bizsergető, ugyanakkor megnyutató érzés is volt. Igen, sikerült eljutni idáig.

img_20170312_125321.jpg

A város elején a szokásos "Bienvenido" tábla előtt találtam egy másik ütött-kopott táblát, ami büszkén hirdeti, hogy Ushuaia a Malvin-szigetek fővárosa. Ezek a szigetek ma Falkland-szigetek néven ismertek, és mind a mai napig brit fennhatóság alá tartoznak. Az argentinoknak viszont ez nincs ínyükre, szeretnék visszakapni a szigeteket. Igaz ugyan, hogy a szigeteken semmi nincs, de akkor is.

Parque Nacional Tierra del Fuego

A korábbi biztató jelek ellenére éjjel mégis megállás nélkül szakadt az eső, és reggel sem akarta abbahagyni. Később is keltem fel, mert már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán el tudok-e indulni a nemzeti parkba. Végül mégis az indulás mellett döntöttem, mert nem akartam napokat elvesztegetni itt. Kezdetben az idő egyáltalán nem akart javulni. Sőt, a szél inkább csak erősödött, míg annyira viharossá nem vált, hogy csak beledőlve tudtam gyalogolni. Mivel a park 8 km távolságra volt, majd a parkban még egyszer ennyi, a hostel tulajdonosának javaslatára elkezdtem stoppolni. A forgalom, nyilván a rossz idő miatt, nagyon gyér volt, és egy autó sem állt meg. Elkezdtem gyalogolni, a kocsikat továbbra is szem előtt tartva. Nem sokkal később fordult a szerencse. Egy buenos airesi család vett fel. Rodrigo, az édesanyja, Particia, és a pasija, Osvald. Bevittek egészen a park belsejébe, 3-4 órát spórolva meg nekem ezzel.

A parkban aztán végre az idő is jobbra fordult. Elállt az eső, és később többször még a nap is kisütött pár percre. Egész nap ez váltakozott a szemerkélő esővel. A part melletti ösvények felé indultam. Számomra ismeretlen fák és növények között vezetett az út. Kereszteztem jó néhány kisebb folyót és tavat, de amiért erre indultam, az nem ez volt, hanem a parkban lakó hódok. Több helyen is lehetett látni régi hódvárak maradványait, a tavakat, amiket csináltak, és egy helyen egy állítólagosan most is használt hódvárat. Ennek a környéke nagyon csendes volt, egyetlen hódot sem láttam, de a váron látszott két lyuk, ami talán szellőző lehetett (mivel a hódvár bejárata biztonságban, a víz alatt van).

img_20170313_124333.jpg

img_20170313_131752.jpg

Volt egy másik oka is annak, hogy ezt az utat választottam. Itt ér véget az RN3 főút, ami Buenos Airesből indul, és idáig egészen pontosan 3079 km-t tesz meg. Ezt egy szép nagy tábla is jelzi, hogy innen már nincs tovább. Ez itt, kérem szépen, a világ vége. Ettől lefelé indul az az ösvény, ami a most is használt hódvárhoz visz, de utána már csak lezárt terület található. Az a része a nemzeti parknak földi haladó által nem látogatható.

img_20170313_145130.jpg

Ezek után elindultam még északi irányban is egy nagyobb tó partján, de erre már nem sok időm maradt. Okosabb volt megfordulni és a kijárat felé venni az irányt. Ushuaia ezen a ponton 20 km távolságra került, amit nem volt kedvem gyalog megtenni. Volt még egy ösvény a tengerparton, ami a kijárat felé vezetett, de ezt már nem kockáztattam meg. Újra próbálkoztam a stoppolással, és ismét szerencsém volt. A megálló autóban ott vigyorgott rám Rogrigo, Particia és Osvald. Szinte a hostelem kapujában tettek ki.

Beagle-csatorna

Keddre az időjárás-előrejelzés szép időt igért. Ez ideális alkalom egy hajókirándulásra a Beagle-csatornán, és jelentkeztem is egyre. Várakozás közben kibe futottam bele? Igen, Rodrigo, Patricia es Osvald. A hajó végül 10 óra körül kifutott a nyílt vízre.

img_20170314_103316.jpg

Az első megállónk egy kormoránkolónia mellett volt. Megszokták már az ember és a hajók közelségét, és egyáltalán nem zavartatták magukat. A második megállónál ugyanez volt, csak nem madarak, hanem fókák voltak a fő attrakció. Nagy élmény volt vadon élő állatokat ilyen közelségből látni. Ezután elmentünk még több apró szigetecske mellett, és még egyszer megállunk fókákat nézni, de most egy másik fajt. Itt a szigeteken két fókafaj él. Az egyik égész évben itt él és vastag zsírréteggel rendelkezik, ezért csak egy réteg prémje van. A másik faj csak nyáron van itt, nincs olyan sok zsírja, emiatt szüksége van még egy réteg bundára. Ezeket a fókákat világosabb színűk alapján is meg lehet különböztetni a másiktól.

img_20170314_102926.jpg

img_20170314_110138.jpg

A fókák után következett a kötelező program, a legdélebbi világítótorony megtekintése. Az egyes szigetek közötti időt az idegenvezető srác rövid előadásokkal tette érdekessé. Megtudhattuk például, hogy Ushuaia az egyik itt élő indián törzs nyelvéből származik, és jelentése a nyugat kapuja. Az is megtudtuk, hogy az itt élő két indián törzs hogyan (nem) öltözködött. Az északabbra élő vándorló törzsek vastag prémekbe bugyolálták magukat, hogy megvédjék magukat a hideggel szembem. A délebbi kenus nemzetség tagjai viszont szinte semmilyen ruhát nem hordtak. Elsődleges élelmük a fóka volt, és anyagcseréjük olyan szinten alkalmazkodott a fókazsír feldolgozásához, hogy ebből állított elő minden szükséges energiát a hideg elviseléséhez.

img_20170314_120006.jpg

Utunk utolsó állomásaként megálltunk még egy sziget mellett, de most egy rövid séta erejéig ki is szálltunk. Itt elsősorban a növényvilág volt érdekes és maga a táj. Él itt egy nem tudom milyen növény, ami kívül elég kemény, meg lehet tapogatni, és egy év alatt mindössze egyetlen millimétert nő. Erre a növényre nagyon kellett vigyáznunk. A táj pedig gyönyörű volt. A szigetről be lehetett látni a chilei és az argentin oldalt is. Közben ragyogóan sütött a nap.

img_20170314_131421.jpg

Marial-gleccser

Ez a város felett található gleccser az egyik nagy látványosságnak számít errefelé. Szerintem pedig nevezzük inkább Martial-hófoltnak. Egy 7 km-es túra végén nem igazán találtam mást, csak némi olvadó jeget a sziklákon. Ezeken jól látszanak a párhuzamos vonalak, ahogy fénykorában a gleccser lemarta a sziklát, mára azonban már csak árnyéka önmagának. Lehet, hogy télen még a szebbik arcát mutatja, de sajnos már biztosan nem olyan, mint amilyen egykor lehetett.

img_20170314_174639.jpg

img_20170314_180243.jpg

 

Abba a két napba, amit én Ushuaiara szántam, ennyi fért bele. El lehetett volna még itt tölteni egy-két napot, de szerintem ez a két nap is elegendő volt.

Ismét Buenos Airesben

Útban Buenos Aires felé egész éjjel szakadt az eső. A busz reggel fél tízkor érkezett meg. Addigra szerencsére elállt, én pedig már ismerősként indultam vissza a San Telmo negyedbe, ahol a hostelt foglaltam. Ez alkalommal a negyed sokkal hangulatosanbb részében egy sokkal jobb szállást sikerült foglalni.

Bejelentkeztem, szusszantam egyet, aztán egy könnyű sétára indultam San Telmo eddig még fel nem fedezett részén. Kitűzött célom nem igazán volt, inkább csak a negyed főutcájának számító Defensa és a Plaza Dorrego környékét szerettem volna bejárni. (Ez az a tér, ahol esténként tangót szoktak táncolni, és a korábbi posztban már írtam róla.) Az látszik, hogy nagyok sok turista megfordul errefelé, ugyanis elég sok étterem és kávézó található errefelé. Volt egy konkrét látnivaló, amire viszont kíváncsi voltam. Ez a Casa Mínima, ami két itáliai stílusú ház közé ékelődik be, és mindössze két méter széles. Ez egy kétszintes épület, és van erkélye is. A Defensán tovább sétálva az egyik kapualj meglepetéssel szolgált. Bent egy elég nagy területen kizárólag régiségeket árulnak, egyfajta mini régiségpiac ez. Az "üzletek" egymástól ráccsal elválasztott kalitkák.

img_20170309_180028.jpg

La Boca

Másnapra társaságot kaptam egy nyugdíjas angol öregúr, Les személyében. Reggeli közben dőlt el, hogy velem szeretne tartani. Mint később kiderült, ennek az oka az volt, hogy elég felkészületlenül érkezett, és semmit nem tudott Buenos Aires látványosságairól. Együtt vágtunk hát át San Telmon a La Boca felé. Utunk egy parkon át vezetett, ahol néhány zöld papagáj a galambok közé keveredve várta az etetést. Ehhez elég gyorsnak kellett lenniük, mert a galambok erőszakosan próbálták elszedni tőlük a finom falatokat.

A Boca negyedben élni - a hírének megfelelően - valóban nem lehet valami felemelő dolog. Sok háznak hullámos lemez borítása van, és fogalmam sincs, hogy az alatt mi lehet, de a rendes házakon is látszik a szegénység. Az ebédünket egy ilyen ház aljában működő gyorsétterem-félében fogyasztottuk el, ahol a szokásos argentín gyorsételeken (choripan és empanadas) kívül lehetett még kapni ruhákat, és ki tudja még, hogy mit. Egyszer csak egy régi lábbalhajtós öntőttvas Singer varrógép is előkerült, amit asztallá alakítottak át.

img_20170310_123941.jpg

Ebben a környezetben található a Boca Juniors focicsapat stadionja, a La Bombonera. Ez az ízléstelen betonkolosszus remekül illene a látványba, ám maga a stadion és a környező házak is a Boca Juniors színeire, sárgára és kékre vannak festve, jelentősen feldobva ezzel a környék hangulatát. A hostelben lakó svéd pár szerint azért ez a két szín, mert amikor a színeket választották, éppen akkor egy svéd hajó járt arra először. A stadiont egyébként belülről is meg lehet nézni, de mivel emgem a foci teljesen hidegen hagy, úgy gondoltam, hogy nekem nem éri meg a belépő árát, még ha történetesen arra a stadionra az is van írva, hogy CABJ.

img_20170310_120556.jpg

img_20170310_121122.jpg

A Bombonera mellett van az a két sétálóutca, ahol az egykori olasz dokkmunkások színesre festett házai állnak, és megint csak mindenféle étterem és egyéb üzlet várja a látogatókat. Itt lehet tangótáncosokkal pózolni és fényképeket csinálni. Ez a pár utca egyébként kifejezetten hangulatos, és csak ajánlani tudom mindenkinek. Nekem és Lesnek is nagy élmény volt, talán a többi városrésznél is jobban tetszett. Itt járva az ember el sem akarja hinni, hogy pár sarokkal arrébb már kezdődik a no-go zóna.

img_20170310_135056.jpg

Puerto Madero

A Boca után a város legújabb része, a folyópart melletti Puerto Madero felé vettük az irányt. Ez a negyed egykor a folyó árvízterülete volt, ám ezt szándékosan feltöltötték és beépítették. Ma Buenos Aires egyik legjobb kerületének számít. Meghagytak viszont egy hatalmas részt abból, amit a természet visszahódított, és egy botanikus kertet alakítottak itt ki. Itt lehet eljutni a La Plata folyó partjára (az Ezüst Folyó; persze, szegény spanyolok egy jól benézték úgy 500 évvel ezelőtt). A folyó túlpartján már Uruguay fekszik, amiből nem lehet látni semmit. Itt a folyótorkolat akkora tölcsérré szélesedik, hogy az ember azt hinné, ez már az óceán. Ellenben itt még édesvíz van, ezért ezt az óriási tölcsért még a folyó részének tekintik.

img_20170310_151546.jpg

Barrio Chino

Azaz a kínai negyed. A nap során kiderült, hogy Les megállás nélkül beszél, amitől én egy kicsit besokalltam. A következő a délelőttöt a hostelben töltöttem (egyébként is kellett szervezni a továbbiakat), így kora délután egyedül tudtam nekiindulni a kínai negyednek. Ez valójában nem egy valódi negyed, hanem Belgrano része, és mindössze két háztömbből áll. Az elejét ennek ellenére egy hatalmas kapu jelzi, két sarokkal arrébb pedig két kőoroszlán őrzi a másik végét. Sok mindent nem lehet itt csinálni. Két templomot találtam a térképen, de bejutni egyikbe sem sikerült. A nap hátralévő részét Belgranoban sétálással töltöttem.

img_20170311_153608.jpg

 

Ez az a pont, ahol végleg búcsút veszünk Buenos Airestől. 

Misiones és Corrientes

Puerto Iguazútól nem akartam egyből visszamenni Buenos Airesbe, mivel a vízesésen kívül van még itt más látnivaló is.

San Ignacio Miní

Az egyik a San Ignacio Miní jezsuita misszió romjai. A spanyolok minden misszióba két papot küldtek. Ezek hol jobban, hogy rosszabbul jöttek ki az itt élő guarani és aymara indiánokkal. San Ignacio a jobbak közé tartozott, így kezdetben ezer, fénykorában pedig kb. 4500 lakosa lehetett. A jezsuiták és a guaranik egy jól működő közösséget hoztak itt létre. Az ő hitük szerint is volt egy főisten, aki azonban egy másikat küldött, aki aztán elvégezte a piszkos munkát. Volt még valami földanya-isten-féleség is. A jezsuiták ezt remekül meg tudták feleltetni az Isten, Jézus, Szűz Mária hármasának. A guaranik pedig a biztos és biztonságos lét érdekében (a veszélyes dzsungelléttel szemben) hajlandóak voltak ennyit "finomhangolni" vallásos nézeteiken.

img_20170304_164647.jpg

Esteros del Iberá

A másik látnivaló az Esteros del Iberá lagúnája, ami már Corrientes tartományban található. Az eljutás ide egy kicsit kalandosabb volt a tervezettnél. San Ignacióban a recepciós srác azt mondta, menjek csak nyugodtan Posadasba, onnan mennek majd buszok tovább. Hát, ahogy vesszük. A buszpályaudvaron az összes társaságnál csak a vállukat vonogatták. Szerencsére még otthon gondosan beírtam a táblázatomba, hogy "buszok Mercedesből korán reggel". Ide kell tehát eljutni, és remélni, hogy tényleg úgy lesz.

Az útvonal Posadas-Paso de los Libres-Mercedes lett, 18:00-as indulással, éjfélkor egy másfél órás átszállással, és 2:50-es érkezéssel Mercedesbe. (A másik opció 6:00 indulás és 15:50-es érkezés lett volna.) Reggelig próbáltam aludni egy kicsit, nem sok sikerrel. Viszont kiderült, hogy jól döntöttem, mert a továbbjutásra is két opció volt, és mindkettőről lemaradtam volna, ha később jövök. Egy olcsóbb kora délutáni és egy kicsit drágább reggeli indulás volt. Addigra épp eleget vártam ahhoz, hogy a továbbindulásra is a korábbit válasszam.

Egy minibusszal mentünk, amin elég családias hangulat alakult ki. Még rögtön indulás után megálltunk a helyi múzeumban a sofőr Danielnek köszönhetően. Később az egyik utas mindenkit körbekínált maté teával. Igazi autentikus módon elkészítve kaptam. Később, amíg Daniel a kerékkel babrált (bíztató, mondhatom), volt idő barátkozni az utasokkal is. Végül csak odaértünk.

img_20170306_103303.jpg

img_20170306_084135.jpg

A település tényleg a háborítatlan természet közepén van. Nincsenek aszfaltozott utak, ami errefelé egyáltalán nem meglepő. Argentínában még a teljes országot függőlegesen átszelő RN40 autópálya sincs végig aszfaltozva. Ezzel szemben van rengeteg féle madár. Mindenfelé vizidisznók bóklásznak, teljesen megszokták már az embert. 

img_20170306_150642.jpg

Délután épp ott járt a helyi túravezető hölgy, és mivel volt még hely az esti túrára, engem is elhívott. Mivel addig még elég sok idő volt, elindultam, hogy bejelentkezzek másnapra egy hajókázásra a lagúnán. Azt mondták, csak aznap indul csónak, ami még pont belefért az esti túra előtt. Gyorsan jelentkeztem hát erre is. A sok madáron mellett nekem a legnagyobb élmény a fekete kajmánok voltak, amiket a csónak közvetlen közeléből láttunk, és egy fészket is mutattak. Az esti túra is érdekes volt. Kérdeztem, hogy mi az, amit nappal nem láthatunk, de közben egyedül is rájöttem a válaszra. A szúnyogok. Vicces, hogy a tatut a látogatóközpontba visszaérve sikerült csak lencsevégre kapni.

img_20170306_180407.jpg

img_20170306_222038.jpg

Másnap még egyedül sétáltam egy keveset, délután pedig behúzódtam a szállás adta árnyékba. A meleg addigra kezdett elviselhetetlen lenni a napon.

img_20170307_122348.jpg

A visszaútba is került még egy csavar. Daniel odaszólt a tulajnak, hogy ő bizony holnap délután nem jön értem. Azt nem értettem, hogy ezt hogy képzeli. Mehetek az olcsóbb busszal, ami hajnal négykor indul. Buktam az alvást, a reggelit, sietve kellett pakolnom, és kaptam egy tízórás lyukat, ami alatt el kellett foglaljam magam Mercedesben az éjszakai buszig Buenos Airesbe (ha Mercedesből eljövök egy korábbi busszal, akkor éjfélkor kellett volna szállást keresni a plusz éjszakára). Nagy segítség volt, hogy a főtéren találtam nyilvános wifit. :)

A visszaérkezés Buenos Airesbe már terv szerint történt. Itt még lesz két és fél napom, hogy kimaradt részeket megnézzem. Ezek a San Telmo negyed egyes részei és a hírhedt Boca negyed, ahol a legendás focicsapat stadionja, a La Bombonera is található, de számomra talán érdekesebbek lesznek az egykori olasz bevándorlók színesre festett házai.

Az Iguazú-vízesés

Este indult a busz Puerto Iguazúba. Akkor most meglátjuk, mit sikerült lefoglalni két nappal ezelőtt. :)

Az első döbbenet akkor ért, amikor kiértem a pályaudvarra. Eddig csak a jegypénztáraknál jártam, az indulási részt még csak most láttam. Hát itt a távolsági buszozás tényleg hatalmas üzlet kell legyen. Minden beállót egy világító szám jelöl, mint a Tescoban a pénztárakat. Csak itt ennek a sornak nem láttam a végét.

img_20170301_190620.jpg

Egyébként minden elég egyértelmű, az én jegyemem is rajta volt, hogy a 37-55 beállók valamelyikéről indul majd a busz, figyeljem a kijelzőt. Mint ahogy az is elég egyértelmű, hogy "prohibitado fumar", ami az induló buszok helyén jelenik meg, és ilyenkor csak ez látható az összes kijelzőn. Ennek ellenére ezt minden gyökér argetín a magasból leszarja, és a mellém ülő nő is olyan nyugalommal gyújtott rá, hogy csak na. A földön meg mindenfelé csikkek.

A busz egyébként pontosan jött és pontosan indult. Este kilenc felé már kezdtem lemondani a vacsoráról. Megálltunk valahol, és vettük még fel utasokat. Utána viszont jött a vacsi! Repülős kajához hasonlót kell elképzelni, műanyag tálcában mindenfél lefóliázott étel. Volt reggeli is, ez lényegesen puritánabb, két apró bagett és némi száraz keksz formájában.

Miután ébredés után magamhoz tértem, elkezdtem foglalkozni a tájjal is. Eleinte elég unalmas volt, az otthonihoz hasonló füves-fás tájon haladtunk. Ám észak felé haladva változni kezdett a környék. A fű egyre kevesebb lett, a fák egyre nagyobbak, és két domináns szín vált jellemzővé, a zöld és a vörös. A zöldet nyilván nem kell magyarázni. Vörös volt viszont minden más: az utak, a föld, a víz az árokban és a pocsolyákban, és a folyók is teljesen vörösen voltak. A metropolisz után itt éreztem úgy, hogy most már valóban megérkeztem Dél-Amerikába.

Puerto Iguazú

Délután kettőkor szinte perce pontosan érkezett meg a busz Puerto Iguazúba. Megkerestem a hostelt, ami szerencsére elég közel volt, és becsekkoltam. A szoba a szokásos, viszont volt légkondi, rendes konyha, nappali, medence, és végre rendesen működő Wi-Fi!

Már csak egy fél napom maradt, de elég volt még egy pár dologra. Először is ott volt a Jardin de los Picaflores, a kolibris kert. Itt most nem egy nagy parkra kell gondolni, ahol szabadon repkednek a kolibrik, és ha szerencsénk van, akkor tényleg láthatunk is egyet. Egy kis kert közepén két fáról voltak lelógatva cukros vízzel teli itatók. Ezen voltak virágutánzatok, amin keresztül a madárkák szívhatták a "nektárt". Elég közelről meg lehetett figyelni őket, ahogy eszek, repkednek, kergetik egymást, és néha bizony le is szállnak. (Korábban hallottam olyat, hogy sosem szállnak le pihenni. Ez nyilvánvalóan városi legenda. Egyébként is, hogyan aludnának, reptükben azt is?)

img_20170302_150752.jpg

A kolibrik után kisétáltam a Tres Fronterashoz, ahol az Iguazú folyó beleömlik a Paranába. Itt találkozik Paraguay, Brazília és Argentína. A paraguayiak sajnos kimaradtak a jóból, a vízeséseken csak az utóbbi két ország osztozik.

img_20170302_170132.jpg

A vízesések

Másnap reggel igyekeztem minél korábban elindulni, hogy elkerüljem a tömeget. A hostelben még megvártam a reggelit, így 8-kor csak a harmadik buszt értem el, de így is csak 40 percet veszítettem az elsőhöz képest. Előző nap kaptam egy térképet, amin felkészültem, merre induljak reggel. Irány a Sendero Verde ösvény, ami a Circuito Inferiorhoz, vagyis alsó körhöz visz, le a folyó szintjéig. Az ösvény le volt zárva. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Garganta del Diablohoz, az Ördög Torkába induló hajókhoz vezető utat zárták le. A csalódásom elmondhatatlan volt.

Viszamentem hát a Circuito Superiorhoz (Felső Kör), ami a vízesések tetején vezető ösvény, utána pedig a Garganta del Diablo tetejéhez vezető ösvényt jártam be. A tömeg nem volt vészes, a Garganta feletti kilátópontot kivéve. Itt minden részen több percet kellett várni egy jó fényképért. A látvány egyébként itt is fantasztikus volt. A lezúduló víz apró cseppekre porlad, hogy aztán visszafordulva összefüggő páraként takarja el a mélység titkait. Megfelelő széljárás esetén egyébként ezt a permetet az ember a nyakába is kapja :) Ez egyébként elég kellemes élmény a trópusi napsütésben.

img_20170303_094044.jpg

Nem sokkal múlt el dél, amikor végeztem a két ösvénnyel. Volt még egy, ami nem annyira népszerű, és egy kisebb különálló vízeséshez visz az esőerdő közepén, állítólag nagyon gazdag élővilággal. Az ösvény zárva. Ekkor döntöttem úgy, hogy visszakérem a pénzem, mivel ez azért nem olcsó mulatság. A park személyzete elmondta, hogy azért nem szeretnének oda egyedül beengedni, mert az út oda-vissza 7 km, és ha ők nem is, de a puma biztosan örülne nekem. A Circuito Inferior viszont nyitva!

Visszarohantam hát oda, és bejártam azt is. Felülről sem semmi a látvány, de nekem az igazi élményt ez a kör adta. Lentről sokkal többet látni és érezni a lezúduló víztömeg erejét. A hajón gondolkodtam egy keveset, hogy menjek-e, de végül is ezért jöttem, nem? Mindenkinek adtak egy vízhatlan zsákot és egy mentőmellényt. Irány a vízesés! Szó szerint. Bele a közepébe. Itt nem láttam semmit. Időnként inkább a levegővétel volt a probléma, nem a látvány. Aztán előbb-utóbb ez is véget ért (inkább előbb).

img_20170303_140638.jpg

Az Iguazút sikerült tehát majdnem száz százalékosan teljesíteni. A kijárat felé háromszor csavartam ki a vizet a zoknimból (sok gyaloglás volt, és a cipő jobb választásnak tűnt a szandálnál), de még ez sem volt elég.

P.S.
A park egyébként tele van hatalmas pillangókkal és koatikkal. Az egyik zoknifacsarás közben fel sem tűnt, hogy a mögöttem lévő fa környézét teljesen ellepték (a koatik, nem a pillangók). Itt turkáltak nagy nyugalommal, de megsimogatni nem hagyták magukat.

img_20170303_154215.jpg

img_20170303_105337.jpg

 

Buenos Aires

Retiro és a buszpályaudvar, Puerto Madero

Reggel nem akartam túl korán kelni. Szerencsére a lakótársak sem. Reggeli után az első dolgom volt megvenni a buszjegyet Puerto Iguazúba. Ehhez ki kellett menni a buszpályaudvarra. Rögtön volt alkalmam megismerkedni a buenos airesi metró használatával is. Egy normál méretű mégneskártyával lehet használni, amit fel kell tölteni, és addig lehet menni vele, amíg van rajta kredit.

A buszpályaudvaron megszámlálhatatlanul sok társaság működik, mindegyik a saját jegypénztárával. Ezeket kezdtem el sorra járni. Végigjártam 4-5 olyan, amelyik megy az Iguazúhoz. "Természetesen" sehol nem beszéltek angolul. Szépen spanyolul kellett kideríteni, hogy mikor indul és érkezik, és hogy jár-e hozzá ellátás. A jegyárakban elég nagy eltérés volt. Én megvettem a legolcsóbb cama, azaz ágy jegyet, amit egyébként a megkérdezettek közül a legelső társaság kínált. A spanyol miatt nagyon büszke voltam magamra. Két nap múlva kiderül, hogy valójában mit sikerült intézni. :D

A pályaudvarról elindultam a város folyóparti része felé. A folyót nem sikerült elérni, viszont a kikötőben megnéztem az ott kiállított korvettet, ami anno az Antarktiszra közlekedett (az nem tudom, hogy akkoriban mit csináltak ott :)).

San Nicolás és Monserrat

Délután csatlakoztam az egyik "ingyenes" városnéző túrához. Azért idézőjeles, mert borravalót kellett adni. Az egyik amerikai nő mondta, hogy nekik tegnap megmondták, hogy minimum 100 peso az, amit elfogadnak. Ez majdnem annyi, mint a fizetős túráik ára. Nekem ez nagyon nem tetszett, és a végén nem is adtam annyit.

Ha valaki szereti az építészetet és a szép épületeket, az Buenos Airesben nem fog csalódni. A függetlenné válásuk része volt, hogy az összes addig létező koloniális stílusú épületet lerombolták, és helyükre tudatosan megtervezve, az akkoriban modernnek számító stílusban építették újjá az egész várost.

Buenos Aires egyébként az épleteket kívül tele van hatalmas parkokkal. Ez is nyilván a tudatos várostervezés eredménye, ám van más oka is. A város a pampák közepén épült. Egyetlen dolog volt mindenfelé: fű. Ez nem kis csalódást okozott a spanyol gyarmatosítóknak, akik bedőltek az ezüsttel teli hegyekről szóló regéknek. Nos, ahhoz a mai Bolívia felé kellett volna menniük. Térjünk vissza a parkokra. Akkoriban Argentína a világ ötödik legnagyobb gazdasága volt. Egyrészt ezt meg is akarta mutatni a világnak, másrészt ide akarták csábítani az embereket.

A város egyébként nagyon csendesnek tűnt egy 14 milliós metropoliszhoz képest. Alig láttam autót, és a belvároson kívül szinte ember sem nagyon volt. Ez az egész elég meglepő volt számomra.

img_20170228_141200.jpg

img_20170228_141815.jpg

San Telmo

Azt mondják, ha valaki Buenos Airesben kjár, nem hagyhatja ki, hogy el ne menjen egy tangó-estre. A San Telmo negyed állítólag kiváló lehetőség erre. Este el is indultam, hogy ez a program semmiképp ne maradjon ki. Megtaláltam a teret, amit javasoltak, és itt tényleg volt is egy pár, aki táncolt. A tér közepén le volt terítve nekik valami, hogy ne a kövön táncoljanak, ez volt a színpad. A zenét pedig a srác a telefonjáról játszotta le. Változik a világ, na. :) Elég későn értem ide, és még nem is vacsoráztam, így csak három táncot néztem meg. Tényleg nem volt rossz, nem az a tangó volt, amit én korábban tanultam.

A tangóról egyébként másnak megtudtam pár érdekességet. Argentína népességének jelentős részét olaszok alkotják (a népesség 25%-a volt, és minden mai argentín felének folyik részben olasz vér az ereiben). A tangót ezek a bevándorók kezdték táncolni a város szegényekk negyedeiben, mint San Telmo és a híres-hírhedt Boca. Eleinte csak férfiak táncolták, mintegy egymás közötti párbaj jelleggel. Nők csak később kezdték táncolni, és azok is prostituáltak voltak. Az egész tangót pedig fűtötte az erotika. Ez a fajta a tánc az előkelő rétegek körében elfogadhatatlan volt (pl. az előkelő Recoleta negyedben). Párizs figyelmét viszont nem kerülte el a tangó. Ott az arisztokraták is táncolták, és Buenos Airesnek nem maradt más választása. A tangó menő lett, és ha nem akartak lemsradni, akkor muszáj volt Recoletába is beengedni. Ennyit az "argentín" tangóról. Mmaga a tánc egyébként mindössze 130 éves, és 30 év kellett ahhoz, hogy Buenos Airesben is elterjedhessen.

A hostelben kiderült, hogy ma ünnepnap volt. Ez megmagyarázza a kihalt utcákat. Emiatt volt még egy dolog: karnevál. A tangó és a vacsora után még ezt is meg kellett néznem. Amikor odaértem, majdnem szaladnom kellett. Az emberek valamilyen habbal fújkálták egymást. Az utca már tele volt a kiürült flakonokkal. Természetesen egy-két találatot én sem úszhattam meg. Volt egyébként rendes karneváli hangulat is. Egy elkerített részen volt egy színpad, ehol élő zenét játszottak, a táncosaik pedig valamilyen ugrabugrálós táncot adtak elő. Volt benne sok urgás meg rugás is. Nem tudom, mennyi köze lehet ennek a capueirahoz. Volt viszont mindenféle táncos, férfiak és nők, de még egészen kicsi lányok és fiúk is.

img_20170301_000032.jpg

Recoleta és Evita sírja

Másnap reggel ismét csatlakoztam egy ingyenes városnézéshez, ami a Recoleta negyedet vette célba. Este nem pakoltam össze, így az elejét csak futva értem el. Ezen a negyeden tényleg látszik a fényűzés. Az épületek itt még sokkal szebbek, már ha ez lehetséges egyáltalán, és még több park van. Szinte minden arisztokrata család kötelességének érezte, hogy egy kisebb méretű kastélyt építtessen ide magának. Ma ezekben sokszor nagykövetség működik. Az egyikben viszont a Four Star hotel mansion lakosztályai találhatók. Ebben egy éjszakáért potom $12000-t kell fizetni, így leginkább világsztárok szállnak meg itt.

img_20170301_122541.jpg

img_20170301_133531.jpg

A negyed, és talán egész Buenos Aires legnagyobb látványossága a Recoletában található temető és Evita sírja. Minden családnak saját kriptája van, ahova több családtagot temetnek. Sokszor a koporsó is látszik. Az embernek az az érzése lehet, hogy ezek az emberek többet költöttek túlvilági létükre, mint az ittenire. Ebben van is némi igazság. Sírokat sosem számolnak fel, de a fenntartást nem mindenki engedheti meg magának. A sírhelyet el lehet adni, de a benne nyugvó halottakról akkor is gondosodni kell, az ugyanis a családhoz tartozik. Itt egy-egy kripta $8000/nm áron cserél gazdát.

Maga Evita sírhelye egyébként engem nem nyűgözött le annyira. Mivel az összes nagyon szép itt a tamatőben, azt mondhatom, hogy az övé csak egy volt a sok közül (de tényleg). A különbség annyi, hogy itt mindig van friss virág, és az emberek megállnak a sírja előtt.

img_20170301_143255.jpg

img_20170301_143438.jpg

Evitáról nem fogok sokat írni, csupán egy érdekesség a halála után. A holttestét pár évvel halála után ellopták, és Olaszországba szállították. Innen 16 évig elő sem került. A holttest egyébként mumifikálódott, de azt már nem tudom, hogy ez szándékos volt-e vagy véletlen.


Buenos Airesből egyelőre ennyit sikerült megnézni. Jó lenne még a Boca negyedbe eljutni, amire van is esély, miután visszajöttem, de a következő program az Iguazú-vízesés lesz.

Az utazás

Eljött végre a nagy nap. Előző nap ismét összepakoltam, ezzel utoljára. Elindultam a repülőtérre. Útközben még leadtam a kulcsaimat az egyik barátomnak, mivel nem szerettem volna ezeket Dél-Amerikában elhagyni. Megérkeztem a parkolóba, leadtam az autót, onnan pedig kivittek a terminálhoz.

Az utazáshoz igényeltem egy Platinum Mastercardot. Ezzel be lehet menni a Mastercard váróba, ahol sütiket és apró dolgokat lehet kapni. Nem volt túl sok időm, későn is találtam meg, és addigra már egy forró csokit is beszereztem, de ezt nem lehetett kihagyni. Csóró magyar backpacker menni Mastercard váró.

Néhány órás repülés után megérkeztem Dohába, helyi idő szerint éjjel egy után. Itt egy hétórás várakozás elé néztem. Tudtam, hogy a legjobb, ha megpróbálok aludni, de addig nem akartam, amíg ki nem írják a kaput, ahonnan a csatlakozás indul. Végre megjelent a gépem a kijelzőn. Odamentem a kapuhoz (tényleg elég sokat kellett menni), és ott kerestem egy helyet magamnak. Két szék között nem karfa volt, hanem konnektorok. Ebből a két székből és a lábtartóból elfogadható ágyat lehetett csinálni. Éjjel elég csendes volt a reptér, de sejteni lehetett, hogy nem marad így reggelig. Pár órát azért így is sikerült aludni.

img_20170227_040953.jpg

A dohai reptér amúgy elég jó, mondjuk így, Több Internet-sarok is ki volt alakítva, ahol elég drága Mac-ek voltak kirakva, a hozzájuk illő fehér dizájnnal. Volt TV-sarok is körívben elhelyezett fotelekkel. Természetesen az összes ilyen helyen aludt valaki.

img_20170227_032540.jpg

Eljött a második repülés ideje is. Az utasok az összes ablakon lehúzták az árnyékolókat, így szokatlan félhomály volt a gépen. Alváshoz ideális.

A repülőn a második blogbejegyzést írtam, amikor elkezdtek szendvicseket felszolgálni. Félretettem a laptopot, és bekapcsoltam az előttem lévő ülés fejtámlájába szerelt monitort, hogy megnézzem az utazási statisztikákat (tengerentúli járatokon általában van ilyen). A 15 órás út felénél jártunk, Afrika partjaitól nyugatra. A program ráközelített a helyzetünkre. Most léptük át az Egyenlítőt. Átléptem az Egyenlítőt! 9753 m magasan, 922 km/h sebeséggel, félúton Doha és Sao Paolo között, Sao Tome felett. Elég sok helyen jártam már, messze Magyarországtól, de a déli féltekén még sosem.

img_20170227_161949.jpg

Volt még egy megálló Sao Paoloban. Itt az utasok fele leszállt, helyükre pedig mások jöttek. Már csak egy két és fél órás repülés volt hátra. :) Végül annak is vége lett. Végre leszálltunk Buenos Airesben. Muszáj volt pénzt váltanom, mert a hostelben érkezéskor készpénzben kellett fizetni. Ezzel nagyon sok idő elment. Megpróbáltam megkeresni a helyi 8-as buszt, ami elvileg bevitt volna a San Telmo negyedbe, de annyit sikerült megtudnom, hogy 3 blokkra van a reptértől. Már így is eléggé késésben voltam, ezért inkább felszálltam egy reptéri buszra. Ez is pár sarokra tett le a hosteltől.

Éjjel negyed egykor érkeztem meg. Szerencsére a recepciós megvárt, így az első éjszakát nem kellett az utcán töltenem.

A felkészülés

Nagyon régi álmom volt eljutni Machu Picchuba. 2007-ben majdnem sikerült is, de a szervezett út, amire jelentkeztem, nem indult el, mert nem jött össze a szükséges létszám.

Az álom hosszú időre csak álom maradt. Közben viszont bőven volt ideje érlelődni és alakulni. Mi lenne, ha egyedül mennék? Közben elkezdtek gyűlni azok a helyek, amiket feltétlen meg kell néznem, ha már egyszer kifizetem a repülőjegyet. Végül a dolog odáig fajult, hogy hátizsákos utazó leszek, és bejárom a dél-amerikai kontinens jelentős részét. Elkezdem előadásokra járni, találkoztam olyan emberekkel, akik megcsinálták, és biztos voltam benne, hogy nekem is sikerül.

Novemberben történt még egy dolog, ami megadta az utolsó lökést. Nincs mire tovább várni.

Innentől elkezdődött a lényegi tervezés, szervezés. Lett egy Google táblázatom egyre növekvő számú füllel, amit bárhol és bármikor tudtam szerkeszteni. Az útvonal, időjárás, vízumok (az nem kell), oltások, felszerelés, bevásárlólista stb.

Az elején viszonylag nyugodtan ment minden. Elkezdem utazós könyveket, blogokat és kalandtúrákat szervező irodák programjait olvasni. Az útvonal szépen nőtt. Aztán eljött az ideje, amikor az állomásokhoz legalább hozzávetőleges időpontokat kellett rendelni. Az eredmény megdöbbentő volt. Tűzföldtől Peruig volt meg a terv. 6-8 hónap. Mennyi? És én még attól féltem, hogy túl korán, még a száraz időszak előtt érek Cuzcoba.

Az utolsó két hónap nagyon stresszes volt, ami a vége felé csak fokozódott. Megvettem a repjegyeket (csak oda), amitől kezdve az idő egyre jobban szorított. Elintézni a munkahelyemen a szabadságot - ez volt a legkönnyebb az egészben :D. Mi legyen a lakással? Az autóval? Felvázolni a tervet a szülőknek. :) Ez is könnyebben ment, mint gondoltam. Meg sem próbáltak lebeszélni. Nyilván ismernek már, tudták, hogy felesleges lett volna. A utolsó két hétben már a munkahelyen is csak a szervezéssel foglalkoztam (bocs, Móni :)). Mentségemre szolgál, hogy olyan belső projekten voltam, aminek nem volt túlságosan szigorú az ütemterve, így megtehettem.

Végül sikerült mindent beszerezni, a lakást és az autót is bérbe adni, és úgy tűnt, a végén még akár 1-2 nap marad pihenésre is. De Murphy törvényeivel nem lehet vitatkozni. Az új sportkamera folyamatosan lefagyott. Vissza kellett vinni tesztelni, aztán kicseréltetni, ami ugyanúgy lefagyott. Éppen a másodikkal voltam a szervízben, amikor az autó műszerfalán kigyulladt a motorellenőrzés lámpa. 3 nap az indulásig. Fuck. FUCK. Ilyen nincs. Aztán végül sikerült mindent megoldani, még ha eléggé last minute is - ha szabad utazós terminológiát használnom. :)

Ha az utolsó hetet egy szóval kellene jellemeznem: idegbaj. Nem állítom, hogy ez törvényszerú, de ha valaki egy ilyen útra szánja magát, ezzel mindenképp számoljon. Az utazás előtti hetek nagyon sok feszültséggel fognak járni.

Volt még egy sarkalatos kérdés, és ez biztosan sokatokban fel is merül(t). Mennyi cuccot vigyek? Ne felejtsük el, itt 6-8 hónapról beszélünk, Tűzföldtől az Amazonas-medencéig, tengerszinttől 4-5000 m-es magasságokig. Volt egy terv. Legyen egy kisebb hátizsák egynapos túrákra. Minden másnak bele kell férni egy 38 literes zsákba. Amikor ezt elmondam, mindenkinek elkerekedett a szeme, még tapasztalt utazóknak is, akik nem ma kezdték. Végül sikerült, a hálózsákot a kicsi, a matracot a nagy zsákra kívülre rögzítve. Aztán csak meggondoltam magam. Nem volt kedvem küszködni, így megvettem a 48 literest, amit nézegettem. Valamint egy-két dolgot kidobtam a cuccból. A gázfőző és a túrabot nem élte túl a szelektálást. Túl nehéz és/vagy túl sok helyet foglaltak volna. Ezeket lehet majd bérelni, ha kell, de pár nap miatt nem fogom állandőan magammal cipelni. Így zsákba befért a bakancs és egy szandál, a matrac, egy héjkabát az összes többivel együtt.

Indulhatunk!

Még egy utazós blog?

Ez itt tényleg még egy utazós blog? Igen, az.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e erre. A neten számtalan blogot és információt talál valaki, ha egyszer utazásra adja a fejét, angol és magyar nyelven is. Szerintem mégis szükség van rá, több okból is.

Az első ok személyes. Mielőtt elindultam, nagyon sok barát és ismerős kérdezte, hogy hol lehet majd értesülni a kalandjaimról. Ez a blog részben nekik fog szólni, de természetesen nem csak nekik. Mindenkit szívesen látok, akinek felkeltik az érdeklődését a kalandjaim.

A másik ok, amiért ennek a blognak szerintem van létjogosultsága, az pont ez. Ezek az én kalandjaim lesznek, a én élményeimmel és tapasztalataimmal. Fogok olyan helyeken járni, ahol nagyon sok ember megfordult és utánam is meg fog fordulni, de ahogy velem fog történni, és ahogy én élem meg majd mindezt, azt pont úgy senki más nem fogja majd.

Üdvözlök hát minden kedves ismerős és ismeretlen olvasót! Remélem, érdekesnek találjátok majd a beszámolóimat!