Potosí ezüstje

2017. június 25. - Inka Kék Túra

San Pedro de Atacamaból kora délután érkezett meg a busz Uyuniba. Ez már ismerős terep volt. A buszállomás itt nem egy valódi buszállomás, csak egy utca, amit annak neveztek ki. A buszjegyeket az utcán hangos kiabálással hirdető eladók között nem volt nehéz találni egy buszt, ami fél óra múlva indult Potosíba. Már esteledett, amikor megérkeztem.

img_20170605_101200.jpg

Potosí 4060 méteren van, és elég nagy város. Semmi kedvem nem volt gyalogolni, ezért próbáltam fogni egy helyi buszt, de ez egy kicsit nehezebbnek bizonyult a vártnál. Először is minden busz tele volt. Másodszor, amikor végre sikerült leinteni egy olyan buszt, amin hely is volt, az nem a jó irányba ment. Végül sikerült leinteni a megfelelőt, amire már csak fel kellett szuszakolni magam a két hátizsákkal. Ezeket a Nissan minibuszokat ugyanis Japántól vásárolta Bolívia, és az ülések és egyáltalán az egész busz mérete a japán emberekhez van igazítva. A térdem egyszerűen nem fér be két ülés közé még akkor sem, ha nincs a hátamon hátizsák. Ezek a buszok elég régiek, sűrű fekete füstöt köpnek, amitől sokáig büdös marad az utca, ahol elmennek. Amikor egy ilyen feltűnik, akkor nagy levegő... Ilyen buszokat használnak amúgy máshol is, például Sucre-ban, ami a következő állomás lesz.

Az ezüstbánya

Potosí egyetlen dologról híres, és a turisták is emiatt szoktak ide jönni, ez pedig a város mellett található Cerro Rico hegyben lévő bánya. Ez a bánya alapozta meg a spanyol hódítók gazdagságát. A hegyben állítólag annyi ezüst volt, hogy hidat lehetett volna belőle építeni Amerika és Európa között. Mára természetesen a készletek megcsappantak, de a bányászat tovább folyik, mert a hegyben cinket is lehet találni.

img_20170605_104158.jpg

img_20170605_104922.jpg

Természetesen kötelező program egy ilyen bánya meglátogatása. Ez úgy kezdődik, hogy elvisznek a bányászpiacra, ahol a bányászoknak ajándékot kell venni. Szokásos az egy zacskó kokalevél és két liter üdítő, de lehet venni 96%-os tisztaságú alkoholt vagy dinamitot is, amivel a mai napig dolgoznak a kemény gránitban. A bányában aztán az ajándékot odaadjuk a bányászoknak, akik cserébe megmutatják, hogyan dolgoznak, és általában előbb isznak, aztán robbantanak is. Nekem ehhez nem volt "szerencsém". Pünkösd hétfőn mentem, de ez nem számított. Itt a Pünkösdöt nem ünneplik annyira. Előző szombaton viszont Pachamama tiszteletére nagy ünnepség volt. Pachamama a föld istenasszonya, akinek az áldását kérik. Ilyenkor lámákat áldoznak, és a vérüket a bányák bejáratára és az épületek falára locsolják.

img_20170605_100108.jpg

A következő napon nem dolgoznak, egész nap csak pihennek és lámasteaket esznek, valamint keményen isznak, a fent említett alkoholt. Valahogy most ez a pihenés elhúzódott, és még hétfőn sem dolgoztak. Így csak a fő járatokban mászkáltunk, de az aknákba nem másztunk le a létrákon, és azt sem láttuk, hogy dolgoznak valójában. Megkerestük viszont a Tio figuráját, akinek Pachamama mellett szintén adnak ajándékot. Tio egyébként az ördögöt formázza, mivel a pokol a bányára hasonlító hely lehet. Viszont sosem nevezik ördögnek, csak Tionak. A túravezetőnk is adott neki kokalevelet, cigarettát és alkoholt. A bányászok egy nap alatt egy zacskó kokalevelet elfogyasztanak, és rendszeresen isznak.

img_20170605_111307.jpg

A bányászat saját üzlet. Nem alkalmazottai semmilyen cégnek. Amit kitermelnek, be kell vizsgáltassák, aztán annak megfelelő árat kapnak érte, mennyiség alapján. Van szakszervezet, ami majd a nyugdíjukat fizeti, ha megélik. A bányában uralkodó körülmények miatt teljesen általános közöttük a szilikózis. A gyarmati időkben a bányákban állítólag nyolcmillió őslakos és afrikai rabszolga halt meg. A spanyolok 12 órás műszakban dolgoztatták őket, és egy fél éven keresztül el sem hagyhatták a bányát. Nem csoda, hogy alig élték túl a megpróbáltatásokat.

A pénzverde

A bányán kívül Potosíban található a Casa Nacional de la Moneda múzeum, amit az egykori pénzverdéből alakítottak ki. Láthatók régi érmék, amin láthattuk Potosí azonosító jelét. Minden pénzverésre jogosult városnak megvolt a maga jele, Potosínak az egymásra helyezett PTSI betűk. Később a P-t és a T-t elhagyták. Mi az, ami megmaradt? S és I, a dollár jele. Argentínában és Chilében az árakat a mai napig $ jellel jelölik. Vicces módon Bolíviában pont nem, a boliviano jele Bs.

img_20170606_093630.jpg

img_20170606_093646.jpg

img_20170606_101613.jpg

A múzeumban vannak az egykor használt préshengerek és egyéb eszközök, szerszámok is. A hengereket lovakkal hajtották, az erőátvitelt időtálló tölgyfa fogaskerekek biztosították. Ezek a prések állítólag a mai napig működőképesek. Később az iparosodással itt is mindent felváltottak a gépek.

img_20170606_100222.jpg

img_20170606_094949.jpg

img_20170606_100522.jpg

A belváros

Ahogy említettem, Potosíba sokan csak a bányák miatt jönnek, aztán gyorsan tovább is állnak, ami igazán méltatlan a városhoz. Nagyon szép a főtere, aminek egyik oldalán ott áll a katedrális. Ennek fel lehet menni a harangtornyába, ahonnan a város minden irányban belátható.

img_20170605_153753.jpg

img_20170605_153956.jpg

img_20170605_155552.jpg

Ezen kívül Potosíban van még 36 templom, amik szintén látogathatóak. Én az Iglesia La Merced-et néztem meg, ahol nagyon látványos idegenvezetésben volt részem. Meséltek a templom a 16-18. századi festményeiről, az ezüstborításról, lemehettem a kriptába, végül pedig fel a templom tetejére. Innen lehetett rálátni a San Francisco-ra, ami a legrégebbi templom, így ez volt az utolsó, amit meglátogattam.

img_20170605_165853.jpg

A templomokon kívül mindkét nap bóklásztam még a város szűk utcáin. Az itt található házak is érdekesek, főleg az utca fölé benyúló házrészek. Arra is volt még időm, hogy a város fölé emelkedő kisebb hegyre is felsétáljak (nem a Cerro Ricora, mert az bányaterület, és le van zárva). Az itt töltött két nap kellemes csalódás volt, és pont elég volt Potosí megismerésére.

img_20170605_164306.jpg

img_20170606_115639.jpg

Az Atacama-sivatag, a Föld legszárazabb helye

Amikor az ember a sivatag szót hallja, egyből a Szahara végtelen homokdűnéi jutnak az eszébe. Nos, itt az elején tisztázni kell, hogy a sivatag nem ezt jelenti. A hivatalos definíciója mindössze annyi, hogy az elpárolgó víz mennyisége meghaladja a csapadék mennyiségét. Talán meglepő módon a legnagyobb sivatag az Antarktisz. A másik dolog, ami meglepő lehet, hogy itt az Atacama-ban meglepően sok víz található lagúnák formájában, ám ezek nem az itt hulló csapadékból származnak, és nem is folyók táplálják őket. Előzetesnek elég ennyi, később pedig majd jönnek a részletek.

img_20170531_132333.jpg

San Pedro de Atacama-ba délután érkeztem meg. Mivel Salta előtt már eltöltöttem itt egy napot, volt időm feltérképezni a dolgokat. Rögtön ahhoz az ügynökséghez mentem, ahol kaptam egy kedvezményes ajánlatot, ha több utat is tőlük rendelek meg. Befizettem a korábban megbeszélt utakra, és cserébe egy plusz programra is kaptam még kedvezményt. Mivel felhőtlen volt az ég, még aznap estére jelentkeztem egy csillagnézős (stargazing) programra is.

img_20170531_144710.jpg

Este kilenckor indultunk egy mikrobusszal. Kivittek a városon kívülre, hogy semmilyen fényszennyezés ne zavarjon. Az első részben szabad szemmel vizsgálgattuk az eget napozóágyakból. Néhány alapvető dolgot nem árt tudni. Otthonunk, a Tejútrendszer egy spirális galaxis, aminek karjai vannak. Naprendszerünk az egyik ilyen karnak a közepe táján található, és a síkja merőleges a Tejútrendszer síkjára. Földünk északi pólusa galaxisunkból kifelé mutat, a déli pedig a Tejútrendszer középpontja felé. Ennek eredményeképp a déli félteke sokkal alkalmasabb a galaxisunk vizsgálatára. Itt a Tejút sokkal fényesebb és szélesebb is, mint az északi félgömbön. Ez azért fontos, mert az indián őslakosoknak is voltak csillagképeik, ám velünk ellenkező módon ők nem a csillagokból alkották ezeket, hanem a közöttük lévő sötét foltokból. Ilyen csillagkép például a láma, amit láttunk is. Ezen kívül megismertük a "hagyományos" Skorpió csillagképet és a Dél Keresztjét is.

A második részben távcsövekkel nézelődhettünk, ami az igazán izgalmas rész volt. Természetesen a Hold sem maradhatott ki (épp félhold volt), de láttuk a Jupitert az örvényeivel és négy Galileo-holdja közül hármat, és a Szaturnuszt a gyűrűivel és a Titán nevű holdjával. Láttuk, hogy a Dél Keresztje legfényesebb csillaga valójában egy több csillagból álló csillagrendszer (ebből kettőt lehet megfigyelni), és láttunk fiatalabb és idősebb csillagfelhőket. Amíg a távcsöveket ráállították a célpontokra, addig lehetett kekszet rágcsálni, de volt bor és forró csoki is.

Másnap szerencsére nem kellett korán kelnem. Az első program csak délután kezdődött. A Valle de la Luna (a Hold völgye) volt az első célpont. Itt egy kanyonnál álltunk meg először, és tettünk egy rövid sétát. Néhol kúszni-mászni kellett a tekervényes járatokban, és a telefonok is előkerültek, hogy világítani tudjunk a teljes sötétben. A kanyon után itt is egy sómezőhöz értünk, amiből érdekes formájú sziklák emelkedtek ki, mint a Tres Marias. Sajnos ebből az egyiket egy idióta turista pár évvel ezelőtt megrongálta. Láttunk egy hatalmas homokdűnét is, amin régebben sandboardozni is lehetett, de a dűne állagának megóvása érdekében betiltották. Hazaindulás előtt egy fennsíkon még megvártuk a naplementét.

img_20170531_155402.jpg

img_20170531_162511.jpg

img_20170531_172006.jpg

img_20170531_172201.jpg

Salar de Atacama

Másnap már egész napos program várt, így a lustálkodásról le kellett mondanom. A jó hír viszont, hogy ezen a napon reggelit is kaptunk, amit egy Socaire nevű helyen fogyasztottunk el. Az út elég magasra vitt, és a táj havasra váltott. Megint csak megálltunk pár helyen nézelődni és fényképezni. A tavak itt már mind befagytak.

img_20170601_110948.jpg

Legtávolabbi állomásunk a Laguna Tuyaito volt, majd visszafordultunk a nap fő látványossága, a Piedras Rojas felé. Ez, mint a neve mutatja, vörös sziklákat jelent, amik persze egy újabb tó mellett vannak. A havas hegyek, a befagyott tó és a vörös sziklák nagyon szép kombinációt alkottak, talán még szebb is lehetett, mint nyáron.

img_20170601_122730.jpg

img_20170601_124016.jpg

Hogy a buszozás ne legyen unalmas, idegenvezetőnk szinte folyamatosan érdekességekkel vagy történetekkel szórakoztatott minket. Az egyik ilyen a tatu meséje volt. Szegény állat panaszkodott, hogy a madarak csak nevetnek rajta, és csúfolják, hogy olyan a hangja, mint egy disznónak. A tatu elment hát az anyatermészethez (ez valami istenféle lehet), és mondta: minden állatnak van valamilyen "éneke", és köszöni, hogy neki is van, de a madarak kigúnyolják, és szeretne másik hangot kérni. A természet azt mondta, ezen sajnos már nem tud változtatni, de menjen el az emberhez, ő majd segít. A tatu úgy is tett, de az ember csak csodálkozott, hogy mit tudna ő csinálni. A tatu ragaszkodott hozzá, hogy csináljon valamit, mert az anyatermészet küldte hozzá. Az ember azt mondta, csak úgy tud segíteni, ha a tatut megöli, és a testét használja ehhez. Miután a tatu megígértette vele, hogy szép hangja lesz, beleegyezett. Ilyen hangszert az őslakosok valóban használtak. A gitárhoz hasonló hangszer testét a tatu páncéljából készítették.

img_20170601_103120.jpg

Mielőtt megebédeltünk volna Socaire-ben, ismét elhaladtunk a már ismerős vulkánok, a Cerro Miscanti és a Cerro Miñiques mellett. Ahogy azt már írtam, az őslakosok számtalan történetet alkottak a vulkánokkal kapcsolatosan. Az itt élő Likan-Antay nemzetség legfontosabb hegye a Licancabur. Ez a környéken a legmagasabb, szabályos kúp alakja van, és szinte mindenhonnan látszik. Azt már láttuk korábban, hogy a vulkánokkal mindig csak a baj van.

Licancabur egy herceg volt, aki szerelembe esett a szépséges Quimal-lal. Volt egy testvére is, Juriques, akinek szintén tetszett, és megpróbálta erőszakkal megszerezni. Terve kitudódott, és Licancabur lefejezte Juriquest. Apjuk, a forrófejű Lascar, bár ismerte Licancabur indítékát, büntetésből a Salar de Atacama sómező túlsó végébe száműzte Quimalt, Juriquest pedig örökre Licancabur mellé állította, hogy az emlékezzen szörnyű tettére. Később Lascar, látva Licancabur fájdalmát, valamelyest megenyhült, és megengedte, hogy minden évben egy napra együtt legyenek. A napfordulókor a felkelő nap fényében a Licancabur árnyéka teljesen eltakarja a Quimal-t. Az őslakosok egyébként nagyon sok mesét alkottak, vagy ugyanazt a történetet más helyen másképp mesélik.

[A legelső képen a Licancabur és a Juriques, lent a Salar de Atacama sómező hátterében a Lascar látható.]

img_20170601_105530.jpg

A mesék hallgatása közben elhagytuk a vulkánokat, és egy másik fontos sómezőhöz értünk, a Salar de Atacamahoz. Bár ez is egy ugyanolyan sómező, mint a Salar de Uyuni, mégis teljesen másképp néz ki. Itt nem egy fehér, teljesen lapos és sima tájat látunk. Az elpárolgó vízből kicsapódó só szabálytalan alakú kristályokat épít, amik világosbarna színt kapnak. A környező hegyekben hulló csapadék a földbe szivárog, és a föld alatt tovább folytatja útját, hogy aztán a sómező alatt gyűljön össze. Ez a víz lagúnák formájában jut a felszínre, mint a Laguna Chaxa. Innen aztán egyszerűen elpárolog. Ebben a meglehetősen mostoha sós környezetben is van azonban élet. A vízben élnek a maximum 5 mm hosszúságot elérő pici rákocskák, amik aztán a flamingóknak adnak táplálékot. A flamingók csőre annyira alkalmazkodott ezeknek a kiszűrésére, hogy nem is tudják 5 mm-nél nagyobbra nyitni. A sómező bejárása közben a nap kezdett nyugovó térni. El kellett indulni visszafelé, de még egyszer megálltunk az országút közepén, hogy megnézzük a naplementét.

img_20170601_164402.jpg

A következő napon igazán korán kellett kelni. Az El Tatio gejzírekhez mentünk, hogy megnézzük, ahogy a felkelő nap megvilágítja a feltörő gőzt. A gejzírek 4200 méter magasságban vannak, így elég hideg volt. A hőmérő -14,7 fokot mutatott, amikor odaértünk. Volt ott egy természetes termálvizes medence is, de egyrészt nem kaptunk elég időt, másrészt a víz sem volt annyira meleg, hogy megpróbálkozzak a fürdőzéssel. Visszafelé megálltunk egy faluban, ahol alig volt néhány ház, de lehetett empanadast és lámahúst kapni, aztán megálltunk még egy szurdok mellett, de ebben végképp semmi érdekes nem volt. Ez a program nem igazán tetszett (a gejzíreket leszámítva).

img_20170602_075018.jpg

img_20170602_075350.jpg

Délután egy lagúnákat látogattunk. A Laguna Cejar arról nevezetes, hogy vize nagyon sós. Nem annyira, mint a Holt-tenger, de a benne való lebegés állítólag hasonló élmény. Bár a víz elég hideg volt, ezt nem lehetett kihagyni. Valóban nagyon könnyű úszkálni benne, egyáltalán nem lehet elmerülni. Fürdés után nagyon sok só csapódott ki a bőrömön mindenhol. A fejet és a szemet egyébként nem is javasolt a vízbe dugni.

img_20170602_154822.jpg

A következő két lagúna az Ojos del Salar, vagyis a Salar szemei. Ez két nagyon pici tavacska, tényleg mint két szem, viszont mindkettő nagyon mély. A legutolsó a Laguna Tebinquinche volt. Itt megint csak a naplementét vártuk, de ez alkalommal kaptunk némi rágcsálnivalót és pisco sourt is. Az egész délutáni program igazán kellemes volt, semmi rohanás, csak pihenés és a végén némi italozás.

img_20170602_171520.jpg

ALMA

Az utolsó itt töltött napot elég izgatottan vártam. A program ingyenes, ám nagyon gyorsan beletelik. Én hetekkel korábban már csak a várólistára tudtam feliratkozni. Reggel háromnegyed kilencre odamentem a találkozópontra, és vártam. Szerencsére ide nagyon sokan csak feliratkoznak, aztán nem jönnek el, és ez most sem volt másképp. Még azok is befértek, akik egyáltalán sehova nem iratkoztak fel, sőt a buszon még volt is mellettem szabad hely. Irány az ALMA, vagyis az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array!

img_20170603_104150.jpg

Az ALMA egy nemzetközi összefogással létrehozott, 66 teleszkópból álló rádióteleszkópos megfigyelő rendszer. Az Atacama-sivatag több szempontból is a legjobb helyszín neki. Az első, hogy a Földnek ezek a pontján a legszárazabb a levegő. Az is előfordult már, hogy a páratartalom mindössze 2% volt. A másik ok az, hogy a teleszkópok a Chajnantor-fennsíkon, 5000 méternél is magasabban vannak, és itt sokkal vékonyabb a légkör, ami ronthatná a megfigyelést. Az ALMA teleszkópjai ugyanis nem a látható fény tartományában dolgoznak, hanem a milliméter és attól rövidebb hullámhosszú rádióhullámokat próbálják itt befogni (innen a név). Ezeket a rádióhullámokat a vízmolekulák elnyelnék, lehetetlenné téve a megfigyelést. Ez a tartomány pedig azért fontos, mert az égbolt sötét foltjait pont így lehet megfigyelni, és ezek azok a helyek, ahol a csillagok és a bolygók születése megfigyelhető. Innen lehet tippeket meríteni a Föld és a földi élet kialakulásáról.

[Ezt a frekvenciatartományt egyébként mikrohullámoknak nevezik, és az azonos nevű sütő ezen az elven működik. Miközben az ételben található vízmolekulák elnyelik a mikrohullámokat, felmelegednek.]

Az ALMA egyébként teljesen publikus, egyetemek által vezetett projekt, ezért kvázi szabad a bejárás, de csak a főhadiszállására (OSF, Operations Support Facility) lehet bemenni, ami csak 2900 méteren található. A teleszkópokhoz (AOS, Array Operations Site) csak átható orvosi vizsgálat után engednek oda, és csak akkor, ha a látogatás több ember számára hasznos (például az segít, ha az ember újságíró). Az összeszereléskor a munkásoknak pótlólagos oxigént kellett használni a ritka levegő miatt. Itt a központban láttunk képeket, amiken többféle hullámhossz-tartomány mesterségesen megszínezett képeit kombinálták. Megnéztünk egy rövidfilmet arról, ahogy az egész projekt létrejött, és ahogy az antennákat felvitték a fennsíkra, és ahogy dolgoznak. A 66 teleszkóp sosem együtt dolgozik. Egy-egy projekt csak néhány teleszkópot kap, a többi az ég más pontját fürkészni. Végül láttunk csillagászokat is, akik fényes nappal számítógépek és hatalmas képernyők előtt ültek, és távcsövük egyáltalán nem is volt.

img_20170603_111555.jpg

img_20170603_114846.jpg

img_20170603_120510.jpg

Délután egyre visszaértünk a városba. Itt még annyi időm volt, hogy egy városnéző sétán részt vegyek, aztán vissza kellett térni a hostelbe. Összepakoltam, és vártam az újabb éjszakai buszt, ami a leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor indult vissza Uyuniba.

A Salar de Uyuni, a Föld legnagyobb sómezője

Mivel San Pedro de Atacama felé a hó elzárta az utat, a bolíviai Uyuni felé indultam. Az argentin határig sima volt az út. A határon gyalog kellett átkelni. Mivel túl korán érkeztünk, a határátkelő még zárva volt. Sötét volt és hideg. A pecsételéskor a határőr elég sokat gondolkozott, hogy hol is van az az Hungría, és hogy engem beengedhet-e. Pár percre el is tűnt az útlevelemmel, de hamarosan visszatért, és megkaptam a pecsétet is. Megkerestem a helyi buszállomást, szerencsére csak egy órát kellett várni a továbbindulásig.

img_20170528_155048.jpg

Uyuni

Késő délután érkeztem meg Uyuniba. Saltából elég nagy volt a szintemelkedés, egészen 3650 méterig. Elég erős fejfájás gyötört és légszomj. Ismerős érzés, a magashegyi betegség első enyhe tünetei. A helyzetet tetézte, hogy Saltában sikerült megfázni, és be is lázasodtam. Ezek miatt adtam magamnak két nap pihenőt, amikor szinte csak feküdtem vagy pihentem.

A hostelben folyamatosan kérdezték, hogy vagyok. Mondtam a fejfájást, erre hirtelen kedvesen hoztak nekem egy kokateát, amitől tényleg jobb is lett a helyzet. Másnap reggelinél már magam nyúltam a kokatea után (itt ugyanolyan filterben árulják, mint bármely más teát).

Salar de Uyuni

A második nap délutánján jelentkeztem a háromnapos Salar de Uyuni útra. Számtalan utazási iroda kínálja ezt, de mind ugyanazt az utat járja be négykerék-meghajtású terepjárókon, nagyjából ugyanolyan áron. Lehet indulni Uyuni-ból vagy San Pedroból, és megérkezni a másik végén. Sajnos a havazás erre is rányomta a bélyegét. A nemzeti park is le volt zárva, ami a teljes harmadik napi programot jelenti, Laguna Colorado, Laguna Blanca, Laguna Verde és gejzírek. Most a harmadik napra csak a San Pedro transzfer maradt, jó nagy kerülővel észak felé.

Az út az Uyuni melletti vonattemetővel indul. Az argentin válság előtt a vasúti közlekedés elég fejlett volt errefelé. Uyuni fontos kereskedelmi csomópont volt. Az argentin vasúthálózat felszámolása Uyuni sorsát is megpecsételte. Éppen időben fedezték fel a várost a turizmus számára, mielőtt kihalt szellemvárossá változott volna. A vasúthálózat összeomlásának eredménye ez a vasúttemető. A régi, rozsdásodó vonatokra felmászni nem tűnik olyan nagy mókának, de valahogy mégis az. A régi gőzösöknek megvan a romantikájuk, még ha rozsdásodnak is vagy éppen teljesen széthullóban vannak (vagy éppen ezért).

img_20170528_111059.jpg

Utunk második állomása még a sómező elérése előtt Colchani falu. Itt is van kézműves vásár, de bemehettünk egy sófeldolgozó műhelybe is megnézni, hogy készül a só. Sok minden nem történik vele. Össze kell törni és ki kell szárítani, mert begyűjtés után elég nedves. Azután jódozzák, aztán már mehet is a zacskóba. A bácsi a nejlonzacskókat egy gázpalack segítségével nyílt lánggal zárta le. Egyébként az épület falai is sótéglából épültek.

img_20170528_123645.jpg

Ezután következett maga a sómező. Végeláthatatlan, tökéletesen sima fehér mező. Néha az agyunk csal meg minket, de néha revansot vehetünk. Az enyém nem tudta feldolgozni, hogy ez a nagy fehér valami nem hó. Nem hideg és nem puha. Az ebédünket is egy sóhotelben fogyasztottuk el. Itt is minden sóból volt, a falak, az asztal és a székek is. Ebéd után folytattuk utunkat. A sómező elég nagy ahhoz, hogy a számtalan terepjáró eléggé szét tudjon szóródni ahhoz, hogy ne zavarják egymást.

img_20170528_155741.jpg

img_20170528_135240.jpg

A Salar de Uyuni a világon a legnagyobb egybefüggő ilyen képződmény. Bolíviában az Andok vonulatai kétfelé válnak. A közöttük lévő területet egykor a Minchin-tó foglalta el, amely 70 méter magasan borította el a területet. Ez a hatalmas mennyiségű só a víz elpárolgása után maradt vissza. A sofőrünk szerint 100-120 méteren keresztül követik egymást a só-víz-agyag rétegek. Egy-egy ilyen réteghármas vastagsága 6-7 méter körül van. A sómező alatt rejlik egyébként Uyuni jövője: a lítium. Önmagában a Salar de Uyuni rejti a világ lítiumkészletének 60%-át. Ha ehhez hozzávesszük a Salar de Atacama-t Chilében és a Salida Grande-t Saltától északnyugatra, akkor ez a három sómező pedig a világ teljes lítiumkészletének 85%-át rejti. Elképzelhetetlen mennyiségű és értékű természeti kincs ez a három országnak, de főleg Bolíviának.

Következett a kötelező program, a vicces fényképek készítése, ahol a méretarányokkal játszva lehet csalóka képeket készíteni.

img_20170528_152928.jpg

img_20170528_154701.jpg

A fényképezés után folytattuk utunkat, még mindig a sómezőn haladva. Megérkezünk Isla Incahuasi-hoz, ami egy kis domb a sómező közepén. Kaktuszok borítják, ami számomra eléggé megmagyarázhatatlan, hiszen hogyan tudtak ezek itt megtelepedni a semmi közepén, és hogyan tudnak egyszerűen létezni? A kis szigetről és a sziget mellől gyönyörködtünk a naplemente fényeiben, aztán hamarosan megérkeztünk San Juan településre a szállásunkra, ami szintén sóból épült.

img_20170528_164207.jpg

img_20170528_165004.jpg

img_20170528_172345.jpg

Utunk során északon a Tunupa vulkán látványa kísért, ami az aymara indiánok szent hegye. Az ő hitük szerint a vulkánok egykor szabadon kóborolhattak. Tunupa egy gyönyörű nő volt, akinek sok udvarlója akadt. Született egy gyermeke, ám nem tudta megmondani, hogy ki az apja. Büntetésből gyermekét elvették tőle és elrejtették, és a vulkánokat azzal büntették, hogy többé nem mozoghattak. Állítólag a gyermek a Colchanihoz közeli kisebb hegyek egyike. Tunupa nagyon szerette gyermekét. Könnyei anyatejével keveredtek és elárasztották a területet. Így keletkezett a Salar de Uyuni hófehér sómezője. (Azonban a Muelle de las Armas történetéhez hasonlóan ennek is több változata ismert, de mindegyikben fontos tényező a szerelem.) Tunupa a helyiek életében olyan fontos istenség, hogy szerintük a sómezőt Salar de Tunupa-nak kellene nevezni.

Másnap reggel elhagytuk a Salar de Uyunit, és egy másik sómező. a Salar de Chiguana felé folytattuk utunkat. Ez nem volt annyira látványos, a talaj barna, és elsőre egyáltalán nem is látszik, hogy ez is egy sómező. A környező táj sokkal inkább lenyűgözött, mert mindenfelé vulkánok vettek körül. Egy rövid időre megállunk egy kilátóponton, ahonnan több vulkánt is láthattunk, többek között az Ollagüe-t, ami ma is aktív, és lelkesen eregeti a füstöt magából. Mellette van egyébként a bolíviai-chilei határátkelő, ami ilyenkor is járható. A chilei határt egyébként elég hosszan vulkánok jelölik ki.

img_20170529_103339.jpg

Dél felé haladva négy kisebb lagúna található egymáshoz közel. Ebből kettőt, a Laguna Cañapa-t és a Laguna Hedionda-t néztük meg. Mindkettőben találtunk flamingókat, és sikerült elég közel menni hozzájuk. Itt egyébként három flamingófaj él, az andoki, a chilei és a rövidcsőrű (James). A környék lagúnái között vándorolnak. Amikor a hidegebb területek lagúnái befagynak, akkor melegebb éghajlatra költöznek, például a Salar de Atacama lagúnáihoz. Ja, a látvány egyébként ismét elmondhatatlan volt.

img_20170529_114427.jpg

img_20170529_120358.jpg

img_20170529_123449.jpg

img_20170529_132802.jpg

Ebéd után adódtak némi problémák. Az autónkban egyedül én akartam San Pedroba menni, a többiek vissza Uyuniba. A sofőr próbált egy másik autóba átrakni, ami logikus is lett volna, de nem sikerült. Így majdnem továbbindultunk a Laguna Colorada felé (ami már a lezárt nemzeti park felé van), de aztán csak visszatért az eredeti tervhez. Ismét egy tó, a Laguna Negra következett, majd a Valle de Rocas felé folytattuk. Itt ismét megálltunk egy rövid időre fényképezni, aztán elfoglaltuk a szállást. Ez egy Alota nevű település volt, ahol láttam kettő gyereket és kettő felnőttet, egyébként pedig az egész kihalt volt, mint egy temető.

img_20170529_154406.jpg

img_20170529_164411.jpg

img_20170529_170639.jpg

Nem sokkal később jött a sofőrünk, és újságolta, hogy egy csomó autó érkezik hamarosan. Megpróbálták a Laguna Colorada-t, de annyi hó volt, hogy mindenkinek egytől egyig vissza kellett fordulni. Ez neki is, és némiképp nekem is nyújtott egy kis megnyugvást.

A harmadik nap már csak a transzferről és a határátlépésről szólt. Csak sikerült találni egy autót, ami elvitt a határig, de az indulási időt sofőrünk elég rugalmasan kezelte. Végül csak eljutottam a határhoz, ahol vártunk egy órát, átszálltunk egy mikrobuszba, de előtte kaptunk második reggelit is. Ezen a napon sem volt hiány látványosságban. Az Ollagüe-től indulva, immár a határ chilei oldalán haladtunk dél felé. Utunkat balról havas, jobbról kevésbé havas vulkánok kísérték, és itt is volt pár sófeldolgozó üzem. Innentől már csak türelmesen ki kellett várni, hogy megérkezzünk. Némi viszontagságok árán csak sikerült visszajutni San Pedro de Atacamaba.

img_20170530_090048.jpg

img_20170530_123424.jpg

Salta és Északnyugat-Argentína kanyonjai

Legutóbb ott fejeztem be, hogy az időjárás beleszólt a terveimbe, és változtatni kellett az útirányon. Az új cél messze észak felé volt, San Pedro de Atacama. Nem álltam meg azonban itt, mert mindenről mégsem akartam lemondani. Egyetlen itt töltött éjszaka után tovább indultam Salta felé. Még egyszer utoljára visszatértem Argentínába.

img_20170521_201044.jpg

Saltát Argentína legszebb nagyvárosának tartják. Szokták úgy is emlegetni, hogy Salta, La Linda, vagyis Salta, a gyönyörű. A belvárosra ez igaz is. Mint minden argentin városban, itt is van egy főtér, amit minden oldalról gyönyörű épületek vesznek körbe. A város gyöngyszeme, a San Francisco templom egy pár utcával arrébb található. Élénk színekre festett, már-már hivalkodó, este pedig ki van világítva, és ilyenkor még szebb látványt nyújt.

img_20170520_123407.jpg

img_20170521_192334.jpg

img_20170520_124026.jpg

Salta azonban nem csak az épületei miatt híres. A tér nyugati oldalán található épület ad otthont a Museo de Arqueología de Alta Montana-nak (MAAM), azaz a magashegyi archeológiai múzeumnak. Ez az itt élő őslakos népek életét mutatja be, és nagy hangsúlyt fektet az Inka Birodalomra, ami a spanyolok érkezése előtt élte fénykorát. A gyarmatosítók érkezése előtt a mai Kolumbia, Ecuador, Bolívia, Peru, Chile egy része és Argentína északnyugati része tartozott a birodalom fennhatósága alá. Az itt élő kollák, csakúgy, mint a többi őslakos népcsoport, szoros kapcsolatot ápoltak a természettel, és bizonyos dolgoknak természetfeletti erőt tulajdonítottak. Így volt ez a hegyekkel és vulkánokkal is, amiket nagy tiszteletben tartottak. Az egyik legfontosabb a 6723 m magas Llullaillaco az argentin-chilei határon, ami a második legmagasabb aktív vulkán. A lábától a csúcsáig több régészeti lelőhelyet is feltártak. 1999-ben nagy szenzáció volt, amikor a csúcs közelében találták meg három inka gyermek, egy hatéves fiú, egy hétéves lány, és egy 15 éves lány (a szűz) tökéletes állapotban fennmaradt múmiáját. A múzeum fő látványosságai ezek a múmiák. Annyira vigyáznak rájuk, hogy egyszerre mindig csak egy látható, a másik kettőre addig gondosan vigyáznak, hogy minél tovább megmaradjanak. Én a kislányt láthattam.

Az Inka Birodalom fénykorában egyébként négy tartományból (suyu) állt. Az itteni terület volt Kollasuyu. Az inkák - a spanyolokkal ellentétben - nem igázták le a meghódított területeket, hanem bizonyos fokú együttműködésre törekedtek. Az adók befizetése után a területeknek bizonyos fokú autonómiát is biztosítottak. A birodalom egyben tartása érdekében mind a négy tartományból választottak ki nemesi származású fiatalokat, akiket aztán évente egyszer a birodalom középpontjában összeházasítottak, ezzel is erősítve az egyes tartományok közötti kapcsolatot. Ezekhez kapcsolódhattak az emberáldozatok is, mint a három gyermek áldozata. Őket egyébként nemesi családokból választották. Az áldozat előtt a gyermekeket szépen felöltöztették, majd sörrel vagy egyéb anyaggal elkábították, felvitték a hegyre, és hagyták őket megfagyni.

Quebrada de las Conchas

Salta környéke nem csak régészeti lelőhelyekben bővelkedik, hanem természeti látnivalókban is. Déli és északi irányban is indul egy-egy kanyon, ami változatos színű és formájú sziklaformációkkal kecsegtet. A dél felé induló szurdokvölgy a Quebrada de las Conchas. A főút a völgyben vezet, és helyenként táblák jelzik, hol érdemes megállni és egy kisebb sétát tenni. Mivel saját autóm nincs, csak szervezett túra keretein belül tudtam megnézni ezeket a helyeket.

img_20170521_111334.jpg

A mikrobuszunk a legfontosabb helyek mellett megállt, ahol kaptunk 15 percet fényképezni, aztán mentünk tovább a következő megállóig. Mindegyik helynek van valami fantázianeve, mint a Garganta del Diablo, El Anfiteatro, Tres Marias, Titanic, Castillo (kastély), El Sapo (varangy), és nevüket nyilván az alakjukról kapták. Sajnos nekem ez a nézelődés elég futószalagszerűnek tűnt, és nem is álltunk meg mindenhol, ahol a többi csoport. Az élményt csak emelte a buenos airesi nyugdíjas különítmény, akik közül az egyik nő folyamatos rikácsolásával keserítette a többiek életét.

img_20170521_105433.jpg

A két szurdokvölgy még egy dologról nevezetes. Itt forgatták a Wild Tales című film jeleneteit (valójában öt, egymástól független rövid történet csokorba szedve). Az egyik jellegzetes színhely egy sárga híd, amit mi is láthattunk.

img_20170521_101736.jpg

Errefelé elég magas a napsütéses órák száma, így Mendoza mellett ez a vidék is jelentős argentin bortermelő vidék. Jellegzetes szőlőjük a torrontés, amiből édes fehérbort készítenek. Utunk egy borászatba vezetett, ahol a torrontésen kívül egy vörösbort is megkóstolhattunk (mindössze ezt a kettőt), majd természetesen lehetett vásárolni is.

img_20170521_124739.jpg

A borkóstoló után Salta felé vettük az irányt. Megálltunk még egy pár helyen fényképezni, majd sötétedés körül érkeztünk vissza a városba. A nap végére a busz is tele lett azokkal a szatyrokkal, amiket társaságunk nő tagjai a különböző helyszíneken vásároltak össze.

Quebrada de Humahuaca

A másik népszerű kanyon a Saltától északi irányban induló Quebrada de Humahuaca. A kanyon bejárata Jujuy tartomány fővárosánál, San Salvador de Jujuynál található. Néhány óra buszozás után az első pihenőt Volcán település kézművespiacánál tartottuk. Ezután következett az első igazi látványosság, Purmamarca. A város mellett található a Cerro de los Siete Colores, azaz a Hétszínű-hegy. Itt a rövid szabadidő alatt találtam egy dombot, amire a tulajdonos néni némi jelképes összegű belépő ellenében felengedett. Innen nagyszerű kilátás nyílt a színes sziklákra és a városra is.

img_20170522_103941.jpg

Purmamarca után folytattuk utunkat észak felé a völgyben. Egy ponton kereszteztük a Ráktérítőt, amit külön tábla jelez. Ez az a földrajzi szélesség, ahol a napsugarak merőlegesen érik el a földfelszínt. Itt nem álltunk meg, a következő látványosság Uquia temploma volt. Itt található néhány furcsa angyalt ábrázoló festmény. A spanyolok az őslakosokat kérték meg, hogy fessenek angyalokat a templomhoz. Nekik azonban fogalmuk sem volt, hogy néz ki egy angyal, ezért a spanyolok segítségét kérték. Ők azt mondták, az angyalok olyanok, mint mi, csak szárnyaik is vannak. A végeredmény több olyan festmény lett, amin spanyol katona látható páncélban és fegyverrel, flamingószárnyakkal.

Ezután egy fazekasműhelynél álltunk meg. Itt láthattunk, hogy készülnek a különféle edények. Kettő perc leforgása alatt az egyik mester megformázott egy vázát, egy poharat és egy tárolóedényt, amihez a tetőt külön készítette el, és mégis pontosan illeszkedett. Ezután megnézhettük a kemencéket is, ahol azt is elmondták, hogy a fekete kerámiák úgy kapják színűket, hogy a füstöt visszavezetik az égéstérbe. Természetesen itt is lehetett vásárolni. Ezek a kerámiák nagyon tetszettek, szívesen vettem volna, de nem lett volna hova tenni, és a hátizsákban úgysem élték volna túl az utazás viszontagságait. Az edényeken kívül volt itt egyébként rengeteg maszk is, valamint fonott kosarak és egyéb más csecsebecse.

img_20170522_120636.jpg

img_20170522_120819.jpg

img_20170522_121316.jpg

Az épület mögött lámákat is tartottak, amiket meg is lehetett simogatni. Hihetetlen vastag prémjük van, több centiméteres is lehet. Velünk viszonylag barátságosak voltak, bár kicsit tartózkodóak, az egyik viszont váratlanul leköpte a másikat. Szóval nem árt az óvatosság.

A legtávolabbi állomás Humahuaca volt. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy itt, a sziklák és a kaktuszok között, vályogházakban 40000 ember él. A városnak nagyon szép a főtere. Van itt egy óratorony, aminek a falait hófehérre festették, valamint egy katedrális is. Van a városban egy apró múzeum, ahol a régi kerámiákon és használati tárgyakon kívül látható három múmia is. Ezeken kívül egyébként a kiállított tárgyakat nem védte semmi, egyszerű csavarozós fémpolcokra voltak kipakolva.

img_20170522_134145.jpg

img_20170522_135028.jpg

img_20170522_134024.jpg

Visszafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint odafelé, de azért maradt még egy-két látnivaló. Tilcara mellett található a Pukará de Tilcara, ami valójában nem erőd, csak egy város, viszont valóban jól védhető helyen van. A dombról, ahol épült, az egész völgy minden irányban belátható. A régi műhelyekből és házakból elég sokat újjáépítettek, viszont elég nagy rombolást is véghez vittek. A feltáró régészek emlékére állítottak itt egy piramist, és ezzel, valamint az építkezéshez szükséges úttal rengetek maradványt megsemmisítettek.

img_20170522_154206.jpg

img_20170522_154834.jpg

Utolsó megállónk Maimará mellett volt, ahol már csak néhány fényképre volt lehetőségünk. A hegyek itt is mindenféle színekben pompáznak. Ez a La Paleta del Pintor (a festő palettája) nevet kapta.

img_20170522_162257.jpg

Mondanom sem kell, hogy ez a nap sokkal kellemesebb volt, mint az előző.

 

Az utolsó napot Saltában töltöttem. Salta mellett is van egy domb, amire fel lehet menni, hogy a város látképében gyönyörködhessünk. Van felvonó is, de én inkább az 1170 lépcsőfokot választottam. Felfelé Krisztus stációit láthatjuk, talán biztatásképp, hogy ő is szenvedett.

img_20170523_115348.jpg

Akkor még azt hittem, hogy ez lesz az utolsó nap Saltában. Az időjárás azonban megint közbeszólt. Nem fogjátok kitalálni: a Paso de Jama, a 4200 méter magasságban vezető hágó, amin át San Pedroból érkeztem, le volt zárva. Ugyan az Atacama-sivatag a Föld legszárazabb helye, a környező hegyek viszont nem. A hágót mély hótakaró fedte. Ez alkalommal nem hezitáltam annyit, mint Santiagoban. Irány Bolívia!

Vissza a nagyvárosokba

Ahogy említettem, Pucónnal együtt Patagóniát is elhagytam. Egy újabb hosszú éjszakai buszozás után egy esős reggelen érkeztem meg Valparaiso-ba. Egy buszvezető lelassított és intett, hogy nem akarok-e felszállni. Meglepett a kedvessége, és mivel jó irányba ment, felszálltam. A busztól kellett még egy keveset gyalogolni a hostelig, és itt már rögtön találkoztam is az első festményekkel a házfalakon. Ez az egyik dolog, amiről Valparaiso ismert.

img_20170508_152127.jpg

A hostelben letelepedtem az egyik kanapéra, és rögtön elkezdtem az ismerkedést a várossal. Mint kiderült, szakadó eső ide vagy oda, muszáj lesz még aznap elindulnom, mert másnap zárva lesz a La Sebastiana, Pablo Neruda egyik háza (túl sok időt nem akartam itt eltölteni).

img_20170507_151811.jpg

Valparaisoról azt kell tudni, hogy több különféle méretű dombra épült. Az egyik ilyen dombon áll a ház, ahonnan remek kilátás nyílik a városra és a tengerre. Nem csoda, hogy Neruda az itt álló félbehagyott házat szemelte ki lakhelyéül. A ház természetesen múzeumnak van berendezve, ahol adnak egy audio guide-ot a ház bejárásához, és levetítenek egy rövidfilmet is a költő életéről. Ugyan a neve nagyon is ismert volt számomra, de be kell valljam, az életéről és munkásságáról nem igazán tudtam semmit. Itt megtudtam, hogy nem csak költő volt, hanem nagykövetként több országban is szolgált.

img_20170508_120023.jpg

A ház egyébként nagyon egyedi módon van berendezve. Az öt szint közül mindegyik más funkciót lát el. Az egyik természetesen a nappali és étkező, aminek a közepén egy kandalló áll. Van itt egy külön bárpult is, ahová kizárólag a mesternek volt bejárása. A felső szinten van a dolgozószoba, ami egy hajóskapitány kabinját utánozza. Neruda ugyan nem hajózott, de furcsa módon vonzódott a tengerész életformához. A házban pedig minden szinten rengeteg értékes dolog található, festmények, színes poharak, amiből az egyik Miklós orosz cáré volt, kanapék, székek, kínai festmények és egyéb műalkotások... lehetetlen mindent felsorolni, de az könnyen észre lehetett venni, hogy Neruda nem volt egy hétköznapi ember. Külön figyelmet fordított az étkezésekre, amit sosem egyedül csinált, ezért az étkezőben mindig több személyre volt megterítve. Itt a házban kicsit meg lehetett ismerni az embert is a név mögött. Sajnos bent nem lehetett fényképezni, csak az ablakokon át kifelé. A ház végeztével a még mindig szakadó esőben visszasiettem a hostelbe, és aznap ki sem tettem már a lábam onnan. Ja igen, Valparaisoban gumicsizma erősen javasolt, amikor esik. Szemmel láthatóan a városban nincs egyetlen csatorna sem, a víz pedig (szó szerint) patakokban ömlik lefelé az utcákon és a lépcsőkön.

img_20170508_143930.jpg

Másnapra szerencsére megjavult az idő. Reggel tízkor csatlakoztam a főtérről induló városnéző sétára. Először felszálltunk egy buszra, és azzal mentünk az egyik domb tetejére, hogy sétálni majd lefelé kelljen. Elsétáltunk egy felvonó és pár nevezetesség mellett, ahol az idegenvezető srác mindig mondott egy-két dolgot, de szinte sehova nem mentünk be. Annyira nem volt jó, hogy a délutánira is velük tartsak. (És az sem tetszett, hogy megmondta, hogy mennyi borravalót kellene adni.) A végén volt egy meglepetés. Visszamentünk vele az irodájukba, ahol kaptunk jote-t, mint chilei jellegzetességet. Ahogy ezt az előző posztban írtam, sima 1:1 boroskóla volt. Nem rontottam el az örömét azzal, hogy eláruljam, nálunk ez egy elég kommersz italnak számít.

img_20170508_150056.jpg

Ebéd után újra nyakamba vettem a város, most már egyedül. Kipróbáltam a felvonózást is, amik szintén Valaparaiso nevezetességei, mivel nagyon régóta üzemelnek. Több éppen felújítás alatt állt, mint az Ascensor Concepción, ami a legrégebbi, de volt még helyettük elég sok, ami működött. Közben pedig a festményeket nézegettem. Ezek tényleg nagyon szépek, és sok közülük valóban felér egy művészeti alkotással. Egyszer az egyik domb tetején álló temetőt valahogy elöntötte a víz, és a koporsókat a holttestekkel együtt lemosta. Az egyik festmény ezt az eléggé morbid eseményt örökíti meg egy több emeletnyi házfalon. Ezekből egy pár háztömb szabadtéri múzeumnak van kinevezve (Museo a Cielo Abierto). Tudva, hogy Chilében legális a marihuána fogyasztása, nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy egyes képeken mit láthatunk. Harmadnap délután megnéztem még egy pár utcát, aztán átbuszoztam Santiagoba.

img_20170508_121753.jpg

img_20170508_164507.jpg

img_20170508_164426.jpg

Santiagoban újabb esős nap várt rám, de az előrejelzés még rosszabbat mutatott a következő napokra. Az itteni kezdés kísértetiesen hasonlított Valparaisora. Az esőben elmentem megnézni Pablo Neruda házát. Itt is van egy, ezt La Chascona-nak nevezte el, legutolsó felesége hajfürtjei után. Itt először csak egy kisebb házat tudott megvenni. Később megvette a két szomszédos telken álló házat is, és a három házat egy kerttel és lépcsőkkel kötötte össze. Minden másban nagyon hasonló a másikhoz, sok értékes tárgyat gyűjtött, itt is volt bár, és ennek a háznak is ő volt a szárazföldi hajóskapitánya.

img_20170510_120915.jpg

A ház után folytattam a városnézést. Megnéztem a Casa Colorada-t, ami a város közepén az egyedül megmaradt gyarmati kori épület. Utána meglátogattam az Iglesia de San Francisco-t, ami a város legrégebbi temploma, utána pedig elsétáltam a Paris y Londres negyedbe. Ez valójában csak a két utca kereszteződése körüli négy háztömb, viszont itt helyreállították a régi épületek eredeti állapotát. A Londres 38 alatt található az az épület, ahol a Pinochet-rezsim alatt vallatták és kínozták az embereket. Ekkorra elállt az eső, úgyhogy felvonóval gyorsan felmentem még a San Cristóbal-hegyre, ahonnan az egész várost belátni (amikor éppen nem felhők telepednek rá).

img_20170510_140532.jpg

img_20170510_152151.jpg

img_20170513_144545.jpg

Másnap valóban még rosszabb lett az idő. Ideális múzeumlátogatásra. Az első a Museo Chileno de Arte Precolombino volt, azaz a Kolumbusz előtt itt élő népek művészetét bemutató múzeum. Természetesen voltak itt inka, nazca, maja és azték művek, de több volt a korábban itt élő nemzetektől származó munka, mint például a warik, tiwanakuk, vagy a Chile területén élő mapuche-k. Az első teremben az összes kultúrától származó válogatott mesterműveket állítottak ki. A többiben földrajzi elhelyezkedés szerint, azon belül pedig időrendben haladva voltak kiállítva a tárgyak. A bejáratnál egy hatalmas térkép is volt a falon, és többfelé pedig idővonalak mutatták az időben egymás mellett vagy egymás után következő kultúrákat. A múzeum nagyon jól összefogta az egész amerikai kontinens őslakos kultúráját. Össze is lehetett hasonlítani, hogy míg az egyik nép monokrómban dolgozott, addig mások színesben szerettek gondolkodni (azon belül is megvoltak a jellemző színek). Az egyik kultúra kerámiákban jeleskedett, a másik fémmegmunkálásban. Míg voltak, akik Egyiptomot 2000 évvel megelőzve mumifikálták halottaikat, és ez mindenkinek kijárt, addig mások hatalmas edényekbe gyűjtötték össze a halottjaik csontjait. És így tovább.

img_20170511_114711.jpg

img_20170511_125238.jpg

img_20170511_133604.jpg

Délután egy időben és témában nagyon távol álló múzeumba mentem. Ez egy másik nagyon ismert, de inkább hírhedt névhez kapcsolódik: Augusto Pinochet. A múzeum az ő "munkásságát" mutatja be az 1973-as katonai hatalomátvételtől kezdve. Korabeli felvételeket is lehet nézni, és van rengeteg újságcikk és fénykép a világ minden tájáról. Meg lehet hallgatni az egykor megkínzott, de túlélő emberekkel készített riportokat is. Ez nem valami vidám élmény, de megint csak azt tudom mondani, sokat megtudtam egy emberről, akiről a nevén kívül nem nagyon tudtam szinte semmit. És itt össze is kapcsolódik a két híresség élete. Neruda ekkor már prosztatarákkal küzdött. A kórházból hazatérve öt nappal később meghalt. A hivatalos álláspont az, hogy rákban halt meg, de egy 2015-ben kiadott állami közlemény szerint halálát könnyen előidézhette egy külső fél általi beavatkozás. Állítólag a hozzá kirendelt orvos Pinochet parancsára méreginjekciót adott be neki.

A két városról nekem az átlagtól eléggé eltérő véleményem alakult ki. Mindenki odáig van Valpo-ért (ahogy itt nevezik), Santiago nevének említésekor pedig mindenki csak hümmög. El kell ismerni, hogy Valpo falfestményei lenyűgözőek, de valahogy senki sem beszél a várost elárasztó szemétről. Mégis csak egy kikötőváros, és azok nem a tisztaságukról híresek. Ezzel szemben Santiagot nem tartják kifejezetten szépnek. Szerintem viszont nagyon sok szép épület van, a belváros is nagyon szép, több széles sétálóutcával, és parkokból sincs hiány. A Santa Lucia meghittséget és egy nyugodt szigetet biztosít a 12 milliós város szívében.

img_20170513_161734.jpg

A harmadik nagyváros, amit szerettem volna meglátogatni, Mendoza... lett volna. A napokon át szakadó eső azonban közbeszólt. Santiago és Mendoza között át kell kelni az Andokon, a 3000 méteren lévő Los Libertadores hágón. Ez több alagutat és 28 hajtűkanyart jelet a chilei oldalon, amit a hó maga alá temetett, ezért a hágót lezárták. Tudom, hogy miről volt szó, egyszer ugyanis már jártam erre. Mindenképpen el akartam jutni az Aconcagua nemzeti parkba, ami április végéig volt nyitva.

img_20170426_144246.jpg

Fogtam hát magam, és Chiloé-ról gyorsan "elugrottam" ide (Ancud-Santiago-Mendoza röpke 24 óra egyirányban). Itt ért egy kellemetlen meglepetés. Húsvét után lezárták szinte az összes ösvényt a parkban is. Amikor ott voltam, ragyogó napsütés volt, és egy héten keresztül az előrejelzés sem mutatott mást. Ennek ellenére még az egynapos túraútvonalak is le voltak zárva, mindössze egyetlen rövid kis sétát engedélyeztek. A parkban rajtam kívül egyetlen spanyol srác volt, és miénk volt az egész! A látvány még így is lenyűgöző volt, ahogy a kevés hó közül még átlátszott a fű, az égen pedig egyetlen felhő sem volt.

img_20170425_114122.jpg

img_20170425_114900.jpg

Santiagoban viszont több napos kényszerpihenő következett. Először csak két plusz éjszaka. Akkor megnyitották a hágót, de kellett még egy éjszaka a buszjegy miatt. Kimentem a buszterminálra, és vártam a buszt. Nem jött, úgyhogy rögtön néztem is a hágó Twitter-oldalát. Igen, reggel ismét lezárták. Lehetett volna folytatni ezt a rulettet, de semmi kedvem nem volt hozzá. Az extra napok egyébként is idegeskedéssel és tervezéssel teltek. Többször szinte ki sem mozdultam a hostelből. Úgy döntöttem, Mendoza és az utána következő pár helyszín kimarad. San Pedro de Atacama felé vettem az irányt. Talán ott nem esik semmi.

Chilei gasztronómia

Avagy mit eszik egy utazó

Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz, ugyanis az eddigiekkel ellentétben ez nem arról fog szólni, hogy merre jártam vagy mit csináltam. Egy utazás nem lehet teljes anélkül, hogy az ember meg ne kóstolná az adott ország jellegzetes ételeit.

img_20170429_131110.jpg

Az első három hetet Argentínában töltöttem, ahol nagyon nagy élmények nem értek (és később sem). Eddig annyit sikerült megtudni, hogy nemzeti ételük a steak. Ezek kívül pedig számtalan helyen lehet venni hamburgert, hotdogot és hasonló remek ételeket. Ezt próbálta egy kicsit színesebbé tenni a choripan és társai, ami hotdogszerű dolog, csak ebben sült kolbász van (chorizo + pan). Mindezek fejébe minden nagyon drága.

Természetesen úton-útfélen lehet kapni empanadas-t. Én azt mondanám, ez egy töltött péksüti. Többféle ízű van, a leggyakoribb a sajtos, sajtos-csirkés, csirkés és a napolitano (milánói szósz töltelék). A lényeg, hogy az alapíz általában nem édes, hanem sós.

Ilyen tapasztalattal, új élményekre "kiéhezve" érkeztem meg Puerto Natalesbe. A városban mászkálva és az első nagy túrára készülve az egyik étterem elé kirakott táblán erre figyeltem fel: menú del día, háromfogásos ebéd, $4000 (1750 Ft). Rögtön bementem, és kértem is egyet. Nagyon kellemes meglepetés ért. Húsleves volt valamilyen vörös húsból, de számomra ismeretlen fűszerezéssel. Ettől egy kicsit savanyú ízt kapott, de csak annyit, hogy éppen jó legyen. A főétel sült csirkeszárny volt krumplival, ami ugyan nem volt annyira különleges, de szintén finom volt, desszertnek pedig valami zselés gyümölcsös édességet adtak. Ez az ebéd annyira bejött, hogy természetes volt, hogy másnap is ide jöjjek. A későbbiekben ez a napi menü biztos pont lett, és folyamatosan figyeltem, milyen lehetőségek vannak.

img_20170427_145022.jpg

A chilei ételek egyébként nekem nagyon hasonlónak tűntek az európaihoz (egyelőre tekintsünk el a tenger adta lehetőségektől). Ahogy korábban már írtam, Chilébe elég sok német bevándorló jött, és kétség nem fér hozzá, a kuchen-en kívül hozták magukkal egyéb ételeiket is. Így fordulhatott elő, hogy az egyik nap a szokásos savanykás leves után kihoztak nekem egy pár hurkát spagettivel. Finom volt egyébként ez is, mint (majdnem) minden más, de nem erre számítottam, amikor a pincérfiú azt mondta, hogy valami kolbászféle a kaja. A desszert egy teljesen átlagos kompót volt.

Külön tetszik egyébként, hogy minden menü előtt automatikusan hoznak egy kis étványgerjesztőt. Ez egy pár apró cipó vagy kenyér, vaj, és hozzá apróra vágott zöldségek bepácolva.

img_20170509_132606.jpg

Az első igazi specialitás egy leves volt, a cazuela de vacuno. Mint a neve is mutatja, ebben van egy nagy darab marhahús (vacuno), aztán teledobálják még mindenfélével, mint sütőtök, rizs, és egy kevés kukorica is kerül bele csövestől. Elég sűrű és kiadós, nem is szoktak mellé mást adni, főételként fogyasztják.

Mivel Chile egy nagyon hosszú és keskeny ország egy nagyon hosszú tengerparttal (óceán), természetesen a halak és a tenger gyümölcseiből készült ételek szerves részét képezik a gasztronómiájuknak. Van természetesen sült hal, többnyire valamilyen krumplival. Kétféle van általában, az olcsóbb merluza, és a drágább congrio, ha valaki nem éri be az olcsóbbal. Mivel a merluza is nagyon finom, én beértem ezzel.

img_20170508_132617.jpg

Paila marina: ez egy tengeri herkentyűkből készült pörkölt vagy leves. Bár mindenfelé lehet kapni, ezt nem próbáltam, így ettől pontosabban nem tudom.

Bár eredetileg Peruból, a moche indiánoktól indult, egész Latin-Amerikában népszerű a ceviche. Ez vagy halból, de inkább egyéb tenger gyümölcseiből készült egyszerű étel. Mivel ezek nyersen kerülnek bele, frissen kell elfogyasztani. Fontos, hogy valamilyen citrusfélével izesítik, ez közös mindegyikben. Ezen kívül kerülhet bele többféle fűszer is, akár csípős is, egyéni ízlésnek megfelelően.

img_20170508_131415.jpg

A cevichén kívül sok egyéb étellel is megismerkedtem Chiloé szigetén. Akkor részletesen írtam a curanto-ról és a milcao-ról. Nem írtam viszont a papas rellenas-ról. Ez szó szerint töltött krumplit jelent, és nem is cáfolt rá a nevére. A krumpliból először valami pürészerűt készítenek, ebbe kerül a hús, amit aztán bebundázva kisütnek. Ezt már inkább gyorséttermekben vagy piacon lehet kapni, ennek ellenére meglepően (nagyon) finom, és jól is lehet lakni eggyel.

Nagyon sokáig vadásztam a pastel de choclo-ra. Végül Santiagoban sikerült találni. Ennek alapja a csirkehús és a kukorica. Először a kukoricából kását csinálnak, ezzel terítik be a csirkehúst, adnak még hozzá egy pár dolgot, például hagymát, majd az egészet egy kerámia tálban megsütik. A kukorica miatt egy kicsit édes íze van.

img_20170511_150154.jpg

Édességek

Szintén írtam már korábban az óriási szeletekben árult kuchen-ról és torta-ról (igen, így hívják itt is). Természetesen ezekből is minél többet ki akartam próbálni, ami sikerült is. Mind nagyon finom volt, kivéve talán a mixta változatot, de a csokitorta és a gyümölcstorta mind nagyon jó. Az egyik legjobb talán az a csokitorta volt, aminek a tetejét áfonyával és málnával szórták tele.

És akkor még egy néhány helyi specialitás.

Manjar (Argentínában dulce de leche): Nutellára hasonlító karamellás krém. A boltban nagy és óriási között többféle méretben kapható, egy fél polcsort elfoglalva. A Dél-Amerikában töltött harmadik nap reggelén unod meg. A tipikus argentin hostelreggeli ugyanis valami kenyérféle, vaj, lekvár, dulce de leche és kávé/tea. Ennyi. Chilében ezen kívül egy normális hostelben van müzli, tej, gyümölcslé, friss gyümölcs, sajt, esetleg még sonka is.

A legmegrázóbb élmény egy argentin fagyi volt. A háromféle csokifagyi közül valami hangzatos nevű csodacsokit kértem. Ennek az egyik fele finom volt, a másik fele meg dulce de leche.

Alfajores: két kör alakú linzer közé töltött valami. A valami lehet csoki, többféle gyümölcsből készült lekvár (pl. málna vagy szeder), és... manjar. Opcionálisan az egész be lehet vonva csokival.

Cuchuflí: egy ostyából készült vékony cső, megtöltve... igen, manjarral. Opcionálisan be lehet vonva csokival.

Mote con huesillos: na ez egy furcsa valami. Búza van beáztatva valami édes barna lébe, és ebbe megy még egy egész barack.

img_20170427_191245.jpg

Gyümölcsök

Errefelé elég sok olyan gyümölcs megterem, amit eddig még csak képen láttam, amikor a kolumbiai couchsurfer-em megmutatta. A mangót még simán felismerem (ezt hogy kell megenni úgy, hogy az ember ne legyen csuklóig maszatos?), a kaktuszgyümölcsöt pedig rövid nyomozás után, de a többivel gondban vagyok.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik napi menü mellé kértem gyümölcslevet. Mivel a két lehetőség közül a málnát ismertem, a másikat kértem, pedig annak a nevét sem értettem. Ez a másik egy fehér színű lé formájában érkezett, és annyira finom volt, hogy nem értem be azzal, hogy a "másik", hanem kiderítettem, hogy ez chirimoya. Függő lettem, ami nem csoda, hiszen Mark Twain szerint ez "the most delicious fruit known to men". Ettem már ilyen joghurtot, de frisset azóta sem sikerült találni. Ennek a következményei az alábbi elkeseredett próbálkozások.

img_20170414_144759.jpg

Pepino dulce: azaz édes uborka, de leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított.

Kiwano (tüskés dinnye): kívül narancssárga, belül kocsonyás állagú zöld gyümölcs. A pepino dulce-nél eggyel jobb, de ez sem lett a kedvencem.

img_20170501_204859.jpg

Italok

Ehhez még nem volt túl sok szerencsém. A chilei borok tudtommal nemzetközi szinten is elismertek. Én is megkóstoltam egyet, és nem kellett csalódnom benne. Mivel nem különösebben értek a borokhoz, ennél többet nem is mondanék.

Pisco sour: Igen népszerű ital Chilében. Kellemes ízű, nem túl erős koktél.

Jote: a Valparaiso városnéző túra végén felespohárban nagy lelkesen felszolgált "helyi specialitás". Ki kellett találni, hogy miből van. 1:1 arányú boroskóla. A jote ezen kívül még keselyűt is jelent, szlengben pedig csajokra vadászó férfit. Ha túl sok jote-t iszol egy buliban, könnyen jote lehet belőled.

Ezen kívül egyszer desszert helyett egy kis digestive-et választottam (többször nem volt lehetőség, azért csak egyszer). Háromféle íz közül lehetett választani, én a mentásat kértem. Ez is egy likőr volt, az íze pedig olyan, mintha Ouzo-t kevertünk volna össze gyermekkorunk kanalas orvosságával. Nem volt rossz egyébként.

img_20170508_140636.jpg

 

Ennyire futotta a gyűjtögetésből. Lassan végleg elhagyom Chilét, így több jellegzetes étel valószínűleg nem kerülne már fel a listára.

A chilei tóvidék

Puerto Varas

Chiloé szigetét elhagyva tovább folytattam az utamat észak felé. A következő megálló Puerto Varas volt, amiről már szintén többször, több helyen csak nagyon jókat hallottam. Egy tó partján fekszik, és legfőképp a tó túlpartján található Osorno vulkánról híres. Ez egy teljesen szabályos kúp alakú vulkán, ami minden irányból messziről látszik. (És nem szabad összekeverni a kicsit északabbra fekvő Osorno várossal.)

img_20170503_151109.jpg

(A képen a Villarica látható.)

Puerto Varasba reggel érkeztem meg. Az ágyam szerencsére már készen volt, és mivel elég fáradtam érkeztem, megragadtam a lehetőséget, és ledőltem pihenni. Délután sétára indultam felfedezni a várost. Nem okozott csalódást, tényleg nagyon hangulatos hely, az outdoor sportok rajongóinak pedig nagyszerű kiindulópont. Természetesen meg lehet mászni az Osorno-t, de csak szervezett út keretében, amit elég borsos áron kínálnak, de lehet kajakozni vagy raftingolni is.

A hosteltől, amit választottam, nem is lehetett volna jobbat választani. Egyrészt a Lonely Planet is ajánlja, másrészt saját outdoor "ügynökséggel" rendelkeznek (egyiket sem tudtam előre). Az egyik szervezett útjuk természetesen az Osornora vezet. Ez a túra nem megy a csúcsig, ezért kicsit gondolkodtam, hogy menjek-e, hiszen túrázni egyedül is tudok. Végül meggyőztek, hogy egy sima túrával nem jutnék ilyen magasra, úgyhogy befizettem.

img_20170427_090836.jpg

Másnap délelőtt ott állt egy hétüléses terepjáró, ami meg is telt a hostel lakóival. Egy vízesésnél kezdtünk, ám az előző esti heves eső mindent elmosott. Továbbindultunk hát a vulkán felé, ahol a felhők is kezdtek szakadozni. Egy síközpontban ért véget az út, itt álltunk meg. Egy kráterhez gyalogoltunk el, ami a színe miatt a vörös kráter nevet kapta, amit a kőzet magas vastartalma okoz. Ezután mentünk tovább felfelé, egészen a hóhatár kezdetéig. Itt a kötelező fényképek után hamarosan visszafordultunk. A kocsiig egy nagy kört tettünk meg. Itt Enrique (a túravezető) teával és egy kis keksszel kedveskedett a társaságnak.

img_20170428_150654.jpg

img_20170428_152022.jpg

A kocsiban egyébként megint elég jó csapat gyűlt össze. Volt két cseh lány, akik Santiagoban tanulnak egy fél évig, három francia (egy fiú, két lány) és egy chilei lány. Főleg spanyolul beszéltünk, mert ez rajtam kívül senkinek nem okoz gondot, de Enrique mindig elmondta angolul is, ha valamit nem értettem. A chilei lány az mp3-lejátszójáról végig latin zenéket játszott. Hazafelé megálltunk még a Llanquihue-tó partján fényképezni a naplementét. Jól sikerült a nap, örültem, hogy eljöttem.

img_20170428_184849.jpg

Másnap délelőtt rövid felfedezőútra indultam a városban, délután pedig átmentem a közeli Frutillarba. Itt a tánc napja alkalmából egy egész napos rendezvényt tartottak. Megtaláltam a színházat a tóparton, ahol volt is egy kisebb csoport. Egy nő mutatta nekik a koreográfiát, amit csináltak, de ez nem volt túl izgalmas, az ismétlődő mozdulatok hamar unalmassá váltak, így inkább a parton sétáltam tovább. Ha Chiloén érezni a német befolyást, akkor nem tudom, erre mit mondjak. Van itt német étterem, múzeum és Puppen Haus (babamúzeum) is, és egymást követték a kuchent kínáló éttermek és cukrászdák. Ez egyébként Puerto Varasra szintén jellemző, ott találtam strudelt is. A sok bolt között megbújt (na jó, nem annyira bújt) egy kézműves csokikat árusító üzlet is. Engedve a kísértésnek vettem egy adagot, ami elég jó döntés volt. Ez volt eddig a legjobb kézműves csoki, amit az utazás alatt találtam. Mivel az igazi műsor csak este lett volna a színházban, inkább visszatértem Puerto Varasba, hogy a másnapi túrára készüljek.

img_20170429_151121.jpg

A következő napon az Osorno túloldalát néztem meg. Itt a vulkán szó szerint másik arcát mutatta (az északkeletit egész pontosan). Az alacsonyabb részeken erdőben vezetett az út, de magasabban is sokáig volt fű, fent pedig kevesebb hó és gleccser látszott. Ezzel a túrával az egész napom el is telt.

img_20170430_141248.jpg

Az utolsó nap, amit itt szándékoztam tölteni, május elseje volt. Sok mindent erre a napra már nem terveztem. Megnéztem a helyi kis parkot, ahol találtam egy rövid downhill pályát is, aztán a tóparton sétálgattam egy keveset. Természetesen nem maradhatott el egy újabb kuchen megkóstolása sem. Ez a mixta nevű nem volt a legjobb. Nagyjából úgy nézett ki, mintha három tortából rakták volna össze. Az alja dulce de leche-vel volt megkenve, a közepe egy rendes gyümölcstorta volt, a teteje pedig mákos.

img_20170501_160416.jpg

Úgy gondoltam, hogy az esti busszal megyek tovább Pucón felé. Ezt a chileiek is így gondolták, így reggel már egyetlen jegy sem volt. Nem volt mit tenni, mint még egy éjszakát itt tölteni.

Pucón

Pucón hasonló adottságokkal rendelkezik, mint Puerto Varas. A Villarica-tó és a Villarica-vulkán közé ékelődött be (Villarica városa pedig - teljesen természetes módon - a tó túlpartján, a vulkántól távolabb található). Pucónnak nyugodtan oda lehetne ítélni az outdoor sportok Mekkája címet. Egymást érik az ügynökségek, amik mind ugyanazokat a programokat kínálják: a Villarica megmászása, rafting, kanyoning, hidrospeed, mountain bike, lovaglás, valamint fürdőzés valamelyik közeli természetes hőforrásban.

Mivel a Villarica egy aktív vulkán, a megmászása természetesen nem maradhatott el. Egyedül is meg tudtam volna csinálni, de az elkövetkező hétben egyedül a másnap látszott alkalmasnak a mászásra, így most nem nagyon volt időm logisztikázni. Gyorsan befizettem hát egy vezetett mászásra, ami olcsónak ugyan nem mondható, de biztosabb eredményt ígért.

img_20170503_081850.jpg

Másnap reggel két másik sráccal és a hegyivezetővel elindultunk. A kocsiból láttuk, ahogy a kráter felett vörösen izzik az ég. A felhők tükrözték vissza a kráterben fortyogó magma fényeit. A napfelkelte már a hegyen ért minket. Kis létszámú csapatunk elég gyorsan tudott mozogni, vezetőnk pedig elég kemény tempót diktált. Sorra előztük meg a népesebb csoportokat.

img_20170503_092848.jpg

Hamarosan előkerültek a jégcsákányok, a havas részhez érve pedig felcsatoltuk a hágóvasakat is. Feljebb a hó keményre fagyott jégre váltott. Hegymászóélménynek sem volt egy utolsó a felfelé menet.

img_20170503_102813.jpg

A kráter alatt a szél is elég erős volt, de annyira nem, hogy megakadályozza a feljutást. Egy óra körül értük el a csúcsot. Itt gázálarcot is fel kellett tennünk a vulkánból előtörő gázok miatt. Az enyém nem is zárt jól (ezt persze nem próbáltuk fel előző nap), a kezemmel kellett az arcomra szorítani, úgyhogy akaratlanul is szembesültem a gázok hatásával. A kráter alján sok-sok méter mélyen ott izzott a láva, és a vulkán időnként "köpött" apró lávaszökőkutakat. Azt hiszem, mi voltunk a második csapat, aki felért. Nem mindenki ért fel, és akik felértek, azok sem mind láthatták a lávát a begyűlő felhők vagy füst miatt. A gázok miatt a kráter szélén csak 10-15 percet lehet tölteni, így hamarosan el kellett indulni lefelé. Délután háromkor visszaértünk a terepjárónkhoz, és visszazötyögtünk a városba.

img_20170503_120020.jpg

img_20170503_115809.jpg

Fentről egyébként látszik a Llaima kettős krátere, ami a környéken a legaktívabb és legveszélyesebb vulkán, valamint látszik a Lanín impozáns kúpja, ami a maga 3776 méterével a legmagasabb errefelé. Pucón felé visszatekintve látszik a régi kráter maradványa, ami leginkább egy félkör mentén kanyarodó kis hegységre hasonlít.

A következő napot valami könnyedebb elfoglaltsággal akartam elütni, amire tökéletesnek látszott egy kis rafting. Ennek megvolt az az óriási előnye, hogy reggel lehetett akármeddig aludni. Délután a mikrobusz ott várt az ügynökség előtt. Elvittek minket a neoprénért és egyéb felszerelésért, na és persze egy utánfutón vittük magunkkal a raftot is. Mivel a csapatból valami csoda folytán még senki sem próbálta a raftingot korábban, egy kis oktatással kezdtünk, milyen parancsokat adhat a kormányos, aki a túravezető volt, és hogy ilyenkor mit kell csinálni. Az első zúgó könnyebb volt, tökéletes bemelegítésre. Volt még egy pár, aztán újabb parancsot tanultunk. Egy olyan zúgó jött, aminél könnyen a vízben lehet végezni, ha nem csináljuk pontosan vagy elkésünk. Először csónak közepére kellett ugrani, aztán volt egy rész, amikor a bal oldalnak jobbra kellett ugrani, hogy elkerüljük a borulást. Ügyesek voltunk, az egész utat megúsztuk borulás nélkül. Egy izgalmat tartogattak még számunkra. Volt egy kisebb vízesés, amin nyilván nem jöhettünk le. Ki kellett szállni, és gyalogolni egy kicsit. A gyaloglás után a szikla tetejéről lehetett beugrani a habokba. Mivel Bernie, az ausztrál öregúr gondolkodás nélkül ugrott elsőként, majd sorban követte mindenki, ciki lett volna nem ugrani. Mit mondjak, a víz nem volt meleg.

img_2230.JPG

Mivel nagyon rég ültem már biciklin, úgy gondoltam, épp itt az ideje. A harmadik itt töltött napra béreltem egy mountain bike-ot, és tekertem egy jót. Az út egy vízeséshez vezetett, majd tovább egy tóhoz. Az elején nagyon élveztem, a végén - mivel rég nem csináltam - már nem annyira. Talán meglepő, de a három nap közül ez volt a legfárasztóbb.

img_20170505_131718.jpg

Az itt töltött időt jó lett volna egy kis termálfürdőzéssel zárni. A vulkanikus vidéknek köszönhetően a környék tele van természetes hőforrásokkal, ahol fürdőket alakítottak ki. Ahogy az elején írtam, ezekhez szerveznek utakat. Sajnos már megvolt a jegy a következő buszra, amikor kaptam a tippet, hogy ide szervezett kereteken kívül is el lehet jutni. Mivel egyik hőforrás sincs közel, és elég kevés időm lett volna, amit a vízben tölthetek (plusz az eső is egész nap szakadt), ezért ez most kimaradt.

img_20170506_173659.jpg

Ezzel egy időre a túrák és egyéb outdoor kalandok véget is érnek. Újból nagyvárosok felé veszem az irányt. Az új úticélok Valparaiso, Santiago, majd Mendoza, ahol a városnézés és egyéb kulturális programok várnak majd (pl. borozás).

[Miközben pedig ezt írom a Valparaisoba tartó éjszakai buszon, Kylie Minogue, Madonna, és a Roxette után most egy olyan megamix szórakoztat, amiben az imént a New Kids On The Block dallamai csendültek fel.]

Chiloé

Avagy Chile egy kicsit másképp

Ahogy említettem, változás állt be a tervemben. Rengeteget hallottam Chiloéről, és szinte mindenki el akart menni ide. Én is úgy döntöttem hát, hogy Argentína helyett itt folytatom az utam. Ez a dél-amerikai kontinenstől különálló szigetvilágot, valamint a legnagyobb szigetet is jelenti. Értelemszerűen csak vízi vagy légi úton közelíhető meg.

Húsvét vasárnapján hajnali hatkor indult a komp a Chiloé felé. Lett volna két nappal korábban is egy éjszakai járat, de direkt nappali járatra vettem jegyet, hogy láthassak is valamit. A nap csak nyolc után kelt fel, így egy keveset be tudtam pótolni az elmaradt alvásból. A napfelkelte még a fjordban ért minket azelőtt, hogy kifutottunk volna a nyílt vízre. Bár párszor még visszatértem a fedélzetre, ahhoz nem volt elég nagy szerencsém, hogy bálnákat is lássak (vagy nem voltam elég kitartó). A komp egy fél órával korábban érkezett meg Quellón-ba, így sikerült elkapni egy korábbi buszt a sziget "fővárosa", Castro felé. Az elkövetkező néhány napra ez a város lett a főhadiszállásom.

img_20170418_121457.jpg

Másnap nem maradtam a városban, hanem korán reggel elutaztam a sziget nyugati oldalán lévő nemzeti parkig. Itt csak egy pár rövid ösvény található, amit egy nap alatt végig lehet járni (az egyetlen valamire valóhoz két nap kell, amihez már nem volt elég motivációm). Összefutottam viszont egy ausztrál nővel, aki javasolta, hogy menjünk még 13 km-t dél felé, ott van a Muelle de las Almas. Ezt a mólót a mapulche indiánok mitológiája ihlette. A halott lelkének ide kell eljutni, hogy innen Tempilcahue (Tempilkawe) hajóján elszállítsa a túlvilágra. Ez a hajós azonban nem dolgozik ingyen, és az a lélek, aki nem tudja megfizetni, örökké ezen a vidéken kell bolyongjon. Ezeknek az elveszett lelkeknek a hangját hallani az óceánból és a sziklák felől. (A történetnek több változata is létezik, érdemes elolvasni).

img_20170417_130917.jpg

Ugyan akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az, mivel elég időm volt, vele tartottam. Az ösvény emelkedni kezdett, és egy idő után nagyon szép kilátást biztosított a tengerre. Vagyis... a Csendes-óceánra! Itt láttam először a Csendes-óceánt.

A nemzeti parkban van pár rövid ösvény, amik közül az egyik homokdűnéken vezet keresztül, és levisz egészen a partig. Visszatérve természetesen ezt választottam. Ez egyfajta tanösvény volt inkább, és azt mutatta be, hogyan telepednek meg az egyre nagyobb növények a tengerparton. Magukból a dűnékből nem is lehetett már sokat látni. Viszont a végén ott volt az óceán. Lenyűgöző látvány volt! A teljes szélcsendben is hatalmas hullámok érték el a partot. Vajon milyen lehet, amikor fúj a szél? Azt hiszem, ettől rosszabb nevet nem is kaphatott volna.

img_20170417_163432.jpg

A sziget egyébként több dologról is híres, de a nemzeti park nem tartozik ezek közé. Az egyik a palafitos, vagyis a cölöpökre épült házak. A part felől nézve közönséges házaknak látszanak, csak a víz felől látható, hogy valójában cölöpökön állnak. Castroban több helyen is vannak ilyenek. Ezek közül nekem csak két csoport tűnt autentikusnak, a harmadikban pedig minden ház vadonatújnak látszott. Legtöbbjükben valamilyen hotel vagy egyéb szállás vagy étterem üzemelt, az egyik pedig egy edzőterem volt.

img_20170418_174439.jpg

A másik, ami a cölöpökre épített házaknál sokkal fontosabb, az a sziget középső keleti részén mindenfelé elszórtan található több, mint 150 templom és kápolna, amelyek közül 16 az UNESCO világörökség része. A különlegességük, hogy nem a spanyol építészeti stílusban épültek, hanem a szigetre jellemző chilote stílusban. Ezt azt jelenti, hogy kizárólag fa felhasználásával készültek, egyetlen szeget sem használtak fel az építésükhöz. A Castroban töltött három napból jelentős időt fordítottam a legközelebbi négy meglátogatására.

img_20170418_115952.jpg

img_20170417_085610.jpg

A legnagyobb talán nem véletlenül Castroban található. Itt akartam kezdeni, de mivel ez akkor épp zárva volt, gyorsan úgy döntöttem, hogy elmegyek a közeli Chonchi-ba, és azzal a templommal kezdek. A templom nem okozott csalódást. Érdekes volt, hogy a kialakítása olyan volt, mint egy átlagos templomnak bárhol máshol, de a padlótól a mennyezetig tényleg minden fából volt. Miután ezzel végeztem, megnéztem visszatértem Castro-ba. A két templom között elég sok különbség van, mindegyiknél más színeket alkalmaztak, és kicsit más a dizájn is, így egyáltalán nem volt egyhangú a dolog.

img_20170418_163812.jpg

Másnapra az észak felé található Dalcahue és a mellette lévő Quinchao-szigeten található Achao volt a terv. Itt azonban kényszerpihenőt kellett tartsak, mert aznap népszámlálás volt Chilében. Az utolsó étteremig bezárólag minden zárva volt, ide értve még a templomokat is. Erre a napra terveztem azt is, hogy eredeti curanto-t eszem a dalcahue-i ételpiacon. Helyette még egy rendes ebéd is lehetetlen küldetéssé vált. A hostelben viszont kaptam egy tippet, hogy a tengerparti halpiacon még ilyenkor is lehet kapni halból és tenger gyümölcseiből készült ételeket. Az aznapi - meglehetősen későn elfogyasztott - ebédem végül egy lazacból és egy kagylóból készült ceviche lett. Aki ismer, az tudja, hogy a tengeri herkentyűknek nem vagyok nagy rajongója, de ha már egyszer itt vagyok, akkor csak ki kell próbálni mindent. Na jó, majdnem mindent. A kagylókat még bevállaltam, de a tengeri sünből készül elfogyasztására már nem mertem vállalkozni. Közben a tengerparton úszkáló oroszlánfókákat is megtaláltam. Nem sok mindent csináltak, csak úszkáltak fel-le, meg lemerültek és újra felbukkantak, viszont gondoskodtak az ebédemhez járó megfelelő szórakoztatásról.

img_20170419_154850.jpg

A következő napon újra megpróbálkoztam a Dalcahue-Achao párossal, és ezúttal sikerrel is jártam. Az Achaoban található templom a legrégebbi a szigeteken, 1730-ban kezdték építeni. Ez látszott is rajra, valóban régebbinek tűnt, mint a többi. Meglepetésre a dalcahue-i ismét zárva volt, és később is zárva maradt, így ezt csak kívülről láttam, de úgy döntöttem, templomból ennyi is elég lesz.

img_20170420_115102.jpg

Nem hagytam ki viszont a curantot. Kicsit nehezítette a helyzetet, hogy a piac felé tartva megláttam egy kuchen feliratot is. A szigeten elég nagy volt a német befolyás, így lehetséges, hogy a tortáikat kuchen-nek hívják, ami németül pont ezt jelenti. Sok helyen viszont egyszerűen torta, mint nálunk, és azt nem is sikerült kideríteni, hogy mi a különbség a kettő között, már ha van egyáltalán. Mindkettőt sokféle ízben is láttam, volt többek között gyümölcsös, mandulás és csokis. Amit még a kuchenről tudni kell, hogy embertelen méretű szeletekben árulják (egy olyan arányosan felnagyított tortaszeletet kell elképzelni, aminek a széles része 8-10 cm).

img_20170420_150923.jpg

Nos, egy ilyennek a hasamban indultam el curanto-zni. Ez egy csak Chiloéra jellemző étel, amit hagyományosan a földbe ásott gödörben főztek. Az éttermekben természetesen már nem így készül, de állítólag lehet olyan helyet találni, ahol az igazi curantot árulják. Ebben egyébként két-három kagylóféle kerül hússal és némi krumplival. Az enyémben egy csirkecomb volt, aztán a kagylók alatt felfedeztem még valamilyen vörös húst és egy kolbászt is, mindegyik megsütve. A krumpli szintén csak chiloé-i fajta, és volt még két milcao, ami többféle módon elkészíthető krumplipogácsa. Aztán még ezekbe töltve is találtam húst, és az egyikbe halat is kevertek, ettől szürkés színt is kapott. Ehhez az egészhez kaptam még egy bögrében levest, ami hozzá kellett kortyolgatni. Ezzel kellett megbirkózzak a kuchen után.

img_20170420_141913.jpg

Az egyik nap vettem egy ismeretlen gyümölcsöt is. Az eladó néni azt mondta, hogy édes, úgyhogy rögtön kettőt is vettem. Később többet is láttam, és kiderítettem, hogy pepino dulce a neve, azaz édes uborka. Az íze leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított, amit én úgy sem annyira szeretek, amikor nem romlott, ezért a másodikat inkább el is ajándékoztam a hostelben.

Volt még egy hely, ahova el akartam menni, ez pedig a sziget északi végében lévő Ancud. Itt két dolgot lett volna érdemes csinálni. Az egyik a bálnales lett volna, de azt mondták, mostanában nem láttak a közelben, és az idő is túl szeles a nyílt vízen. A másik egy elsüllyedt erdőben lévő kajakozás lett volna, amire jelentkeztem, de én voltam az egyetlen, így ez sem indult (a szezonon kívüli utazás hátrányai). Ancudból így két pihenéssel eltöltött nap lett. Megnéztem a várost, ami egyébként elég hangulatos, múzeumba mentem, és az itteni piacra többször is benéztem. Van egy nagyon szép strandja is, ahol éppen most kezdett érni a szeder. Ide mindkét nap lementem egy kicsit csemegézni.

img_20170421_163127.jpg

Ezután folytattam utamat észak felé, és Ancuddal együtt Chiloétől is búcsút vettem.

Második sebesség: Carretera Austral

El Chaltén után nagyon sokan közvetlenül Bariloche felé vették az irányt. Ez a város a következő népszerű célpont, nagyjából annyira népszerű, mint El Calafaté. Bár Bariloche-ba egy könnyed 24 órás buszúttal nagyon egyszerűen el lehet jutni, én nem akartam ezt ennyire elsietni. Tudtam, hogy Patagónia chilei részén még szép dolgok várnak rám, de azt nem gondoltam, hogy kivételes kalandok is. Eddig eléggé biztonságosra vettem az utazást. Kevés kivételtől eltekintve mindig megvolt a buszjegyem a következő állomásig, és szállás is le volt foglalva, az útnak ezen része viszont más tartogatott számomra. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

img_20170404_135815.jpg

Los Antiguosig vettem jegyet, ami félúton van Bariloche felé, a General Carrera-tó partján (amit a változatosság kedvéért Argentínában Buenos Aires-tónak hívnak). A határon itt lehet átkelni Chile Chico felé. Ismét éjszakai busszal mentem, ami elég korán ért oda. Egy kicsit még várni is kellett a határátkelő reggel nyolcas nyitásáig. Igen, a határátkelőnek van nyitvatartási ideje. Közben volt időnk a napfelkeltét csodálni Argentína felől. A buszon elég szép társaság gyűlt össze, akik szintén Chile felé tartottak. Többen stoppolni szerettek volna, de szinte alig volt forgalom. Egy páran gyalog indultunk el Chile felé a senki földjén (a kilépő pecsét már megvolt az útlevélben, de belépő még nem). Körülbelül egy óra gyaloglás után értük el a chilei határátkelőt. Egy-két autón kívül többel továbbra sem találkoztunk. Jól tudhatta ezt a chilei mikrobusz vezetője is, aki a határon várt minket. Mivel más lehetőségünk nem nagyon lett volna, és sikerült egy elfogadható árban megegyezni, ő vitt tovább minket a tó túlpartján fekvő Puerto Rio Tranquilo felé. A tó elég nagy, talán a harmadik legnagyobb errefelé, és a mellette lévő útról csodálatos kilátás tárulkozott elénk. A mikrobusz és a kis társaság előnye volt, hogy menetrend híján többször is megállhattunk pihenni vagy fényképezni.

img_20170404_111540.jpg

A tó nyugati végén beletorkollott a Carretera Australba (déli országút), de az út melletti táblán kívül ezt semmi másból nem vettük volna észre. Az út végig murvás volt. A Carretera Austral Chilében pont olyan hírű, mint Argentínában az RN40-es főút, vagy egyszerűen csak a La Cuarenta. Mindkét útról közismert, hogy helyenként még mindig nincs leaszfaltozva, és igen gyér a forgalom. Élőben megtapasztalva ezt a mikrobusz most még jobb döntésnek tűnt, mint az elején.

img_20170404_111137.jpg

A buszon összeállt egy hét főből álló nemzetközi csapat ír, kanadai, francia, török, mexikói és magyar résztvevőkkel. Úgy alakult, hogy a következő napokban többé-kevésbé együtt mozogtunk. Nekem ez különösen jó volt, mert a reggeliről és a vacsoráról a csapat női tagjai gondoskodtak.

Capillas de Mármol

Rio Tranquilo egyetlen nevezetessége a közelében található márvány barlangok. A parton egymás mellett állnak a motorcsónakos és kajakos kirándulásokat kínáló vállalkozások. Ezeket szépen végigjártuk, aztán mire eldöntöttük, melyik opciót válasszuk, a kiválasztott ember megegyezett valaki mással. Úgy tűnt, hogy elege lett a velünk való egyezkedésből. Másnap reggel viharos szél fújt, így hallgatólagos megegyezéssel senki sem mozdult az ágyban. Később mégis kikászálódtunk, és bár kajakozni ilyen szélben lehetetlen lett volna, volt valaki, aki vállalt egy csónakos utat. A barlangok érdekes színeket és formákat mutattak, a visszaút a hullámzó tavon pedig a kalandot adta hozzá.

img_20170405_111512.jpg

A település nevezetességeihez annyit tennék még hozzá, hogy nincs bank, sem ATM, és állítólag van internet, de ott-tartózkodásom alatt egyszer sem láttam működni. Néhány helyen lehet kártyával fizetni, már ha éppen működik. Esetemben a boltban nem működött. Az anyagiak kezdtek égető problémává válni, és nem csak nekem. Részben ebből az okból kifolyólag a csapat kicsit szétszakadt. Nekem annyi pénzem volt még, hogy a következő nagyvárosig, Coyhaique-ig tudjak buszjegyet venni. Én ekkor még ezt a biztos opciót választottam.

Villa Cerro Castillo

Amikor Coyhaique-ban bejelentkeztem a kiválasztott hostelben, két ismerős arc bámult rám csodálkozva a szobából. Az egyik francia és a török lány szintén ezt a hostelt választották. Másnap azzal ébresztettek, hogy mennek visszafelé autóstoppal. Nekem hirtelen el kellett dönteni, hogy folytatom az utam az eredeti terv szerint, de egyedül, vagy velük tartok az ellenkező irányban. Mivel az eredeti tervemhez képest már így is jelentős lemaradást sikerült felhalmozni, nem volt könnyű, de végül az utóbbi mellett döntöttem.

img_20170407_163854.jpg

Villa Cerro Castilloban éppen ekkor rendezték meg a Mammut RocFest sziklamászó fesztivált. Mi az első nap estéjén érkeztünk. Pont annyi időnk volt, hogy vacsora után odaérjünk a filmvetítésre. Ez az ilyen vetítések szokásos menetrendjét követte. Egy-két rövidfilm után a fő műsorszám David Lama Cerro Torre-mászása volt. A filmben szereplő csupa ismerős helyszín különös filmélményt nyújtott nekem. Ha másért nem, már önmagában ezért érdemes volt visszajönni ide.

img_20170407_232739.jpg

Errefelé egymást érik a nemzeti parkok. Természetesen a falu mellett is van egy, ahová a következő napon egy elég hosszú túrára indultunk a faluval azonos nevű hegy körül. Előző nap esett a hó, ami aznap viszont olvadt, eléggé kellemetlenné téve a túra végét. Még sok volt hátra a kiszemelt lagúnáig, ezért inkább visszafordultunk. Már sík talajra értünk, amikor a lemenő nap gyönyörű színesre festette a hegyek feletti felhőket. Viszont kezdett ránk sötétedni, de szerencsénk volt. Egy arra járó amerikai stílusú kisteherautó (magyarul pick up truck, sok ilyen van errefelé) felvett minket és visszavitt a faluba. Ez pont időben volt ahhoz, hogy még odaérjünk a barbecue végére. Elég nagy szelet húsokat sikerült még hasítani a végéből.

img_20170408_190955.jpg

A következő napon kimentünk a sziklákhoz. Egy kis kérdezősködés után sikerült mászócuccot is kölcsönkérni és mászni egyet, majd némi várakozás után még egyet. A hosszú kihagyáshoz képest elég jól ment. Én nem vártam meg az esemény végét, hanem elindultam "hazafelé". Nem akartam megvárni, hogy sötétben kelljen visszastoppolni Coyhaique-ba. Ismét elég nagy szerencsém volt, még ki sem értem a főútra, amikor egy szintén a RocFestről hazafelé tartó autó felvett. Két helyi nő és egy francia lány ült az autóban. Itt volt lehetőségem gyakorolni egy kicsit a spanyolt. A francia lány segített angolul, ha valahol elakadtam.

Az elmúlt napok után pihenésre és internetre volt szükségem. Átköltöztem egy másik hostelbe, ahol volt rendesen működő wifi és kényelmes közösségi tér a semmittevésre. Át kellett gondolnom a továbbiakat. Igazából még csak most következett a Queulat Nemzeti Park, amiért valójában ide utaztam, és abban biztos voltam, hogy oda elmegyek, de az azt követő rész bizonytalanná vált. Szinte mindenki Chiloé felé akarta venni az irányt. "Újratervezés." Egy nap kutatás és blogolvasás után úgy döntöttem, Chilében folytatom tovább.

img_20170411_113019.jpg

A Queulat Nemzeti Park

A Queulat két apró település, Puyuhuapi és Puerto Cisnes között található. Másnap délután felszálltam hát a Puyuhuapi-ba tartó buszra, és estére ott is voltam. A haladást egy kicsit nehezítette, hogy a Carretera Austral ezen szakaszát épp most aszfaltozzák, így sok helyen részben, bizonyos időben teljesen le volt zárva.

A Ventisquero-függőgleccser

A nemzeti park nevezetességei elég nehezen megközelíthetők, a két település közül egyikhez sincsenek közel. Másnap reggel egy alaszkai srác társaságában felszálltam az északi részhez tartó mikrobuszra. Itt található a Ventisquero-függőgleccser. A négy ösvény közül háromról a gleccsert lehet megnézni különböző szögből és távolságból. Mivel a leghosszabb is csak 3,3 km, egy nap alatt bejárható az egész. Ezen kívül lehetőség van még egy félórás csónakos kirándulásra a gleccser alatti gleccsertavon. Erre is maradt még időnk, így a parknak ez a része kipipálható.

img_20170412_114035.jpg

A hazajutásnál az útlezárás a hasznunkra volt. A várakozó kocsisorban csak el kell kezdeni kérdezősködni, hogy ki visz el a faluig. Engem rögtön az első srác fel is vett, így azonban túl egyszerű lett volna. Hamarosan ismét megállították a sort, és egy útépítéshez tartozó nő közölte, hogy kőomlás volt. Másfél órába telt, mire ezt eltakarították és továbbengedtek. Odaérve láthattuk, hogy elég méretes sziklák hevertek mindenfelé, és sajnos szemben egy mentő is jött.

img_20170412_145143.jpg

Az Elvarázsolt Erdő

Másnap a Puerto Cisneshez közelebbi látnivalót, a Bosque Encantado-t (Elvarázsolt Erdő, Enchanted Forest) vettem célba. Úgy gondoltam, hogy innen már nem megyek vissza, hanem egyenesen tovább, és Cisnesben töltöm az éjszakát, ezért mindkét hátizsák nálam volt. Reggel ismét szerencsém volt. Míg az alaszkai srác úgy egy órája várt már sikertelenül az ellenkező irányban, engem öt perc múlva felvett egy úriember. Puerto Cisnesbe tartott, így egyből lemehettem volna oda, de a plusz egy napot inkább pihenéssel akartam tölteni.

img_20170413_113251.jpg

A gleccser nem volt valami nagy élmény, viszont az elvarázsolt erdő tényleg mesébe illő volt, rögtön amint beléptem. A fákat benőtte a moha vagy inkább egy csomó másféle növény. Megtapintva lehetett érezni, milyen vastag ez a takaró. Ezekből a napfény hatására szállt fel a pára, amivel a napfény szép játékot játszott. Ugyanezt játszotta a fák ágai között átbújva is.

img_20170413_125908.jpg

Az út végül a Laguna Los Gnomos-nál, azaz a Gnómok tavánál ért véget. Ez nagyon szép zöldes színű volt. (És mellesleg volt ott még egy gleccser, ami a tavat táplálta.)

img_20170413_142930.jpg

A Queulat Nemzeti Park sajátos mikroklímával rendelkezik. Évente akár 4000 mm csapadék is hullhat, ami nem kevés. Ennek eredményeként itt egy mérsékelt övi esőerdő jött létre. Ennek köszönhető a sűrű növényzet és a különös látvány.

A Puerto Cisnesbe való eljutás már nem volt ilyen egyszerű. Ismét az útzárra játszottam, de valahogy most nem működött. Két óra várakozás után úgy döntöttem, több esélyem van, ha elgyaloglok 5 km-t a Coyhaique-Puerto Cisnes elágazásig (ugye emlékszünk még a két hátizsákra?). Szerencsére az út végig lefelé tartott, és gyorsan haladtam. Az elágazásnál pont sikerült leinteni egy autót, és innen már könnyen ment. A sofőrrel a még mindig gyenge spanyolommal viszonylag jól el tudtunk beszélgetni.

Volt még két napom a következő továbbutazásig. Ezt ismét pihenéssel és semmittevéssel töltöttem el. Puerto Cisnes erre egyébként kiválóan alkalmas. Csendes kisváros, ami a Puyuhuapi-csatornában bújik meg.

 

A Carretera Austral nem cáfolt rá hírnevére. Tartogatott egy-két meglepetést rövid kapcsolatunk során. Nem kizárt, hogy egy rövid időre lesz még hozzá szerencsém.

Gleccserek földjén

img_20170324_175257.jpg

El Calafaté

A Chilébe tett rövid kis kitérő után visszatértem Argentínába, egy határhoz közeli kisvárosba, El Calafaté-ba. Tudtam, hogy ez a hely nagyon "turistás" lesz, ennek ellenére kellemes meglepetés ért. A város főutcája nagyon hangulatos. Természetesen mindkét oldal tele van éttermekkel és üzletekkel, a két oldalt pedig középen egy fasor választja el egymástól. Egyáltalán, az egész hely nagyon nyugodt, és az embert itt sem akarják állandóan elütni. Nem tudom, hogy ezt Chile közelsége okozza-e, de a többi argentin kisvárossal ellentétben itt kifejezett jól esik az embernek sétálgatni.

img_20170323_190423.jpg

Honnan a név? A calafaté egy tüskés cserje, és errefelé mindennapos látvány. Korábban is láttam már ilyet a Torres del Paine-ban, amikor a vizes sátrat akartam megszárítani rajta, de a tüskék miatt nem tűnt annyira jó ötletnek. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az calafaté. Sötétkék bogyós termése ehető, csinálnak belőle fagyit és kézműves csokit is.

A Perito Moreno gleccser

A fő attrakció a várostól 80 km-re található Perito Moreno gleccser, ami a Los Glaciares nemzeti parkban található található. Ennek a déli részénél fekszik El Calafaté. Mint a neve is mutatja, ez a park tele van gleccserekkel. Ezek közül nem a Perito Moreno a legnagyobb, de ez a legkönnyebben megközelíthető. Annál a szorosnál éri el a Lago Argentino vizét, ami összekapcsolja ezt a hatalmas tavat a Roca-tóval. Néhány évente, hidegebb telek esetén a gleccser teljesen lezárja ezt a keskeny átjárót, és a víz nem tud lefolyni a Roca-tóból. Amikor aztán a jég nem bírja a rá nehezedő víz súlyát, szépen átszakad.

Akkora szerencsém nem volt, hogy pont egy ilyenben legyen részem, de a gleccser így is lenyűgöző. Ahol eléri a vizet, 3,4 km széles, de mivel a jégfal körívben éri el a vizet, annak hossza az 5 km-t is eléri. Ezt az egészet lehet a szemközti partra épített fémpallókon körbejárni és várni, hogy a jégtömbök leszakadjanak. Ennek a hangját már azelőtt lehet hallani, mielőtt az ember megláthatná. Nem tudom, hogy pontosan milyen hangja lehet egy puskának, de a leváló jégdarabok hasonló hangot adhatnak ki. Hallani, hogy az egész gleccser szinte él. Szembe kerülve vele világossá vált, hogy ezek a hangok nem csak kívülről jönnek, hanem a jég belsejéből is. Nyilván ott is folyamatos a mozgás és a törések.

img_20170324_154058.jpg

Napos vagy melegebb időben a gleccser valószínűleg valamivel aktívabb lehet, ám két nagy jégtömb leszakadását így is sikerült elkapni. A többi csak apró "morzsa" volt. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen morzsa valójában mekkora lehet. A gleccser 70 méteres jégfalához képest semminek tűnnek, ám amikor egy-egy ilyen morzsa eléri a vizet, az is elég nagy zajt csap.

Az egész jégfalat köríves alakja miatt sehonnan nem lehet egyszerre belátni. Így történhetett az, hogy a legnagyobb jégtömb leszakadását nem láttam, mert takarásban volt. Láttam viszont a szétcsapódó vizet, ami a jégfal magasságának legalább a felét elérte, ha nem többet, és körülbelül ugyanilyen messzire el is jutott. Ezután lassan el kellett indulnom vissza a buszhoz, így több produkciót már nem tudtam megvárni.

Természetesen több gleccser is található itt, mint az Upsala vagy a Spegazzini, de ezek csak egész napos úttal, busszal és hajóval érhetők el (és az áruk is ennek megfelelő).

Ki volt Perito Moreno? Francisco Moreno patagónai felfedező és természettudós volt. Ő alapította meg a Buenos Aires tartományban található Museo de la Plata-t, ami az első olyan múzeum, ami elfogadta Darwin evolúció-elméletét. Morenot földmérési és térképészeti tudása miatt általában csak szakértőként (perito) emlegetik. Az argentinok egyébként szeretnek mindent elnevezni híres polgáraikról, például minden városban van San Martin tér vagy sugárút. Perito Morenoról a gleccseren kívül neveztek el nemzeti parkot is, aminek természetesen semmi köze ehhez a gleccserhez, valamint egy várost is.

El Calafatéban maradtam még egy napot. Reggel megnéztem a Lago Argentino melletti lagúnát, ahol számtalan énekes, vízi- és ragadozó madár él, de én leginkább a flamingók miatt mentem. Ezek ott is voltak, ám a Lago Argentino az évnek ebben a szakaszában elönti a területet, elzárva ezzel a flamingókhoz vezető utat, így csak viszonylag távolról láthattam őket. Túlságosan nem zavart, erre később még többször is lesz lehetőségem.

img_20170325_114112.jpg

A napot a közeli történeti múzeumban fejeztem be. Ez három korszakot emel ki, a dinoszauruszok korát, az ember betelepedését Patagóniába, és a fehér ember megérkezését és annak az őslakosokra gyakorolt hatását.

El Chaltén

A Parque Nacional Los Glaciares elég nagy területet foglal el. Míg El Calafaté a déli végében található, addig a tőle bő 200 km-re északra található El Chaltén számít a park északi kapujának. Már maga a város is a nemzeti parkban található. A busz megérkezés előtt tett is egy tízperces kitérőt parkőrök helyi állomásához, ahol gyors tájékoztatáson kellett átesni.

img_20170331_174326.jpg

Az érkezésem utáni napon rögtön újabb nagy túra következett. El Calafatéban ismertem meg Sean-t, aki a Vuelta al Huemul kört tervezgette. Társat keresett maga mellé, hogy ne menjen egyedül. Némi gondolkodás és szervezés után úgy döntöttem, hogy vele tartok. A túra regisztrációhoz kötött, és indulás előtt a parkőrök ellenőrzik a szükséges felszerelés meglétét. Visszatérés után szintén le kell jelentkezni. Ennek elmulasztása esetén a parkőrök keresést indítanak az "elveszett" személyek után. Csak tapasztalt túrázóknak ajánlott, és a beülő, karabinerek és egyéb eszközök használata alapvető.

img_20170323_195530.jpg

Ennek a túrának a nevezetessége, hogy eléri az Hielo Sur-t, a déli patagóniai jégmezőt. Ez az alaszkai után a második legnagyobb (nem sarkvidéki) jégmező, és az űrből is látható. A nemzeti parkban ebből a jégmezőből indul minden gleccser, a fenti Perito Moreno-t is beleértve. Az Huemul-körről az Hielo Surnak csak egy apró szeletét lehet látni, a többit hegyek takarják el a kíváncsi szemek elől, azonban ez az apró szelet is óriási. A jégmező teljes mérete szinte felfoghatatlan.

img_20170328_183632.jpg

img_20170328_183653.jpg

A túra harmadik napja a jégmező mellett indul, majd eléri az itteni legnagyobb gleccsert, a Viedmát. Ennek végében található a Lago Viedma, ami alakjában és méretében nagyon hasonló a Lago Argentinohoz (gondolom, mindkettőt gleccserek vájták ki). Ezen a napon az útvonal végig a Viedma mellett halad, gyönyörű kilátást biztosítva, majd egy igen meredek ereszkedés után a tóparton ér véget. Az utolsó - egyébként elég unalmas - napot egy acélsodrony-hídon való átkelés teszi szórakoztatóbbá (csakúgy, mint a második nap reggelét). A beülőhasználat ezekhez az átkelésekhez szükséges. A második nap érdekesebb része az, amikor egy gleccseren kell sétálni, mert ez és a baloldali kőomlásos hegyoldal közül az előbbi a biztonságosabb.

img_20170329_171510.jpg

A Fitz Roy és a Cerro Torre

Valamiért El Chaltén mégsem erről a jégmezőről híres. Itt található a két ikonikus hegy, a Cerro Fitz Roy és a Cerro Torre. Ezek a hegyek hegymászókörökben arról ismertek, hogy bár egyikük sem kifejezetten magas (a Fitz Roy 3405 m), megmászásuk komoly technikai tudást és felkészültséget igényel. Egyes vélemények szerint nehezebb, mint a Himalája nyolcezresei.

A jó hír viszont, hogy a mellettük található tengerszemek egynapos túrák keretében elérhetőek, és megint csak azt mondhatom, gyönyörű látványt nyújtanak. Egy pihenőnap után természetesen mindkettőt végigjártam. A reggeli 2,7 fok elég érzékenyen érintett, de a Fitz Roy mellett található Laguna de los Tres tengerszem partján, napozás közben elfogyasztott ebéd hihetetlen érzés volt.

img_20170401_135716.jpg

A Fitz Royról annyit érdemes még tudni,  hogy a város annak eredeti tehuelche indián nevéről kapta a nevét, ami pedig "füstölgő hegy"-et jelent. Ez azért van, mert a csúcs körül teljesen tiszta időben is kialakulhatnak felhők, ezt a jelenséget sikerült is megfigyelni. Aztán jött Perito Moreno úr, és a hegyet átkeresztelte a Beagle kapitánya után Fitz Royra.

Az utolsó itteni túranapomon a Laguna Torre volt a cél. Nekem a kettő közül a Fitz Roy sokkal jobban tetszett. Ha valaki a kettő között kell válasszon, nem kérdés, hogy a Laguna de los Tres legyen a cél.

img_20170402_150734.jpg

A túrák megkoronázásaként El Chaltén volt az első hely, ahol megkóstoltam, milyen is lehet a híres argentin steak. Itt Argentínában hagyománya van a steaknek. Van olyan hely, ahol az egész bárányt vagy marhát egy fémkeretre feszítik, és a kirakatban látható, ahogy a tűz fölött sül. Beültem egy parillázó helyre, ahol emberünk ugyan beszélt valamennyit angolul, de a "well done"-t valahogy nem akarta megérteni, így abban maradtunk, hogy legyen medium. Korábban sosem ettem még közepesen átsült steaket, úgyhogy önmagában ez is egyfajta élmény volt, mégpedig elég kellemes élmény.